Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
It's hard to be yourself when all you feel is jaded
A figyelmetlenségem következtében nem is vettem észre, hogy már dzsekit húzott. Nagyjából leégettem magam a kérdésemmel, vagyis sokkal inkább azzal az ösztönös karmozdulattal. Nyilván még a történtek hatása alatt voltam és a testem még élénken emlékezett arra, milyen megérinteni Caiát és hogy mennyire jól éreztem magam a közelében. Időbe telt, hogy ezt úgymond „kiheverjem”. Ahogy elutasította a hazakísérős ajánlatomat, megköszörültem a torkomat. Mérhetetlenül idiótának éreztem magam, de igaza volt: nem kellett volna együtt mutatkoznunk. Habár, a másik oldalról ott volt az, hogyha nincs mit titkolnunk, miért is ne mutatkozhatnánk együtt? Azonban nem akartam vitába szállni a lánnyal. Nem akartam, hogy kellemetlenül érezze magát és a „barátságunk” rovására menjen a túlzott nyomulásom. Pedig jól esett volna, ha egy kis időt még eltölthetek vele. Rég beszélgettem már valakivel úgy igazán, mint most vele. - Igazad lehet, bocsáss meg… - Suttogtam halkan, aztán félre is pillantottam, a zsebem mélyére süllyesztve a kezeimet. Aztán a szavakra újra ránéztem és ekkor lépett oda elém. Meglepődtem az ölelése kapcsán. Első pillanatban nem is tudtam, hogyan reagáljak, aztán végül csak szorosan magamhoz öleltem. - Szép álmokat, Caia – Kicsit meg is szorongattam, mielőtt hagytam volna elszakadni. Én csak ott álltam, amíg ő el nem tűnt; valahogy nem volt kedvem azonnal útnak indulni, miután elváltunk egymástól. Aznap este még vagy két órát sétálgattam a városban, elmerülve a gondolataimban. Magamban reméltem, hogy Caia élete helyrezökken végre, ha az enyém nem is fog.
232 words ❖ miracle ❖ note: köszönöm a kört, Caia! ❖
Leighton Lockhart
Civil
☾ Are we all addicted to
living by design?
I won't be constricted
to stay between the lines ϟ
The secrets that I never should’ve known are running through my veins into my soul
Szórakozott mosollyal az arcomon bólintottam egy aprót, amikor a férfi azt mondta, ideje lenne tényleg rendeznem a kapcsolatomat a barátaimmal. Igaza volt, mi tagadás, én is tudtam, hogy egy-két személlyel muszáj lesz beszélnem, legalább annyira, hogy őszintén bocsánatot kérjek tőlük a viselkedésemért. De ennél többet… nem voltam biztos abban, hogy mennyire lett volna jó ötlet ismét közel engednem magamhoz őket. Már ha csak belegondoltam abba, amit tervezni készültem… Valószínűleg jobb lett volna, ha soha többé nem hallanak rólam. Nem bocsátottam volna meg magamnak, ha miattam Liának vagy Deminek bántódása esett volna. És igen, tudtak magukra vigyázni, mindketten baromi erős és talpraesett csajok voltak, azonban Vincent… Vele vigyázni kellett. Nagyon is. Electrát is féltettem, ha jól hallottam, ő lett az új partnere… Leightont az épületen kívül vártam meg, hátamat a falnak döntöttem, és így ámultam a ma éjszakai csillagos égboltot. A város fényei miatt nem volt olyan tiszta az ég, mint például a városon kívül, messze a falaktól, ám így is lenyűgöző volt. Azt hiszem, két éve most először tekintettem ismét ilyen szemmel a