Anyád meghalt. Apád sosem szeretett. Testvéreid? Egy ilyen szörnyetegnek? Már a te létezésed is bűn.
Mrs Springfield mindig ezeket a szavakat ismételgette világéletében. Ha nem hallottam volna kulcslyukra tapasztott füllel Mr Springfielddel beszélni, azt hittem volna, hogy minden ember így beszél. Ahogy ő.
Undorító. Nem is értem, hogy gondoltad. Bár egy ilyen korcstól mi mást is várhattam volna...
Papírom darabjai egyesével hevertek a földön, a cipőkkel behozott sárban, a koszos vízzel telt felmosóvödörben. A felmosórongy éles csattanása az arcomon visszhangzott a sötét pincében, majd Mrs Springfield távolodó léptei, végül az ajtó erőteljes csattanása, zár fordulata hallatszott.
Hogy mersz hozzászólni?! Édes kis Johnnym, minden rendben, ne aggódj, mutasd, hol fáj... Te meg takarodj vissza a helyedre! Ha meglátom, hogy még egyszer Johnnyra nézel, a kis lyukadban fogsz éhen dögleni! Világos?!
Aztán már nem volt Mrs Springfield. Se Mr Springfield. Johhny nyávogása se hallatszott be az ajtó alatti résen át. Igazából ajtó sem volt. Meg sötét se. Mikor legközelebb felébredtem, idegen helyen, idegen emberek között voltam. Sosem tudtam meg, honnan jöttem.

Erősségek:
Clarke, ezt miért nem mutattad korábban? Tehetséges vagy! Ezt kéne tovább tanulnod! Öh... persze...
Tanárom hangjában habozás hallatszott, én pedig lehajtottam a fejem. Kitartottam a kezemet, az ereimmel felfelé, és beharaptam az ajkamat, ám semmi nem történt. Mire vár? Tudom, hogy ezért büntetés jár. Mrs Springfield is mindig, akárhányszor papírt és ceruzát látott a közelemben, mindig...
Karjai kis testem köré fonódtak, és szorosan magához húzott. A hirtelen mozdulattól megijedtem, és lefagytam, aztán sután magam mellett lógó kezekkel, elkerekedett szemekkel bámultam, mozdulatlanul, amíg el nem húzódott.
Tudom, hogy nem választhatsz Akadémiát. De ne hagyd abba. Tehetséged van az íráshoz. Mindig itt leszek segíteni.

Egy eldugott sarokban ültem, felakasztott kabátok rejtekében, ölemben könyv, annak lapjai között, rejtetten tartottam csak kis füzetemet, és már félig lehegyezett ceruzámat. Mellettem a padon a reggelim maradéka, ám túl izgatott voltam ahhoz, hogy képes legyek befejezni. Most az egyszer úgy éreztem, haladok valamerre. Most az egyszer úgy éreztem, van ideje a lopott perceimnek, amiket mindenki más elől titkolnom kell. Szívem sebesen dobogott, és vissza-visszatartottam a levegőmet, ahogy megállás nélkül körmöltem a szavakat.
FUUUUJ. Már megint AZT csinálja!
Ahogy felkaptam a fejem, már ki is repült a kezemből a könyv, ceruzám koccanva gurult tovább a padlón. Három srác állt előttem, mindhármukat ismertem. Egy osztályba jártunk. A középső undorodva, alig fogva tartotta a kezében a noteszemet, majd egy erőteljes dobással a földhöz vágta.
Miért nem vagy képes visszafogni magad?! Tettetni, hogy normális vagy? Az emberek szégyellnek elmenni melletted!
Gúnyos röhögést hallottam, de fel sem fogtam, hogy vörösen világító szemeimről beszélnek. Tekintetem a füzetemen ragadt, majd felsikkantottam, mikor sáros bakancsukkal rátapostak a lapjaira. Nyeltem egyet. Éreztem, ahogy kezd elhatalmasodni rajtam a düh, így csak a nyelvembe haraptam, és lehajtottam a fejem. Szorosan lehunytam a szemeimet, remélve, hogy minél hamarabb vége lesz, mikor kattanást hallottam, és lecsukott szemhéjaimon át meleg fény jelenlétét észleltem. Azonnal kinyíltak a szemeim, épp abban a pillanatban, mikor az egyik srác öngyújtójával lángra lobbantotta volna füzetem lapjait. Abban a pillanatban a dühöm átvette az irányítást felettem. Egy pillanat alatt felmértem a helyzetet, majd felkapva tányéromról a késemet felpattantam a padról, és gyomorba térdeltem a középső srácot, majd a falhoz löktem, és a kést a torkához szorítottam. Olyan közel kerültek az arcaink, hogy éreztem a leheletét, tekintetében egy pillanatra félelmet láttam csillanni, de csak egy pillanatra, utáni a másik kettő elkapott, és lerángatott róla. Három ellen nem tudtam védekezni. Addig vertek, amíg mozogni tudtam, végül a középső megvető tekintettel rám köpött.
Elfajzott vadállat.

