Tárgy: Lori Mitchell Hétf. Jan. 20, 2020 11:09 am | |
| Lorelyn Mitchell Newton's third law. You gotta leave something behind. | Becenév Lori, Borsó Születési hely, idô Baltimore, 2008. 08. 04. Lakhely Kristályváros Beállítottság Hetero Családi állapot Egyedülálló Foglalkozás pincérnő |
Család Furcsa érzés tör rám mindig, ha a családomról kérdeznek. Persze tudom, hogy vannak vagyis inkább voltak vér szerinti rokonaim, de ma már az arcukra is csak alig emlékszem. Amikor bekerültem az árvaházba, az lett az első emlékem az új életemből. Louis és Sam, meg a többiek lettek a családom. Sok-sok testvérem lett, az elveszítettek helyett. Rájuk nem gondolok, megfogadtam, hogy amilyen távol csak lehet, olyan távol fogok kerülni a múltamtól. Egy teljesen átlagos, baltimore-i családba születtem. Volt egy bátyám, de még nagyon kicsi voltam, amikor meghalt. Azt hiszem… valami olyasmire emlékszem, hogy labdáztunk a ház előtt, és a labda kigurult az útra, ő meg utána szaladt. Nem kellett volna. Talán Nathan volt a neve, azt hiszem, a szüleim nem beszéltek róla sem arról ami történt. Azt hiszem, engem hibáztattak amiatt, ami vele történt. 2017-ben születtek iker húgaim. Viccesnek tartottam, hogy piros a szemük ha mérgesek. Anya azt mondta, hogy senkinek sem mondhatom el, hogy a hugik mások, mint mi, mert akkor bántanák őket. Sokat bolyongtunk, az évek során anyát elvesztettük egy betegségben, így a hugikra én vigyáztam, apa meg mindannyiunkra. Tizenhárom, majdnem tizennégy éves voltam, amikor már Kristályváros közelébe kerültünk, apa oda akart bejutni. Az úton megtámadtak minket, apát el is fogták, én pedig hiába futottam, kezemben a húgaimmal, megbotlottam és elestem. Elájultam, vagy leütöttek, nem tudom. Soha többé nem láttam őket. Lilly és Rose volt a nevük. Az árvaházban tértem magamhoz, állítólag valaki, aki a környéken járőrözött pont a csetepatéba botlott, engem megmentett, és mivel a vizsgálatok kimutatták, hogy egészséges vagyok, maradhattam. Azt mondtam mindenkinek, hogy nem emlékszem semmire. Hogy nem emlékszem a családomra, vagy arra, hogy mi történt velük. Egyedül Louis volt az, akinek beszéltem a hugikról, anyáról vagy apámról, a többiek azt hiszik, hogy a fejsérülés miatt amnéziás lettem, és kiesett az életem első tizenhárom éve. Tulajdonságok Erősségek:Nagyon jól alkalmazkodok a különböző helyzetekhez. Hamar felismerem az egyes szituációkban rejtőző lehetséges buktatókat vagy csapdákat. A kiskapukat keresem, mert mindig vannak. Még éppen szabályosak, az emberek húzzák érte a szájukat, de vannak kiskapuk. Szeretek gondoskodni az másokról, Louis gyakran mondta rám, hogy “tyúkanyó”, amikor együtt éltünk, és vacsorával vártam, meg kimostam az ő és Samwell gönceit is, aztán reggelig szárítgattam őket. Gyengeségek:Bár régebben bátor voltam, és vakon követtem a srácokat a nyomozásaikban, ma már félek. Félek elveszíteni még valakit, aki fontos az életemben. Hiszen már csak egy ilyen ember maradt, és az Sam. Elsődleges fegyvered: kés, dobó kések és tőrök The world of the Enigma disease - Pssszt! Ne mocorogj annyit! - húzott szorosabban az ölelésébe Louis, én pedig mozdulatlanul álltam a folyosó végi beugróban, a szekrények közt, amíg a felügyelő, az éjszakás Miss Mynchkin léptei el nem halkultak. - Louis, hová akarsz menni? Miért jeleztél? - a fiúk és a lányok alapvetően külön szobában aludtak, de a mi ágyaink pont a kettőt elválasztó falnál voltak. Két kopogás: jó éjt. Három kopogás: reggeli előtt beszéljünk. Volt egy különleges kopogás arra, ha én akartam valamelyikükkel sürgősen beszélni, volt külön Louisnak és Samnek is, illetve ha hárman kellett beszélnünk. Legtöbbször közös volt az ügy, máskor Louis meg én találkoztunk. Sam kopogását alig használtuk, én néha átkopogtattam érte és kiszöktem ide a kis beugróba, de a legtöbbször nem jött el, nem tudtam beszélni vele. Louis évekkel később mondta csak el nekem, hogy hallotta a kopogást, és tudta, hogy a testvérét hívtam, de nem szólt neki, úgy tett mintha aludt volna. Mindig is hálás voltam Samnek, hogy amint látta, hogy az öccse meg én barátok lettünk, engem is a szárnyai alá vett. Louis velem egykorú, állandóan együtt lógtunk, de szerettem volna őt is legalább ennyire megismerni, mint az öccsét. - Nem akarok menni sehová. - felelte röviden, én pedig elkezdtem feszengeni az