Jóízűen nevetek fel megjegyzésén, kicsit elhajolok tőle, figyelem, hogy miként feszít be. Na jó, tényleg van itt izom, ezt még én is meg tudom állapítani nála. Vállaimat felemelve nevetek újra csak rajta, fejem csak enyhén rázom meg. - Még nagy segítségemre lehet – düllesztem ki a szemem és bólintok hozzá, ám a vigyor nem kerül le az arcomról. Oh, el sem tudnám mondani, hogy amúgy mennyire csípem a kis búráját, és mennyire jól esik törődése egyébként. Hogy nem csak egy… szörnyetegnek néz, hanem tényleg emberszámba vesz. Az életembe kevesen voltak ilyenek. Ő mégis. És ez rettentően jól esik. Noha gondolataim hamar másfelé járnak és a pánik szelei megcsapnak, ám hamar, hálistennek, nagyon hamar, túl is lendülünk rajta. Mélyen fújom ki a bennem rekedt levegőt. - Valamit szednem kell a memóriámra, ez már lassan nem állapot – rázom meg a fejem. Teljesen kihagy az agyam és fogalmam sincs, hogy miért, vagy mit tegyek, hogy összeszedetebb legyek. Ugyanis ez az apróság nem lenne épp egy rossz dolog, tekintve, hogy lényegében az életem múlhat rajta – és a munkám is. Elég volt számomra egy megrovás, nem kell még egy az Admirálistól. Az már túl sok lenne nekem is. - Ezért is – vigyorgok rá pimaszul és önfeledten, széles vigyorral. Hozzá még tekintetem is lehunyom, hogy láthassa mennyire is őszintén gondolom. Bár vigyorba forduló grimaszom nem tudom, hogy épp miként lehet… Jó, ne menjünk bele. Ami azt illeti tényleg csípem a búráját és sok minden miatt szeretem. De ne a haja legyen az, ami miatt meg fogom utálni. Az semmit sem számít nekem. - Jól állt- adok neki igazat. – Nem mondtam, hogy nem. Ha visszanő is ugyanannyira foglak szeretni, mint így – húzom ki magam még állam is felemelem, büszkén tekintek rá, mintha épp egy öt éves kislány lennék, aki a legnagyobb bókot mondta életében. Valahol azért ez így is van. A kávézóba gyorsan rendbe szedem magam, megigazítom hajamat, megmosom arcom, kezem, még a ruhámról is leszedem a maradék szemetet, nehogy még meg legyek a végén vádolva, hogy nem igazán vagyok ide illendő – amúgy nem. Széles mosollyal az arcomon ülök le Maxszal szembe. - A te szépséged – nevetem jóízűen. Régen még zavarba voltam a hasonló megjegyzései miatt, mostanra igazán megszoktam. Sőt! Már megtanultam, hogy miként üssem vissza azt a bizonyos labdát. Max nagyon jó barátom lett, tudom, hogy életem is rábízhatnám, és bármikor megtehetném. Jókedélyű, kedves és előzékeny. Kevés hozzá fogható férfi él a világunkba. A kémia valahogy mégsem működött közöttünk – szerintem senkivel sem működne, de ez maradjon meg közöttünk. - Lehet őt kerülni? – vonom fel mindkét szemöldököm. – Ha akarja, úgyis megtalál, bárhogy is vagyok – húzom el a szám. Még mindig kellemetlenül érint, amiért lehordott a sárga földig. Szerintem igazságtalanul. Halkan morgok csak azon, hogy rajta keres. Nagyszerű. - Max? – vonom össze a szemöldököm, ahogy feltűnik, hogy szava elakad és elnéz mellettem. Már elindítom a mozgást, hogy arra forduljak, törzsem fordul, fejem épphogy elindítom, amikor rám szól. Mégsem akasztom meg a mozdulatot – nehogy feltűnő legyen – a nadrágzsebemhez nyúlok, fejem lehajtom, engedem, hogy hajam árnyékolja arcom. Nem nézek arra. Az asztalra közénk teszem a telefont. - Biztos vagy benne? – a késztetés szinte égeti a nyakam, hogy megforduljak. – Mit keresne itt? Lenne ilyen óvatlan? Várj, ez is egy olyan cukrászda? – hajolok kissé közelebb hozzá, úgy hogy alkarjaimat az asztalra fektetem, arra támaszkodom. Egyelőre remélem nincs semmi feltűnő ebbe. - Csinálj rólam egy képet – mosolygok szélesen, de hangom ezúttal komoly. – Csak hogy én is lássam, de úgy csináld, mintha én kértem volna, ne legyen feltűnő – mocorgok egyhelyembe. Még bizonyítéknak is jó lehet a későbbiekben.