Mindenki izgatottan suttogott körülöttem, ahogy a tanár a papírokat osztogatta. Egy lány az első sorban elkezdett zokogni, egy srác dühében a padba csapott, ököllel, mire az megreccsent - már tudtam is, ki volt. Én mereven az asztallapot bámultam, és próbáltam elhitetni, hogy nem vagyok jelen. Hogy máshol vagyok, hogy másvalaki vagyok. Tudtam, már bizonyos voltam benne, hogy el kellett volna buknom, direkt rosszul teljesítenem, és ahogy a tanár elém csúsztatta a lapot, megfagyott bennem a vér. Éreztem a rajtam összpontosuló tekinteteket, de nem néztem fel, nem néztem a papírra se. Csak a suhogásra kaptam fel a tekintetemet, de már késő volt, az előttem ülő srác kezében tudta a vizsgaeredményeimet, és hangosan felolvasta az osztálynak. Az utolsó napom volt itt. Csak most az egyszer akartam eltűnni. Csak a mát kellett kibírnom. Papírgalacsint vágtak a fejemhez, a síró lány úgy nézett rám, mintha menten meg akarna ölni.
Biztos csalt. Hisz nem is kellenek neki a jegyek. Ugyanoda megy, mint a többi.
Ráadásul a vizsgájuk nehezebb. Magától esélye sem lett volna...
Lehajtott fejjel ültem, készen arra, hogy soha többé ne kelljen a hangjaikat hallanom.

Gyengeségek:
Gyerünk, mondd már a választ, nem érünk rá egész nap.
Szívem a torkomban dobogott, összekulcsolt ujjaim nedvesek voltak a verejtéktől. Nyelvemen mintha csomó lett volna, csak hangokat voltam képes kiadni, nem sikerült szavakat formálnom.
Mi lesz már? Ja, már megint azt csinálja?
Nyeltem egyet, ahogy akaratlanul is toporogtam a lábammal, és szorosabban kulcsoltam össze az ujjaim, nehogy elfogjon a pánik. Ismét kinyitottam a számat, hogy megformáljam a válaszomat.
Mit mondtál, Clarke? Tudod, hogy így nem hallom, beszélj hangosabban.
Szédültem, ahogy Mrs Springfield hangja visszhangzott a fejemben. Fogd be, vagy kivágom a nyelved!
Ha nem, hát nem. Leülhetsz. Lássuk csak, akkor legyen...

Nem jó, nem jó! Hogy fogod így teljesíteni a feladataidat? Újra!
A földön ültem, miután nem sikerült követnem az oktató utasításait, és megbotlottam. Most feltápászkodtam, letöröltem a homlokomról az izzadtságot, és újrakezdtem.
Jobb, mondom, JOBB!
Lihegtem, ahogy újra és újra elismételtem a feladatot. Lassan minden összefojt a tekintetem előtt, ahogy csapzott hajam a szemeimbe lógott. Bokáim összeakadtak, ismét, és kezeimmel nem tudtam elég gyorsan magam elé kapni, így ahogy elestem, lefejeltem az eszközt.
Ilyen szerencsétlenséget... Máskor csak akkor gyere be az órámra, ha két jobb lábbal kelsz.

Az ablakon át besütő napfény cirógatta az arcomat, ahogy tekintetemmel az üvegen való csillogását figyeltem. Gondolataim elkalandoztak, amíg az oldalamba kapott erőteljes bökés vissza nem rántott a terembe. Felnéztem, tekintetek sokasága szegeződött rám, végül tanárom bosszús arckifejezésén állapodtak meg a szemeim.
És most, hogy végre Clarke is hajlandó csatlakozni hozzánk, kérdésem...
...ennyi ideig képtelen fenntartani a figyelmét? Nem kellene így felvágnia, hogy minden unalmas neki...
Elszégyellve lesütöttem a szemeimet, és igyekeztem a tanár szavaira koncentrálni, kizárva a fejemből a suttogásukat.
Ugyan, szálljatok már le róla, tudjuk, hogy kattos a feje, nem kell folyton fennakadni rajta.
Ölembe szorítottam a kezeimet, és malmoztam az ujjaimmal, hogy eltereljem a figyelmemet.
Most mit véded? Mi csak segíteni akarunk! Ha ennyi ideig képtelen figyelni, amint kikerül az Akadémiáról, egy hét és névtelen sírba lesz temetve.
Végtagjaim akaratlanul is remegni kezdtek, és szívem olyan hangosan dobolt, hogy azt hittem, a terem másik felében is hallani. Elkövettem azt a hibát, hogy egy pillanatra felnéztem, és elkaptam tanárom tekintetét, ami nem is rám nézett, hanem engem nézett, és pontosan tudtam is, hogy miért. Hirtelen felálltam, és kilöktem a székemet, ami a mögöttem lévő padnak csapódott, majd lehajtva a fejemet, hunyorogva, minden további szó nélkül kitrappoltam a folyosóra, becsapva magam mögött az ajtót. Amint kissé lenyugodtam, három szakasszal arrébb, a hideg kőnek támasztottam a homlokomat, majd elborzadva néztem a kezeimre a csak most felfogott csapkodásom miatt.

Elsődleges fegyvered: Kis, 6 centis pengéjű kés az egyetlen, ami megáll a kezemben, de szeretem úgy gondolni, hogy a fejem, így stratégiai képességeim a legnagyobb fegyverem.