körülöttem levő világra. Jó érzés volt megint önmagamnak lenni. - Ó, nem, már felhúztam a dzsekimet – böktem oldalba a dokit a könyökömmel, úgy téve, mint akinek nem tűnt fel a férfi öntudatlan reakciója. Azért aranyos volt tőle, hogy így aggódott értem. - Kedves tőled, Leighton, de azt hiszem, nem lenne a legjobb ötlet. Mielőtt valaki meglátna minket, és félreértenék a helyzetet – utasítottam vissza az ajánlatát halvány mosollyal az ajkaimon. Nem foglalkoztattak soha igazán a rólam szóló pletykák, de mivel épp most egyeztünk meg abban, hogy csak barátok leszünk, valószínűleg nem lett volna jó ötlet egy ehhez hasonló „botrányba” keverednünk. - Vigyázz magadra azért haza felé – löktem el magamat a faltól, és léptem oda Leightonhoz, hogy búcsúzóul megöleljem. – Jó éjt, doki – köszöntem el tőle, majd miután ő is így tett, vártam még egy-két pillanatot, és csak azután indultam meg hazafele vegyes érzésekkel. Mert ez az éjszaka egy kész érzelmi hullámvasút volt, az egyszer biztos. Néhány dologra ráébresztett Leighton, de mindez nem volt elég ahhoz, hogy eltántorítson öngyilkos küldetésemtől. Mert Vincentnek soha nem fogok megbocsátani, és tétlenül nézni, ahogy vígan éli az életét, míg Raz már nincs többé. Meg fogsz fizetni, Vincent, ígérem.
✗ The man, who ruined my life, Vincent ✗
✗ My best friend, Lia ✗
War does not determine who is RIGHT - only who is LEFT.
Reagok száma :
21
Tárgy: Re: Pult jobbszél Kedd Jún. 23, 2020 10:04 am
To: Caia Rockwell
It's hard to be yourself when all you feel is jaded
Nem voltam benne biztos, hogy mindazok után, ami történt, működhet a „barátság”, de meg akartam próbálni. Caia egy nagyon rendes lány volt, akire már akkor felfigyeltem, mikor bekerült hozzánk. Az a megtörtség és az a tragédia, ami vele történt, arra késztetett, hogy nagyobb figyelmet szenteljek neki, mintsem az elvárás lenne. - Ideje lenne rendezned a barátaiddal a viszonyt, most már tényleg – Habár mosolyogtam, de szerettem volna, ha komolyan veszi a szavaimat. Hisz tényleg úgy véltem, hogy helyre tudja hozni a dolgokat. Amúgy is, ki tudott volna haragudni rá az élete végéig? Én nem. Bármit is tett. A gyász sok olyan dologra készteti az embert, amit amúgy nem tenne meg. A barátainak ezt pedig be kell látnia. - Igyekszek utánad – Figyeltem, ahogy kimegy, majd a kabin falának dőltem. Jó ideig gondolkodtam, talán eltelt néhány perc is, mire végül rászántam magamat és elindultam kifelé. Nem igazán néztem körbe, de a pultig azért elmásztam, hogy fizessek: aztán szembesültem vele, hogy Caia már megtette. Ez megmosolyogtatott. Gyorsan elköszöntem és kislisszoltam az épületből, mielőtt bárki rám akadt volna. - Hé, nem fázol? – Léptem oda mellé, a kezem pedig automatikusan a karjához nyúlt. Észbekapva viszont el is húztam tőle a kezem és megköszörültem a torkomat. – Hazakísérlek – Nagyot nyeltem. El kellett bizonyos értelemben felejtenünk, ami odabent történt, de egyelőre még élénken élt bennem minden. Az érintése, a csókja… rég nem volt ilyenben részem és túl jólesett ahhoz, hogy csak úgy magam mögött hagyjam Pedig ezt kellett tennem.