- Nem baj, kedves, én helyetted is erős vagyok - emelem fel a karjaim vigyorogva hogy befeszítsem az ágyúkat. Hiába én voltam ember kettőnk közül Victorral, mégis simán lenyomtam szkanderben. Meg mindenben. Mert egy kis nyomi. Persze Eli fele akkora sincs mint én, nem csoda hogy gyengébb. Félvér lét ide vagy oda, a testünk korlátait nem tudjuk átlépni. Ő ilyen, de cserébe gyors és... hát halknak nem halk meg néha egész ügyetlen de azért nem rossz katona. Pláne ha koncentrál. Felszaladt a szemöldököm ahogy rámnéz. Az arca az enyémet tükrözi, egyenesen lehetetlen hogy nem evett ma még semmit. Akkor már a földön fekve jajgatna és éhen akarna halni. Kétségbeesett hangjára már nyitnám a számat hogy megnyugtassam, mert teljesen biztos voltam benne hogy ma már evett. Nem is keveset. De mielőtt megszólalhatnék elkapja a karom és a földet bűvölve kezdi el sorolni hogy mit evett. Én nem ettem ma ennyi szerintem... Pedig még edzeni is voltam. - Sebaj sebaj, a lényeg hogy összeszedtük hogy mennyi mindent ettél - kuncogok megsimogatva a haját ami ismétcsak a vállamon köt ki. Elgondolkodok a szavain és egyetértően hümmentek. Az öcsém bár pöcsfej, tényleg jóképű. A nőkkel nem tud bánni, sőt nem egyszer fordul elő hogy az általa csábítgatott lányok az én ágyamban kötnek ki. Hiába, nagyobb vagyok, erősebb, szép kék szemeim vannak meg az sem utolsó szempont hogy én leszek a következő Kancellár. A lányok szeretik a rangos pasikat. De jó nekem - Awww akkor ezért imádsz engem is ennyire - nevettem el magam jóízűen. A jókedvem nem tart sokáig ahogy ő kezd hahotázni azon hogy mit műveltek velem. SOha többé nem rúghatok eb ha az öcsém is ott van. Nem jó omen. - Talán, de én szerettem a hosszú hajam bármit is mondtok. Szerintem jól állt... De köszönöm - mosolyodtam el a bókjára. Tudom hogy rám nem tudna úgy nézni, próbálkozam nála, de azóta hála az égnek már csak barátok vagyunk. És azt hiszem magabiztosan állíthatom hogy a szebbik nemből ő a legjobb barátom. Hamarosan megérkezünk a kiszemelt kávézóba és ahogy elzavarom megmosakodni keresek egy kényelmes kis boxot az egyik ablak mellett. A pincérnőnek leadom Eli rendelését is a mákos és a belga csokis süteményről egy nagy latteval megfejelve, és én is kérek egy citromhabos lepénykét egy cappucinoval. Míg várok rá unottan bámulok ki a kissé párás kirakatüvegen. Aztán ahogy felbukkan végre, kissé megtisztulva, frissen üdén szépségesen elvigyorodok. - Wooow ki ez a szőke szépség - nevetek rá ahogy leül - Megrendeltem már mindent, rövidesen biztos kihozzák - mosolygok és megvárom hogy elhelyezkedjen. Kérdésére mosolyogva gondolkodtam el. - Hát igen jó ideje nem láttalak bent... Kerülöd Rivaillet vagy mi? - kuncogtam - Mindig rajtam keres... De amúgy minden rendben Victo... - bennem akad a szó ahogy egy pillanatra felnézek Eli válla felett. Egy nagyon ismerős arc ül a kávézó másik végén de hirtelen.... fogalmam sincs ki az. Ahogy beugrik megragadom Eli kezét. - Ne nézz hátra. Rám nézz - nézek a szemeibe - Túloldalt, a kávégép mögött az ablaknál... Marshall Geenes ül. Legalábbis szinte biztos vagyok benne hogy ő az - Marshall Geenes évek óta körözés alatt áll a városban de soha sehol nem sikerült elkapnunk. Híres besugó, tolvaj és biztosak vagyunk benne hogy gyilkosságok is köthetőek a nevéhez de soha semmit nem tudtunk rábizonyítani.
