Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
„Kedves mister Dacre! Segítségét kérem! Két nappal ezelött egy emberrablásnak voltam szemtanúja. A parlament egyik bírósági felettesét, mister Claoweyt, hétfön, este tíz óra tájban. Az ismeretlen támadók arcát nem láttam, ahogy a jármüvet sem, amivel elviharzottak. De úgy hiszem nyomra talál az öreg Rogue régiség bazárjánál. Ö is szemtanú az ügyben. Kérem derítse ki az elrablók szándékát és mielöbb végezzen velük! Az Úr irgalmazza hitvány … satöbbi, satöbbi. - B.” – Látod! Nincs miért tovább hazudnod öreg! Kivele, mennyit fizettek a néma fogadalmadért? Vagy netán a szenilisség miatt elfejtetted melyik oldalt támogatod eszmeileg?? – Rogue bajusza épp csak megrezdül az orra alatt, noha fenyegető kiállásomban nem éri meg tovább húznia a kontroljaimat. Nem csupán támogató az öreg, de nagy zsivány ha be kell csempészni pár embert a falon túlról. Itt az élő példa! Aligha egy délutánom maradt, hogy ezt a küldetést kihúzzam a csináld meg listámról. Ám valamiért a vén Kalman úgy érezte párfordulást kell végeznie, annak érdekében hogy engem hátráltasson. S persze húzza a drága időmet. De miért ez a hirtelen jött félelem? Fenyegetés, vagy a megszokott zsarolás? Kinek nagyobb értékű most szava, amiért a jól ismert Rogue-nk ellenszegül a személyes kérésemnek? – Áh, sejtem...nem mondhatsz semmit! Merthogy...ezúttal ki is bánja, az unokáid? Vagy azt ígérték leégetik a boltot? Rogue, esküszöm ha nem szólalsz meg most rögtön én magam teszek róla, hogy ne is legyen rá több alkalmad! – indítom ezt olyan támadó vérmérséklettel, mit azt a célpontjaim kezdő megfélemlítésnél szoktam alkalmazni. Az öreg viszont sokkal jobban ismer annál, hogy ennek bármely részét is elhiggye. Ő igazán tudja, hogy nem szokásom előre szólni, mielőtt járni kezd a kezem. A sors fintora, hogy legmegkapóbb pillanatban épp egy fürge látogató hagyja maga mögött a forgatag várost, s tér be hozzánk, veszedelmes eszmebárbajunk közt. Rendkívül lekokasztja bennem az előbbi nagy merszet, amire sajátosan meg is forgatom a szemeimet. Pont mikor már elértem, hogy a vénember egy kissé átértékelje a nyugdíjas éveit. Azzal a csalódással fordulok a beérkező vendég felé, mintha csak üdvözölni szeretném. Holott pontosan az járt a fejemben, hogy szemügyre veszem azt, aki képes volt beleköpni a levesembe. Nagy szerencsémre egy nőt tisztelhetek. Így persze kissé csökken az a hirtelen jött ellenszenv.
ᖧ Cloth: Like this ᖨ ᖧ Word: 426ᖨ ᖧ Note: legközelebb több lesz ᖨ
Egy mosolyt intézek, semmi többet, miután rákényszerülök úgy tenni mintha magam is az antik ócskaságokba lennék szerelmes. Körbenézek, néhol meg-meg állok, a színpadiasságot fokozva még egy abszolút elképzelhetetlen kérdését is intézek az öreg felé, ami ebben az életben még soha de soha nem hagyta el a számat. – Ötvenet adok ezért az arany zsebóráért. – utólag felidéződött bennem, hogy sosem szoktam kifizetni azt a megteszik. Rendszerint inkább megszerzem magamnak.