The secrets that I never should’ve known are running through my veins into my soul
Egyetértően biccentettem, mert valóban, általában kettőn állt a vásár, és soha nem egy emberen múlott minden. Ez elgondolkodtatott azon, vajon Raziel haláláért is mindannyian felelősek lehettünk? Hiszen sem én, sem Electra nem látott át biztosan Vincent álcáján, Raz nagyon durván gyanakodott, de én bebeszéltem neki, hogy biztosan képzelődik. Pedig nekem is feltűnt egykori barátunk különös viselkedése, még se tettünk semmit azért, hogy utánajárjunk a gyanúnknak. Valószínűleg tényleg mindannyian hibásak voltunk. - Igen, barátok – bólintottam mosolyogva. – És vedd ezt megtiszteltetésnek, Leighton, mert nekem nem sok barátom van – löktem oldalba viccelődve. Valóban nem volt sok közeli barátom, de soha nem is vágytam arra, hogy ezren ugráljanak körbe. Megelégedtem ezzel a pár emberrel, akikre még az életemet is rábíztam volna. - Rendben, ez nem rossz ötlet – értettem vele egyet, majd ismét a tükörhöz fordultam, hogy megnézzem, mennyire látszik a külsőmön az, amit az előbb műveltünk. Amikor Leighton azt javasolta, hogy ne egyszerre menjünk ki a mosdóból, megint csak bólintottam. - Rendben, akkor az épületen kívül megvárlak – mosolyogtam rá, majd megvárva a reakcióját léptem ki a fülkéből, majd a mosdóból. Egy pillanatra éreztem, ahogy egy-két arc felém fordul, de kisimítva ruhámat úgy tettem, mint aki nem vett észre ebből semmit. Odaléptem a pulthoz, kifizettem az italokat, amiket kértem, majd felkapva a táskám és kabátomat olyan gyorsan iszkoltam ki az épületből, mint valószínűleg még soha. Nem szerettem volna, ha bárki kérdezősködni kezdett volna, vagy éppen megjegyzéseket tett volna. Így is kellemetlen volt kissé a helyzet. Kissé? Valójában nagyon. De ebbe inkább bele se gondoltam. A kinti hűvös levegő hirtelen csapott meg, ám nagyon jól esett. Igaz, az alkohol kezdett már felszállni az agyamról, de a hideg csak még jobban felgyorsította ezt a folyamatot. Nem bántam, mert nem szerettem volna részegen hazatámolyogni. Jobb szerettem, amikor tiszta volt a fejem. Magamra húztam a kabátomat, a táskámat a vállamra tettem, és megálltam a bár sarkánál, hátamat az épület falának vetve, s így vártam, hogy megjelenjen kint a doki. Tekintetemet az égre szegeztem, figyeltem a csillagokat, amik jól láthatóak voltak ma éjjel, és egy pillanatra azt kívántam, bárcsak Raziel is láthatná ezt. Biztos voltam benne, hogy neki is tetszett volna.
✗ The man, who ruined my life, Vincent ✗
✗ My best friend, Lia ✗
War does not determine who is RIGHT - only who is LEFT.