- Ühm – élvezkedek minden harapás után. – Ne tedd, igazából bármennyire is nem hiszed, rendkívül stresszes. Tök kevés dolgot bírok el, csak mert ilyen a felépítésem – sose fogok felérni egy igazi katonához, vagy egy félvérhez. Nem vagyok gyengébb, ám testalkatom törékenyebb, na meg ha nem figyelek oda a folyamatos bevitelre, akkor egy idő után szó szerint elfogyok, pedig így sem találnak meg sokszor. Nem tűnik fel, hogy miket szed ki a hajamból, pedig van ott rágópapíron keresztül, furcsa szöszökön át, szinte minden. Még ha nagyon figyelmes, alma elszáradt szára is ott pihen szőke tincseim között. - Mennyi? – emelkedek el vállától. – Ma még nem ettem semmit? – tudatosul bennem a gondolat, gyomrom pedig hangos, nagyon hangos korgásba kezd. Mintha szervezetem most fogná ezt fel, még a szédülés is elfog, még szerencse, hogy tudok a fánkba kapaszkodni. – Mi történik velem? – kérdezem kétségbe esve tőle. Ez most valódi rémület tőlem, hiszen igaza van. Tuti, hogy álmomba is felkelek enni, bár Chris tagadja, hogy ilyet megtettem volna valaha is. - Várj – kapok keze után, elnézek mellette és a földön egy pontot kezdek el szugerállni. Valójában csak nagyon, nagyon elgondolkodom ilyenkor. – Oké, volt hagymás törtkrumpli, oldalassal ebédre, előtte csináltam almás zabos kekszet, délelőtti és délutáni nasinak, de ezt délelőtt megettem, reggelire meg főtt tojást – fújok ki egy nagy adag levegőt, homlokom most puhán koppan Max vállán. Megkönnyebbülés, hogy mégis ettem. - Bocsánat, totál összefolynak a napjaim – tudatom vele a szomorú valóságot. Könnyen sértem meg, pedig ennél nagyobb bókot nem is kaphatott volna. - Az igen ám, de azt tudod-e, hogy Han egy pöcsfej? Semmibe sem nézi a nőket, még ha úgy teszi, hogy igen? Ellenben Chewit meg mindenki szerette! – mutatok rá erre az apró tényre és még rájuk is igaz lehet. Habár Vic pöcsfejségéről csak tőle és Corától tudok, élőben nem tapasztaltam még. Vidámságom azonban hamar a tetőfokára hág, amint meghallom, hogy mit műveltek legkedveltebb barátom bozontos hajával. - Ne, hogy nem készülhetett erről kép!? – döbbenek meg nevetve, még könnyem is kicsordul jókedvemtől. – Na ne légy ilyen mufurc, hetek múlva te is nevetni fogsz rajta – borzolom össze… jah nem tudom, de tusi hajának szúrásait így is élvezem. - Jobban is nézel is így ki – állapítom meg végül, mintha az én véleményem annyit számítana, főként mert hát annyi tapasztalatom van ilyen szempontból. Ember legyen a talpán, aki után valaha is érdeklődni fogok. Ilyen fiút nem teremtettek még a földön. De ez a jókedv is csak addig tart, amíg rá nem jövök, hogy bizony az edzésről is elkéstem. Mélyen szívom be fogaim között a levegőt, ajkaim rágcsálásába kezdek és azon filózom, mennyire fogok holnap én meghalni. Az utolsó falatokat nyelem le, amikor kinyitja előttem az ajtót. Kezeimet hiába ütögetem össze, tisztább nem lesz. - Mákos és belga csokis! Nagy adag lattéval – adom le a rendelést Maxnek, mert úgy sejtem, hogy hamarabb kapja meg a pincérnőt, mint ahogy én visszaérnék. A mosdóba, ugyanis nem csak kezem mosom meg. Arcomat is, hajamat megigazítom, nézzek már ki valahogy azért mégiscsak Max mellett. Régen nem igazán érdekeltek az ilyenek, ezt is csak ő tudja belőlem kiváltani. Hajamból a maradék szemetet még kiszedem, a kukába hajítom. Frissen és üdén kap vissza és ha talált asztalt, akkor könnyedén ülök le vele szemben. - És a nagy átalakuláson kívül mi újság veled? Az utóbbi időben nem sokat láttalak – már csak azért sem, mert kerültem a központot. Rivaille rám szállt, vagyis hát… még nem igazán döntött sorsom felől, így meg úgy húzom meg magam, ahogy csak tudom.
