Mióta az eszemet tudom apám meg én menekültünk. Már azt sem tudom megmondani hol születtem, és anyámat is próbáltam elfelejteni az idők során. Leginkább azt akivé vált.A világ teljesen felfordult körülöttünk, és szinte csodával határos módon úsztuk meg apával. Éveken át küzdöttünk, tanultunk meg túlélni, néha bármilyen áron. Az élet a vadonban olyan, mintha egy folytonos rémálomban élnénk, aminek soha nincs vége, hanem egy örvény szüntelen még mélyebbre húz.Néha azt hiszed már nem lehet lejjebb, már nem követhetsz el még alávalóbb dolgokat, aztán rájössz, hogy mindig alul tudod múlni az emberségedet. Talán ezt a legnehezebb megőrizni. Tizenkét éves voltam amikor hozzánk csapódtál.Eleinte bizalmatlanul fogadtunk, nem igazán akartunk elfogadni, és legtöbbször még aludtál amikor mi elindultunk, hátrahagyva téged. Pár óra múlva azonban megint ott bandukoltál a nyomunkban.Valahol egy déli tanyavilágban tört meg aztán a jég úgy két hét után, amikor rajtunk ütött egy horda. Apa megfertőződött, de te megmentettél engem.Nem akartam hátrahagyni az apámat, nem akartam elveszíteni, de te erőszakkal is magaddal vittél, azt mondtad túl kell élni. Én azt kérdeztem, miért, mi értelme életben maradni? Mire azt felelted: mert ettől vagyunk emberek. Túlélünk és dacolunk a pusztulással szemben.Megtanítottál sok dologra. Az észrevétlenségre, az éber alvásra, a lopakodásra, a nyomolvasásra. Általad tanultam meg jól bánni  késekkel, és bármiből tudtam szúrófegyvert gyártani magamnak. A bátyám lettél, az egyetlen, akihez ragaszkodni kezdtem. Tizenhat évesen te vetted el a szüzességemet, és később szeretők lettünk. A megszokás, az ösztön dolgozott bennünk. Nem tudtam mit érzek, mai napig nem tudom, mert nem tanultam meg kezelni az érzelmeket.Erre nem tanítottál meg. Talán nem véletlenül.Ettől még bennem van, és néha nem tudok vele mit kezdeni, nem ismerem fel, hogy mi ez.Mire húsz éves lettem, eltávolodtam tőled. Ismertük egymást annyira, hogy már ne lehessen újat mutatni a másiknak. Abee-ba három éve jutottunk el. Onnan kapjuk a legtöbb megbízást, és időnként csak hónapokra hagyjuk el a környéket, a telet pedig itt vészeljük át.Azon a bizonyos napon, amikor egyedül, nélküled indultam portyára kegyetlenül összevesztünk. Ordítottunk a másikkal, a fél környék tőlünk volt hangos. Te azt mondtad, egy ócska ribanc vagyok, aki szétrakná a lábát Roberth Vinham egyik fiának, én meg közöltem veled, hogy még mindig több tartás van bennem mint azokban a nőkben akik neked szétteszik a lábukat.Mire a fejemhez vágtad, hogy neked én is széttettem. Pofon ütöttelek, mire te a földre löktél, majd otthagytál. Én pedig, zsebemben a legújabb megbízással, amiről nem beszéltem neked, útnak indultam. Nélküled.Mire rájöttél, hogy mi történt, már egy napja úton voltam. Ám az egyik közeli erdőben csapdába estem....azt hiszem most bánom igazán, hogy nem mondtam el neked annyi mindent, amikor még lehetőségem lett volna.Innen pedig már nem biztos, hogy visszatérek. De küzdeni fogok, hiszen erre tanítottál. Harc nélkül nem adjuk fel.Annyit viszünk magunkkal amennyit csak tudunk. Reggel ki fogok törni....csak még azt nem sejtem, hogy még mielőtt pirkadni kezdene, nem várt segítséget kapok.(Morrison története a találkozásunkig szabadon alakítható. Tehát, hogy ő hol, hogyan veszítette el a családját, kiket hagyott hátra, mi történt velük.A kapcsolatunk elég vehemens, ez gondolom a kis szösszenetből is érzékelhető. Olyan igazi kis badass párost szeretnék belőlük kihozni. Az avatárt nagyon szeretném, de ha csak ez tart vissza egyezkedhetünk.Minden egyéb kérdés megérkezés után üzenetben feltehető. A homályosabb részeket is ott átbeszélhetjük. Kérlek üzenj, ha itt vagy!)