Reagok száma :
21
Tárgy: Re: Pult jobbszél Csüt. Feb. 06, 2020 1:33 am
To: Caia Rockwell
It's hard to be yourself when all you feel is jaded
- Mindehhez ketten kellettünk, nem igaz? Én is hibás vagyok, csakúgy, mint Te – Reagáltam azonnal a szavakra, majd mély levegőt vettem. Ahogy felnevetett, kicsit értetlenül pislogtam rá, de aztán megnyugtatott. Mármint az, amit mondott. - Barátok? – Halványan elmosolyodtam, a szemeim csillogtak, ahogyan őt fürkésztem. Nem sok barátom volt, talán ezért is lepett meg ez a féle felajánlás. De persze, sokkal jobb volt barátként gondolni Caiara, mintsem a betegemre, mert úgy… nos, az tényleg nagyon rosszul festett. Az orvos a betegével egyszerűen nem feküdhet le, etikátlan és egyszerűen… tiltott. Voltaképpen semmiféle személyes kapcsolatot nem alakíthatnánk ki a betegeinkkel, mert ha elkezdünk kötődni hozzájuk, csaj fájdalmasabb az elválás, vagy… vagy az elvesztésük. Megzavarhatják az ítélőképességünket, összekuszálhatnak tulajdonképpen mindent. Pontosan ezért kerültem mindig is a betegekkel való szorosabb érintkezést. Kivételek persze akadtak, de nem szándékosan. Ott volt például Lincoln, aki már-már rajongott értem… és a szívem mélyén én is érte. Nagyot nyeltem a magyarázatára, arra, hogy legalább a szex idejére megfeledkezett mindenféle nyomasztó gondolattól. Reméltem, hogy az az elhintett öngyilkossági gondolat is eltűnt a fejéből. Hisz elég erősen utalt rá odakint, miszerint, „ha ő hal meg hamarabb”… nos, nem. Nem engedhettem, hogy ilyeneken törje a fejét. - Ne köszönd meg, ez olyan… nem is tudom. Csak raktározzuk el magunkban ezt az egészet – Bólintottam is a szavaim nyomán, majd elszakadtam a mosdó falától. A hely szűkös volt, ez most tűnt fel csak igazán. Egy lépés után már hozzá is értem a lányhoz; nem volt előlem menekvése. A karjára simítottam. - Nos… szerintem okosabb, ha nem egyszerre megyünk ki. Valahogy úgy érzem, mindenki, aki látott minket bejönni, figyelni fog ránk – Megköszörültem a torkomat. – Menj először te… és majd követlek – Visszahúztam tőle a kezemet és így figyeltem tovább, belemegy-e a javaslatomba, vagy sem. Bár ez az egész talán felért a ma este végével, avagy a búcsúval. Mégsem akartam kimondani. Nekem sem volt kedvem igazából visszazuhanni abba a letargiába, amiben voltam; elvégre nem véletlenül kötöttem ki egy bárban és kezdtem el inni, a hosszú műszakom után. Ki akartam kapcsolni és megfeledkezni a gondjaimról.
The secrets that I never should’ve known are running through my veins into my soul
Meglepetten kaptam fel a fejemet, amikor mosolyogva megjegyezte, hogy már megint magamat hibáztatom. Igazság szerint, soha nem voltam az a mártírkodós fajta, nem volt szokásom mindenért magamat hibáztatni, többnyire pontosan tisztában voltam azzal, hogy mi múlott rajtam, és mi sem. A mai eset pedig… lényegében mindkettőnkön múlott, de úgy éreztem, muszáj bocsánatot kérnem tőle, hiszen mégis én voltam a kezdeményező, tudva, hogy egyébként valaki már elfoglalta a szívét. Még ha ez egy plátói szerelem is volt. - Csak úgy éreztem, hogy bocsánatot kellett kérnem, amiért így… letámadtam – rántottam egy aprót a vállamon. Amikor azt mondta, hogy nehéz lesz elfelejtenie a történteket, egy pillanatra meglepetten néztem rá, mert nem voltam biztos abban, hogy tudom, mire gondol. Ahogy azonban tovább kezdett magyarázkodni, egy betegeként utalva rám, halkan felnevettem. Én meg azt hittem, azért zavarta a dolog, mert másba volt szerelmes, és nem azért, mert még most is egyfajta pácienseként nézett rám. – Figyeljen, akkor egyezzünk meg abban, hogy már nincs közöttünk beteg-orvos viszony, hanem… barátok vagyunk. Ivós cimborák, vagy valami ilyesmi – ajánlottam fel neki, remélve, hogy ez segít neki is átértékelni az egész helyzetet magában. – És akkor én is tegezni foglak – kacsintottam rá játékosan, majd lehajoltam, hogy felvegyem a földről a pólómat. Miközben az öltözékemet és hajamat igazgattam, ő ismét megszólalt, és ezúttal ő kért elnézést. – Nincsen semmi szükség a bocsánatkérésre tőled sem – pillantottam rá nyugtatóan. – Nekem sem szokásom ilyesmiket művelni, de nem mondom, hogy nem esett jól… Erre az időre sikerült megfeledkeznem minden nyomasztó gondolatomról, úgyhogy… köszönöm – tekintettem rá. Őszintén szólva, nem voltam biztos abban, hogy milyen reakciót fogok tőle kapni, de szerettem volna, ha tudja, akkora baklövés ez még se volt. Legalábbis részemről.