- Tudom drágám, és ezért még mindig utállak is néha... - sóhajtottam. Bezzeg nekem napi több órát bent kell töltenem az edzőteremben hogy úgy nézzek ki ahogy. Szörnyűség és unfairség, dehát biztos a félvérség áldása. Victor is elég formásan fest mégsem jár el velem soha edzeni. Igaz, simán lenyomtam szkanderben vagy úgy bármiben. A haja puhán simul a kezem alá, de kiszedegetek belőle pár szöszt amit valószínűleg útközben szedett össze. Láttam hogy milyen koszos volt a keze, mikor megérkezett. Biztos vagyok benne hogy átesett valamin útban idefelé. Még emlékszem mikor egyszer úgy ugrottam el a keze elől, mikor majdnem behúzott nekem egyet, csak mert megérintettem a hátát ahogy mögé léptem. Csupán azért mert mondani akartam neki valamit. Ahhoz képest hogy Silah, meglepően ijedős. - Te.... Nem ettél semmit? Úgy hogy már délután kettő van? - vontam fel a szemöldököm - Ne haragudj kedves, de ez kizárt. Csodálom hogy mikor felkelsz még nem csócsálsz valamit... - nézek rá apró mosollyal. SZinte látóm lelki szemeim előtt ahogy reggel magához tér és már két csirkecomb lóg a szájából. Úgy sejtem nem is járhatnék kzelebb az igazsághoz. A szavaira elkerekednek a szemeim és sértetten kapok a mellkasomhoz. Hogy Victor helyesebb?! - Ez most nagyon fájt Elenor... - csóválom a fejem - Most meg vagyok sértve. Így hozzon neked az ember fánkot. Persze ez csak egy vélemény. Érdekes módon nem egyszer fordult elő hogy a Vic álltal szédített csajok az én ágyamban kötöttek ki. Lehet hogy ő volt a jóképűbb de én voltam az izmosabb, az érettebb és hát a legtöbb lány ezt szereti. Elenor kivétel ez alól... meg nagyjából minden alól... Dehát ezért vagyunk barátok, és ezért nem próbálom már csapni neki a szelet mint mikor megismerkedtünk. - Nincsen hála az égnek... De ha Victort megkérdezed sokkal érzékletesebben tudja ezt majd elmesélni... Ha végig bír mondani két mondatot röhögés nélkül... - forgatom meg a szemem. Lehajtom a fejem hogy könnyen göndör tincseim közé túrhasson. - Köszönöm, nekem is egyszerűbb így. Könnyebb kezelni meg könnyebb a fejem is - vigyorogtam. A fánkot egy kézmozdulattal elutasítottam. Neki hoztam nem magamnak. - Alarick nagyon nem fog neked örülni - kuncogtam ahogy szenvedni kezd. Mondjuk ő sosem örül senkinek. Ez a legjellemzőbb dolog vele kapcsolatban. Ahogy felállunk és elindulunk csak elnevetem magam a megjegyzésén. Nem hiszem hogy a koffein bármilyen hatással is lenne rá. Így is 120 százalékon pörög. Szerintem az időt is lassabbnak érzékeli mint mi átlagemberek. Elindulunk a kiszemelt kávézó felé, ahol tudom hogy süteményt is árulnak ami igen fontos szempont ha Elivel megyek valahová. Ha nincs süti, nincs randi. Udvariasan kinyitom neki még az ajtót is hogy előreengedjem. - SZaladj el kezet mosni szerintem, kicsit szutykos vagy - vigyorogtam - Addig keresek egy asztalt - indulok el a boxok felé könnyedén.