Végre valami izgalmakkal teli nap! Jaj, nem unatkozom én, egy szóval sem mondtam ilyet. Ami azt illeti élvezem az életemet, annak pörgősségét, minden egyes momentumát. Még az unalmas éjszakákat is, amikor nem tudok magammal mit kezdeni az apartmanomba. Azt is, amikor veszélynek kitéve magunkat járjuk az utcákat, az emberek biztonságát felügyelve. Mégis ma van a napja, annak, hogy a kereskedők jöttek a városba! Vándorok - én csak így nevezem őket, egyébként a köznyelv kincsvadászoknak nevezik őket - járják az elpuszult világot, valódi veszélyeket látva, hogy apró csecsebecséket szerezzenek. Amik kiállítási napja és pont ma van. Izgatottan lépdelek az utcákon. A napfény melegíti arcomat, mosolyom szinte levakarhatatlan. Kezeimet zsebeimbe süllyesztve légies sietésem. Bármennyire is sietek mégsem hagyhatom figyelmemen kívül a környezetem. Nevezhetjük munkahelyi ártalomnak, de szeretek mindent megfigyelni. Meg-megállni az emberek viselkedését szemlélni enyhén félrehajtott fejjel. Ahogy most is teszem. Lépteim lelassítom, miközben egy bokáig érő bőrkabátos férfi sétál el mellettem. Fiatal, meglehet, hogy velem egyidős lehet, szemei csenevészek, mosolya kacér. Fejét felém fordítva kacsint rám. Lányos zavaromba simítom szőke tincsemet fülem mögé. Sikerül félre is lépnem, bokám megrogy. Hallom a férfi öblös nevetését. Ő is egy lehet azok közül, kik a falról kívülről érkeztek. Olykor visszatekintek még a távolodó alakjára. A néptelen úttesten kelek át, de az alakja még akkor is kísért engem. Szívem enyhe vágya, hogy a városon kívül is járhassak. Szabadon, háborítatlanul. Mégis tudom, hogy itt vagyok a legnagyobb biztonságban. Na jó, tereljük el figyelmünket erről, inkább fókuszáljunk feladatomra. Fizetésem nem nagy, megtakarításomat nem holmi hülyeségekre kellene elvernem, szóval csak a legszükségesebbeket vehetem meg. Kazetták, cd-k, dvd-k. Zenék, bakeritek. Igaz ahhoz lejátszó is szükségeltetik. Nem mindig találok ilyet, az öregnél, de ma hátha szerencsém lesz. Oly régóta vágyok már rá. Zsebembe nyúlva, veszem elő nálam jóval okosabb telefonomat. Akár bármit megtudhatnék róla, mégis… zenéi nincsenek és ezek igazán hiányoznak nekem. Emlékszem, a nagyi énekére. Ajkamra halvány mosoly fut és… Bumm. Homlokomat tapogatva tántorodok el egy omladozó ház falától. - Hogy átértem - tekintek hátra tétován, majd fejemet rázva, pukedlimet dörzsölve haladok tovább. Halkan jajgatva fordulok be egy utcába, majd egy apró sikátorba, ahonnan egy ódon, antik cégér hirdeti portékáit. Megállva a kirakatba gyönyörködöm újra csak a kínálatba. A kedvencem az ott ülő kobold, mely derekamig felér. Nyelvét kiöltve szemlél a világra. Elvileg szerencsét hoz, haza is vinném, de nem tudnám hova tenni. S a másik kedvencem is ott virít még mindig a kirakatba. Gyerekkorom óta ejt rabul az apró holdkő medál. Rouge úr azt mondta, hogy nem ajánlja senkinek sem megvételre, ugyanis a kőnek mágikus ereje van. Hisz még ilyenekben és amennyi meséjét hallgattam, én is elhittem. A legtöbb drágakővel ellentétben a holdkő maga választja ki tulaját, ha rossz kezekbe kerül, ha olyanhoz, kit nem fogad el, sokkal több bajt okoz neki, mint amennyit jót tesz… Halk csörömpölés hallatszódik ki. Óvatosan nyúlok a rézkilincs felé, s töretlen jókedvvel nyitok be, fejemet enyhén lehajtva, nem látva, hogy mi is történik bent valójában. - Jó napot, Mr. Rouge! - köszönök vidáman. Az ajtó felett elhelyezett csengővel együtt érkezik meg csengő hangom is.
Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Kezdőlap 
