Roberth mellett állok, ahogy mindig, amikor fontos dolgokról van szó. Épp a következő portya útvonalát beszéljük át, amikor valaki érkezik. Amint felpillantok, látom a húgom arcán azt a kivételes gyűlöletet, amivel csak nekem képes adózni, míg az én vonásaimon tökéletes kifejezéstelenség uralkodik. Mint mindig. Az igazat megvallva magamban még szórakoztat is az egész szituáció, ahogy a húgom úgy lép oda Robbhoz, mintha valami istenhez járulna. Szokták mondani, hogy mindenkinek hinnie kell valamiben, és hát ki tudja megmondani, hogy miben ideális hinni? Itt Abeeben sokan hisznek Roberthben és a céljaiban. Én is. Aki pedig ezt meg meri kérdőjelezni, azt a nyakánál fogva lógatom fel a főkapu fölé.
...és persze a drága húgom megint olyasmibe ütötte a csinos orrát, amibe nem kellett volna. Mégis mit vár az engedetlenségéért? Jutalomfalatot? Mindig engem kutyáz le, holott ő pitizik minden egyes alkalommal egy dicsérő szóért, egy elismerő pillantásért. Talán pont ezt becsüli bennem többre Robb, hogy bár engedelmeskedem neki, mégis a magam módján képes vagyok szembeszállni vele, ha valamit fontosnak tartok. Nem ostoba módon lázadni, csupán higgadtan érvelni. Hiába vagyok félvér, és hiába lennék hajlamos hamar felkapni a vizet, hamar megtanultam, hogy nem leszek képes elérni a céljaimat, ha képtelen vagyok uralkodni magamon.
Most is Alice felém villanó, vörös tekintetét az én szemeim a megszokott zöldjükkel viszonozzák. A kicsinyes hisztijét kedvem lenne nyíltan, gúnyosan megmosolyogni, de mit érnék el vele? Azt, hogy még jobban gyűlölne. Inkább figyelem csak a jelenetet, és hagyom, hogy Robb helyretegye. Mint valami gyereket. Helyes. Minél távolabb kerül tőlem és Robbtól, annál nagyobb biztonságban lesz, amíg nem csinál valami bődületes ostobaságot.
Nagyon remélem, hogy nem fog.


”What is to give light must endure burning.”
Felhorkanok, és becsukom a kezemben tartott könyvet, lendületesen, de azért óvatosan az ágyam végébe hajítva. Csak bámulom a plafont a fejem felett, és élvezem a pillanatnyi magányt és csendet. Mégis képtelen vagyok szabadulni a szavaktól és az értelmüktől. Roberth kicseszett jelmondata is lehetne. Fixa ideája, hogy mi vagyunk azok, akiknek az utat kell mutatnia a tévelygőknek, hogy mi vagyunk a fáklyák a sötétben egy új világ felé vezető úton… de olyan nagy baj, olyan megbocsáthatatlan hiba, ha én nem akarok égni? Nincsenek illúzióim, hogy a mostani helyzetben létezik békés megoldás, de olyanok sem, hogy bármilyen békét ki lehet harcolni. Roberth serege hódításra hívatott, és én egy vagyok a hódítók közül.
Meghajolsz vagy eltaposunk. Nincs középút. Nincs szimbiózis. Az sem az, ami itt körülvesz minket. A nyomorgó cserkészek, akiken megkönyörültünk, hogy ne kelljen a vadonban szembenézniük nap mint nap a mutánsok  hordáival. A lázadók, akiket nem érdekel más, csak a saját jólétük, a saját céljaik. A titánok, akiknek Roberth táplálja a fejükbe egy jobb világ képét, amiért érdemes harcolni, vagy akár meghalni is, kérdés nélkül.
...és senki nem kérdez. Akinek eszébe jutna, hamar eltűnik. Mutánsok. Rosszkor volt rossz helyen, mondják.
...és senki nem kérdez.
Én sem.
A saját kérdéseim csak keringenek a fejemben vég nélkül, és nincs aki válasszal szolgáljon rájuk. Még én sem. Legfőképpen én nem. Mert annyi mindent nem értek még így sem, nem ringatom magam olyan lázálmokba, hogy bármit is tisztán látnék. A tudás azonban vonz. Ahogy a szabadság is. De vajon akarom-e valóban, hogy megtapasztaljam, milyen szabadnak lenni? Akarom-e a döntéseket és a velük járó felelősséget?
Csupa olyan kérdés, amire nincsenek válaszaim, és kétlem, hogy valaha lesznek.
Inkább felkelek az ágyamról, és az ajtó felé haladtamban belepillantok a csorba tükörbe. Minden nap ezt látom, mégis a mai napig ismeretlen számomra a kép. Az arc, ami képes rezzenés nélkül végignézni bárkinek a büntetését, de akkor sem lágyul el, amikor a kezemben nem forró vasat nyújtok valaki felé, hanem egy darab kenyeret. Vajon ha egy jobb világban én választhattam volna meg a színpadomat, boldogabb lehettem volna?
Mindegy is. Kilépve az ajtón elhal bennem a kétely pillanatnyi csírája, ahogy az a furcsa dal szokott a nyelvemen, mielőtt eldúdolhatnám. Sosem próbáltam énekelni. Még a közösségkovácsoló ritka ünneplések alkalmával is úgy érzem, nincs helye bennem a dallamoknak.
Csak hallgatni szeretem őket időnként. Mint most, a hídon állva, komor arccal szemlélve a cserkészek délutáni nyüzsgését. Alattam valahol a mocsokban egy altató lágy dallama kap szárnyra.
...amíg el nem nyomja nem messze egy szőke kislány keserves zokogása.
Én pedig csak figyelem, ahogy a segítségére siető botor srác betör egy orrot, kiharcol magának néhány pofont, és rövid távon ismeretséget köt a sokkolóval. Megingatom a fejem. Megérte? A hősök mindig túl korán halnak. De legalább kevesebb szart látnak a világból. Valamit valamiért, nem igaz?
Csak tudnám, miért zavar az a tenyérbemászó ego, amivel a helyzetet kezelte, és azok a mozdulatok, az ütések… túl precízek voltak. Biztosan csak beképzeltem.