Élvezve a falatokat hallgatom, hogy miként is vélekedik a fánkról, mint jótékony hatóanyagú étel. Ez is egy olyan dolog, amit sose fogok megérteni, vagyis legalább nem az elkövetkezendő évekbe. Nem tudom, hogy a félvérségem miatt-e, vagy csak ezt örököltem valakitől, de képtelenség, hogy nekem ez megártson. - Nem hízok meg. Képtelen vagyok rá, ehetek bármennyit ebből – hümmögök és mümmögök, ahogy a vállára hajtott fejemmel eszegetem ezt az édes ízvilágot. Szinte azonnal a mennybe is érzem magam, ki mondta, hogy egy nőnek több kell ennél? Nem is zavar az a fajta intimitás, amivel a hajam simítja hátra. Vele szemben már rég nem illetődöm meg ilyeneken, bár az első alkalmakkor majdnem orrba vágtam, de csak mert megijedtem. Nem vagyok hasonlókhoz hozzászokva. - Ühm, nem is sejted, szerintem ma még semmit sem ettem – persze a napot nézve, biztos hogy nincs így. Nem bírok ki három órát anélkül, hogy ne egyek valamit, kivéve ha a városon kívül vagyok. Akkor van bennem annyi adrenalin, hogy ne is gondoljak erre, na meg ott másra kell koncentrálni. De aztán csak szögetüt fejembe, hogy máshogy néz ki. Szavaira pedig hümmentve illegetem a fejem hol balra, hol jobbra. - Pedig illik rátok a leírás. Vic azért helyesebb – húzom el szám, de nem tudnék neki hazudni. Ha össze kellene hasonlítani a két férfit… igazából tényleg illik rájuk a Han-Chewy páros. – Vic forróbb fejűbb, mint te és lássuk be, hogy ez eléggé Han fő jellemvonása – csak a tényekkel állítom szembe. Arról nem is beszélve, hogy Max mindig is szőrösebb volt. Eddig. Legalább is több haj borította, ám így… A történetet hallgatva, pedig hangos nevetésbe fakadok ki. Lábaimmal dobolok a földön, amikor a szívárvány hajakhoz ér. - Neeee – nevetem jóízűen, szabad kezemmel a szökőkút szélébe kapaszkodom. Kis híján nem esek hátra, bele a vízbe. – Mondd, hogy van képed róla! – törlöm le könnyeimet, melyek a nevetéstől csordultak ki. Próbálok szakadó nevetésemen úrrá lenni, ami abból áll, hogy nevetek, mint a tejbetök, így figyelem arcát, haját, homlokát, állának élét. Oda-vissza jár a tekintetem. Végül felemelem a tekintetem és én is beletúrok. - Amúgy jól áll. Jobban, mint a hosszú. Így legalább komolyabb hatást keltesz. Hosszúval, sokszor komolytalan kölyöknek tűntél – bókolok neki a magam módján, majd visszaveszem a fánkos zacskót, hogy egy újabbat vegyek elő és még őt is megkívánom a sajátjával. - Ó, ne – jajdulok fel és méggyorsabban kezdek el enni. – Ó, ne, ne, ne, elfelejtettem – hajtom fejem térdemre, ahogy kétrét görnyedek gyötrelmembe. Hogy nem jutott eszembe, pedig felírtam valahova! Tudom, hogy felírtam. - Tényleg úgy gondolod, hogy a kávé kell még nekem? – kérdezem és felállok én is, ahogy az utolsó falatot is bekapom – 'Ól ghondholthad – mondom teli szájjal. Előre fel kell készülnöm a holnapi rémnapomra, amit csak és kizárólag magamnak köszönhetek.