It's hard to be yourself when all you feel is jaded
Idegesen a hajamba túrtam. Még szédelegtem az alkoholtól, sőt, nehéznek éreztem a fejemet. De valójában Caia miatt voltam ideges… az előbbi, vágytól fűtött hangulat szinte azonnal köddé vált, s helyére a kétségbeesés költözött. Legalábbis a részemről. Hogy lehettem ekkora marha? Tényleg képes volt az alkohol és a farkam vezetni, a józan eszem helyett? Gratulálok, Leighton, szintet léptél a… nem is tudom, hol. Mélyen szívtam magamba a levegőt, majd elkezdtem magamra rángatni a ruhát; becsatoltam az övet, majd elkezdtem begombolni az ingemet. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, nagyon rá sem néztem a lányra. Hogyan is nézhetnék ezután a szemébe? Olyan határt léptem át, amit nem szabadott volna. Még akkor is, ha ő kezdeményezett, ez… nos, kettőnkön múlt az, hogy egymásnak estünk végül. Ahogy megszólalt, azonnal odakaptam a tekintetemet, összerezzenve. Aztán nagyot nyeltem. - Már… már megint magadat hibáztatod – Szólaltam meg egy kisebb mosollyal. Aztán a földről felvettem a dzsekimet. Elkezdtem leporolgatni. – Igen, jobb lesz, ha elfelejtjük, habár… nem hiszem, hogy ez annyira könnyű lesz – Jegyeztem meg halkan, majd belebújtam a ruhadarabba. – Sosem veszítettem még el így a fejem… főleg nem egy betegemmel. Még akkor is, ha nem jársz már hozzám túl gyakran – Elgondolkodtam. - …és már tegezlek is – Esett le lassan a dolog, majd nyeltem egy nagyot. Kínomban végül újra a falnak dőltem és felnevettem. Valahogy túlságosan abszurd volt ez az egész. Amit tettem, ahogyan viselkedtem, ahogyan… nos, nem orvosként viselkedtem, hanem úgy elengedtem magam, ahogyan ezer éve nem. Vagy talán sosem. – Sajnálom, én csak… nem szoktam ilyen lenni – Mosolyogva néztem Caiara. Valahogy már nem volt kedvem azon stresszelni, hogy mennyire elrontottam, vagy mekkora barom vagyok. Mindegy volt. Megtörtént és… ezen már egyikünk sem tudott változtatni.