Persze ahogy sejtettem a köszönésre már nem futotta drága barátnőm erejéből. Ha nem kajáról van szó esélytelen hogy szóhoz jusson. Bezzeg ha egyszer egy jó ragu vagy némi édesség kerül szóba... Le sem lehet lőni. - Amúgy is edzésben vagyunk, megérdemlünk egy jókora löket cukrot és zsírt. Jót tesz a lelkünknek - teszem a szívemre a kezem vigyorogva mintha valami nagy filozófus lennék. Én lehetnék a fánk papja. Eli lenne a főpapnő. Kicsit hátrább simítom a lány haját az arcomból ahogy a vállamra dől és érdeklődve figyelem ahogy megkóstolja az elsőt. Vastag csokibevonat van rajta meg csokiszórás is így minden egyben benne van amire csak a lány vágyhat. Hamar meg is hallom azt a fajta nyögdécselést amit férfi nem de kaja... kaja bármikor ki tud hozni a lányból. - Hallom ízlik... - nevettem el magam halkan. Nem merek túl erősen nevetni mert összerázom a szőke buksit. Hagyom hadd élvezze ki a fánkjait de pár falat után újra felemeli a fejét és felém fordul. Áhh igen... Most jön a haj témakör. A szavaira jóízűen nevetni kezdek és megcsóválom a fejem. - Azért annyira nem voltam Chewy... Ráadásul akkor Vick lenne Han. Azt nem hagyhatjuk valld be... - nevettem beletúrva az ujjam rövid hajamba. Annyira más volt. De puhább... És nem olyan meleg... - Amúgy szimplán annyi történt hogy mikor elmentünk Codyékkal berúgni... csúnyán leittuk magunkat. És mikor otthon kidőltem az öcsémnek támadt egy ilyen hajmeresztően zseniális ötlete hogy befesti a hajam a szivárvány minden színére míg én alszom. Nos ez olyan jól sikerült hogy másnap, full másnaposan úgy szájba vertem hogy letört egy darab a fogából. Én meg a fodrásznál kötöttem ki és... - a fejemre mutattam - A többi már történelem... Nagyon rosszul áll? Nem volt ötletem jobb fazonra... Meg ez megy a szakállamhoz - simiztem meg a saját államat amin már jócskán hosszú volt a szőr. Bocsánatkérésére csak legyintettem aztán az ijedt tekintetére megint elnevetem magam. - Ha kihagytad az edzést Alarick nagyon durván nem lesz boldog holnap. Remélem jó kondiban vagy mert tuti futtat veled pár kört az Akadémia körül - kuncogtam rosszmájúan és megborzoltam a lány amúgy is borzas haját. Amint elpusztította a fánkokat felálltam és leporoltam magam. - Na akkor folytathatjuk a randinkat? Menjünk el kávézni vagy ilyesmi? - kérdeztem összegyűrve a fánkos csomag papírját hogy kidobjam a legközelebbi kukába.
Köszönésére csak lihegve megpaskolom a karját. Köszönnék én, nagymama kedves kislánynak nevelt, illedelmesnek és segítőkésznek. Ám megszólalni nem tudok, már ha nem a fánkról van szó. Ha arról, napestig tudnék egy levegővétellel is beszélni, ezzel nem lesz soha gond. Na de egyébiránt? Kifáradtam. Lihegek, izzadok. Kukázós kezemmel simítom le hajamat, illesztem tincseimet a fülem mögé. - Hálistennek – emelem az égnek a tekintetem és halkan mormolok imát Istenhez, már ha létezik, hogy a férfi esze még nem ment el. – Komolyan az eritrit kamu. Nem egészségesebb és csak elrontja a fánkot. Honnan van? – veszem el tőle a zacskót, vállal pedig neki dőlök. Hátammal meggörnyedek, így egy kicsit jobb enni. Fejem vállára hajtom, ahogy az első falat csokis fánkba harapok. Halkan nyamogva nyögdécselek csak. - Hát ez isteni finom! – emelkedek el tőle és mutatok a kezembe lévő darabra. Lehet ennél finomabbat enni vajon? Kötve hiszem, hogyan lehetne? De még két falat és újra felé fordulok. - De a legfőbb kérdés csak az, hogy mikor tér vissza Chewi és ami a legfontosabb. Mi történt? – gyanakodva nézek rajta végig, mutatóujammal pedig végimutatok rajta – Mindenhol ilyen lettél? – arcom pedig hirtelen válik ijedté. – Ne mondd, hogy a C körzetbe tévedtél és megtaláltad Mimi szalonját! – kapok ijedten a szívemhez. Ezen tíz tucat fánk sem fog segíteni, ha igen. – Egy jó tanács, ne fürödj forró vízzel – biztosíthatnám róla, hogy mennyire kellemetlen érzéseket tud kiváltani. Ez az egyetlen értelmes magyarázata annak, hogy így néz ki, mást nem tudnék találni. És rettentően figyelnék még rá, de rettentően megéheztem a futásba. A fánk pedig gyógyír erre, még ha ideig, vagy óráig csak. - Bocsi, épp rajzoltam, belefeledkeztem. Jesszus, edzésre sem mentem el? – nézek rá ijedten. Engem ki fognak nyírni a központba, ezt már biztosra veszem. Nem ez lenne az első eset, hogy kihagyok egy edzést, mert teljesen máshol jár az eszem.
Apró sóhajjal fürkésztem a tömeget. Legközelebb biztos hogy fél órával korábbi időpontot mondok neki. AZ órámra pillantok csendesen. Hmm... tíz perce várok. Talán megpróbálhatnám felhívni bár úgy érzem az is felesleges lenne. Néha nehezebb elérni őt mint az öcsémet pedig Vic aztán folyton a mobilján lóg, mégsem veszi fel soha. A térdemre támaszkodom és csak figyeltem a közeledő idősebb párokat ahogy összekarolva döcögnek tova mint egy egy kis sétahajó. Aranyosak. Valami csattan a távolban és lelki szemeim előtt megjelenik Eli ahogy belesik egy kukába. Vagy bokorba. Vagy mindkettőbe egyszerre. Az arcomra apró mosoly kúszik és le kell nyelnem egy nevetést ahogy elképzelem ezt. Annyira jellemző lenne a lányra. Aztán pár perc múlva befut az én kedvenc szőke démonom is. Borzas, tiszta kosz, mindjárt kiköpi a tüdőjét és úgy fest először észre sem vesz de... az enyém. Már épp emelném fel a kezem hogy intsek neki és felhívjam magamra a figyelmet mikor rám fókuszál. Nem tudom eldönteni hogy a fánk vagy én tűntem e fel neki előbb. Mellém lép és int hogy ne kelljek fel, és lehuppan mellém, nagy sóhajjal. Idáig rohant? Nyitnám a számat hogy köszönjek neki de közbevág. A fnkokról kérdez. Természetesen. MEgint nyitnám a számat hogy válaszoljak de leint. Csaj. Megszólalhatok? Szimatol kicsit a zacskó körül de nem les bele. Még egy kérdés a fánkról majd végre rám pillant és megjegyzi hogy olyan a hajam mintha elfújta volna a szél. De kedves. Elhallgat és rámpillant várakozóan. Oh, megkaptam az engedélyt hogy megszólaljak. - Szia Elenor... - nem bírok elfojtani egy halk nevetést - Örülök hogy ideértél végre bár egy kicsit... csapzott vagy... Kérdésedre válaszolva, cukros. Van benne csokis is és cukormázas is. Az egyik lekvárral van töltve, olyan mint amit múltkor edzésre vittem neked - toltam közelebb hozzá a zacskót. Láttam a szeme kis csillogásán hogy mmindjárt széttépi az egészet hogy ehessen. A híres Silah étvágy mi?