The secrets that I never should’ve known are running through my veins into my soul
+18
Szenvedélyünk tüzében azt kívántam, ez a pillanat bár örökké tartana, bár soha ne kellene visszatérnem a valóságba, oda, ahol csak a fájdalom és magány várt rám. Már nem emlékeztem, hogy mikor éreztem magamat utoljára ilyen jól, ilyen önfeledettnek, még ha a lelkiismeretem hangját is hallottam a fejemben. Mégsem bántam meg, hogy ezt tettem. Egy pillanatra, egyetlen egy pillanatra minden normálisnak tűnt, amit rég nem tudtam már elképzelni. Hátam ívbe feszült, ahol elértem a csúcsra, épp azelőtt, hogy Leighton kihúzódott volna belőlem. Zihálva lélegeztem, és gondolataim még mindig ködösek voltak a gyönyör utóhatásaként. Nagyokat pislogva figyeltem Leighton arcát, aki már a másik falnak döntötte a hátát, és így próbált ő is magához térni. Fejemet hátradöntöttem, és reméltem, hogy a hideg csempe segít lehűteni forrongó testemet. Sejtettem, hogy mondanom kellett volna valamit a férfinak, bocsánatot kérni, vagy éppen megköszönni ezt az élményt, de nem jöttek a szavak számra. Azt hiszem, egy kicsit kezdtem szégyellni azt, amiért kihasználtam a férfit ittas állapotában. Mikor úgy éreztem, hogy a pulzusom kezd visszatérni a normális sebességére, lehajoltam a földre, hogy elkezdjem magamra húzni a ruháimat. Azt hiszem, minél előbb el kellett mennem ebből a bárból, és soha vissza se jönnöm, mielőtt valaki ismételten emlékeztetett volna erre a ma estére. - Ne haragudjon, nem tudom, mi ütött belém, nem akartam kihasználni Önt ebben az állapotban – szólaltam meg végül az ajkamba harapva, miközben a doktor arcát tanulmányoztam, megpróbálva leolvasni róla az érzelmeit. – Nem jelentett a számomra ez semmit, és azt hiszem, talán jobb, ha elfelejtjük – ismertem be, miközben már a nadrágomat húztam fel magamra.
It's hard to be yourself when all you feel is jaded
Már egyáltalán nem gondolkodtam, csak Caia hangja, testének rezdülése, a forróság, a sóhajok, nyögések töltötték ki a gondolataimat és az érzékeimet. Újra és újra elmerültem benne, gyorsan és hevesen, mindkettőnket egyre inkább a gyönyör felé sodorva. Éreztem, ahogy a körmei a hátamba vájnak, de egyáltalán nem zavart, sőt, élveztem. Jobban hozzásimultam, hol az ajkait faltam, hol a nyakát csókoltam, harapdáltam, miközben a kezét szorítottam a falnak. Éreztem, hogy lassan elönt a forróság, így inkább leálltam és kihúzódtam belőle. Az alkohol ugyan elvette valamennyire az eszemet, de mégis ígyis megszólalt a vészjelző a fejemben; nem élvezhettem belé... az egyik kezemmel elengedtem az övét és rásegítettem magamnak, így értem végül a csúcsra, miközben visszahajoltam a nyakához és csókokkal borítottam be a bőrét. Testem megfeszült egy pillanatra, ahogy átsöpört rajtam az élvezet, aztán levegőért kezdtem kapkodni. Zihálva hajoltam el tőle és néztem rá, végül pedig nagyot nyeltem. Megnyaltam a szám szélét, majd lassan elhúzódtam tőle és a szemközti falnak dőltem. Próbáltam összeszedni magam a történtek után, de nehéz volt. Egyszerűen nem akartam átgondolni, hogy mit műveltünk. Csak figyeltem Caiat és megszólalni sem bírtam. Egy barom vagyok…
Kezdőlap 
Szórakozott mosollyal az arcomon bólintottam egy aprót, amikor a férfi azt mondta, ideje lenne tényleg rendeznem a kapcsolatomat a barátaimmal. Igaza volt, mi tagadás, én is tudtam, hogy egy-két személlyel muszáj lesz beszélnem, legalább annyira, hogy őszintén bocsánatot kérjek tőlük a viselkedésemért. De ennél többet… nem voltam biztos abban, hogy mennyire lett volna jó ötlet ismét közel engednem magamhoz őket. Már ha csak belegondoltam abba, amit tervezni készültem… Valószínűleg jobb lett volna, ha soha többé nem hallanak rólam. Nem bocsátottam volna meg magamnak, ha miattam Liának vagy Deminek bántódása esett volna. És igen, tudtak magukra vigyázni, mindketten baromi erős és talpraesett csajok voltak, azonban Vincent… Vele vigyázni kellett. Nagyon is. Electrát is féltettem, ha jól hallottam, ő lett az új partnere…
◆ 