- Nem kellene már menned? – kukkant be a szobámba Chris. Épp egy firka kellős közepén vagyok, amikor felpillantok rá, ceruzával az ajkaim között. Hümmögve figyelem, hogy miről is beszél. Piciny szobám ablakán kitekintek, majd vissza egy szem guardianomra. Ő türelmesen várja, amíg leesik nekem a tantusz. Ajkaim lassan nyílnak el. A ceruza kiesik fogaim közül. Hangos nevetéssel hátrál ki. - Basszus! – ennyi hangzik csak el tőlem, majd úgy ahogy vagyok, állok fel, felborítok mindent, ami az ölembe van. Minden holmimmal együtt. Mint egy őrült rohanok előre, még csak az sem érdekel, hogy egyszerű leggins van rajtam egy kósza trikóval. Hajam is kócos, melyen a szél sem segít. Nem is érdekel most. Már rég elkéstem. A találkozó pillanatában szólt Chris a park pedig rohadt messze van. Vagyis most futtában úgy érzem, hogy messze van. Próbálom kerülgetni az embereket, ám nem mindig sikerül. Olyannyira nem, hogy az egyik ahogy meglök a mellettem húzódó szemetesnek lök, ami nyilván velem együtt borul fel. Ahogy csak tudom szedegetem össze a szemetet, vissza a helyére, még takarosan vissza is helyezem a helyére. Koszos, büdös kezemet a nadrágomba törlöm és már futok, rohanok is tovább. Nehogy lekéssem. Ó, hogy ezzel már elkéstem. Percekkel később pihegve érkezem meg, olyannyira, hogy a körzet szélén muszáj vagyok megállni és levegőért könyörögönöm. Amíg kipirult arccal körbenézek először meg sem pillantom Maxet. Másodjára is átsiklik rajta a pillantásom. Jé, ott egy manus fánkkal. Idáig érzem az illatát. Mh, fánk. Max! Max? Kiszakadó léppel és tüdővel indulok meg felé, csak sután intek felé, nem szükséges felállni, olyannyira nem, hogy le is huppanok mellé, közvetlenül a fánkok mellé. - Mondd, hogy csokis, cukorszórással. Ne, ne, kitalálom – és beleszimatolok a levegőbe, a zacskó fölött. – Mh, cukormázas? – tekintek rá hitetlenkedve. Persze először a fánkról beszélek, mi másról. Annak érzem az illatát. - Cukros vagy eritricites? Csak utána vagyok hajlandó a hajadra áttérni, ami azt hiszem, hogy elfújta a szél, felkapta és elvitte valahol a világokon túlra – dőlök kicsit hátra, hogy szemügyre vegyem régi barátomat.
A szél finoman fújdogált. Ilyenkor már rég belekapott volna a hajamba de mióta Vic kiszórakozta magát rajtam, rövidre nyírva hordom. Oda a göndörség. A sármom egy része. Hüp-hüp. A húgaim is mind azt mondták hoyg még jobban is áll így. Bár Adelice sajnálta hogy többet nem fogja tudni fonogatni. Ahhoz már amúgy is túl idősek voltunk. Kíváncsi voltam hogy drága barátosnőm, az egyetlen nő akinek komoylabban érdekelt a véleménye a családomon kívül, mit fog mondani majd rá. Ő még csak arról a kissé ferdére sikerült estéről hallott mikor legdrágább öcsém befestette világosbarna tincseim a szivárvány minden fellelhető sznére. Esélyem sem volt máshogy megszabadulni a bohócszereptől. Mára beszéltük meg a randit, és persze a nagy leleplezést ami a fejemet illeti. De Eli persze szokás szerint késik. Nem is tudom őszintén hogy mit vártam. Átsétálva a parkon közeledtem a szökőkúthoz közben pedig az embereket figyeltem hátha meglátom a kis vigyri szöszkét de a siker természetesen elmaradt. Az egyik kezemben egy zacskó, tömve fánkkal amit a lakásunktól pár utcányira kapni. Tudtam mennyire imádja és meg akartam lepni. Erre valók a barátok nem? A szökőkúthoz lépve nagyot sóhajtva ültem le a szélén a hűvös kőre, megkockáztatva egy vesemedence gyulladást, de inkább így vártam Elit. Ki tudja mikor fog ideérni. Bár ha jól sejtem tréningről jön. És ha megint Alarickkal edzenek... akkor nem fog túl hamar elszabadulni. Egy darabig néztem a szökőkút közepén álló kőangyal buta, kifejezéstelen arcát, amit az évek során teljesen simára mosta a víz. Az ujjaim a fánkos zacskó szélével játszottak aztán megfordultam összehúzva magamon a pulóvert. Mi van ha Eli már itt van csak nem ismert meg a lobonc nélkül? Jézusom hiányzik a hajam.
Kezdőlap 