ölelésében. - Akkor miről akarsz beszélni, nem ér rá reggelig? - faggattam tovább, elvégre ott volt az egész nap, miért nem mondta akkor, ha fontos? Megrázta a fejét, és a próbálkozásomra, hogy hátrébb lépjek egyet, csak még jobban magához húzott. - Nem ér rá reggelig. Fontos, Borsócska! - az egyik tanárunk mondta ránk, hogy mi vagyunk a borsó meg a héja. Ő még emlékezett a Forrest Gump című filmre, abban állt ilyen közel egymáshoz a két karakter. Azóta Louis Borsócskának hív, ha ketten vagyunk. Egyszer elszólta magát Samwell előtt, és azóta már ő is néha Borsónak szólít. Nem Borsócska, csak simán Borsó. Bevallom, jobban szerettem a sima Borsót, de Louis annyira aranyosan tudta mondani, hogy nem szóltam rá miatta. - Akkor várjuk meg Samet is, ha fontos! - suttogtam már kissé ijedten, mire ő csak bosszankodó grimaszt vágott, mielőtt megcsókolt volna. Valahogy természetesnek tűnt, hogy megtette, mintha mi mindig is egy pár lettünk volna. Egy ideig még ott ácsorogtunk a huzatos beugróban, Louis újra meg újra megcsókolt. A csókja olyan édes volt, hogy már azt sem tudtam, hogy létezik-e rajtunk kívül bármi ezen a bolygón. Reggel pedig, úgy tettünk mintha mi sem történt volna, mintha mindig is együtt jártunk volna, olyan természetes volt az egész számomra. Ahogyan az első napon nem engedte el a kezem, úgy a többin sem, mindig számíthattam rá. ********Hideg a padló, és hideg Samwell keze is, amit az arcomra tapaszt. Még csupa vér ő is, a keze is, az én kezem is… Louis vére borítja be mindkét kezem, és valahányszor csak felsejlik gondolataim közt a szétmarcangolt arca és a kiáltásai, annyiszor blokkol le az agyam. Nem tudok beszélni, hiába is faggat Sam, képtelen vagyok rá. Amikor a házba értünk, és lerakott a konyhában a földre (mert az utolsó néhány kilométeren konkrétan ölbe kellett hoznia, mivel a járásra is képtelen voltam), akkor megpróbáltam megszólalni, de csak értelmezhetetlen hangok, furcsa nyöszörgések és jajgatás jöttek ki a torkomon. Értelmes beszédről szó sem lehetett. - Lori mondd már! Megsérültél?! Hol fáj? - újra meg újra maga felé fordítja a könnyáztatta, véres arcomat, hogy megtudja miért vagyok képtelen az emberi kommunikációra és zuhantam ekkorát. Katatón állapotban, kezem lassan felemeltem, és a mellkasomra tettem. Sam már vette is volna rólam le a kabátot, hogy lássa a sérülést, amikor felfogta, hogy a fájdalom nem fizikai. A lelkem egy darabja halt meg. Neki is pokoli, látom rajta, hiszen ő a testvérét veszítette el, ő mégis képes volt a menekülésre, és még engem is maga után húzott, megmentve ezzel az életemet. Legszívesebben ordítottam volna vele, hogy ott kellett volna hagynia, hadd tépjenek engem is szét. Semmit sem ér az életem, semmi nem maradt benne, ami értelmet adhatna neki. Csak ültünk egymás mellett, a konyhában a kövön, és hol könnyekkel, hol nyöszörgéssel, hol artikulátlan ordítással próbáltuk feldolgozni a fájdalmat. Esküszöm, attól féltem, hogy majd a szomszédok ránk törnek a furcsa hangok miatt, de semmi ilyesmi nem történt. Mintha tudták volna, hogy a véres tenyérnyom a bejárati ajtón semmi jót nem jelent és ne avatkozzanak olyasmibe amihez semmi közük. - Ott kellett volna hagynod. - az órákon át tartó sírás-kiabálás kombó miatt reszelős hangom csak úgy pattogott a konyha falai közt. - Nem hagytalak ott. - felelte röviden, és rám sem nézett, csak két tenyerébe temette az arcát, miközben a térdén támaszkodott a konyhaszekrény mellett. - Gyűlöllek! Hagynod kellett volna meghalni! Soha többé nem akarlak látni! - vágtam a fejéhez az első ostobaságot ami nagy fájdalmamban eljutott az agyamig. Soha nem fogom elfelejteni az arcát, hogy milyen volt abban a pillanatban. Sebzett és dühös, mégis, szerintem tudta jól, hogy csak a tehetetlen düh és fájdalom beszélt belőlem. Elég volt kinyújtania a kezét, és én már vackolódtam is a válla alá, hogy hozzá bújva sírjak tovább. Hajnalig körülbelül háromszázszor mondattam el és ígértettem meg vele, hogy nem fog meghalni, és nem is hagy magamra soha. Hogy nem költözik el, nem hagy engem egyedül, mert képtelen lennék itt lenni az emlékekkel összezárva egymagam. Furcsa érzés a házban, ebben a kis fészekben Louis nélkül. Hárman éltünk itt, így volt gazdaságos, mindannyian jobb körülmények közt élhettünk, mint amit egyedül megengedhettünk volna magunknak. Csinos kis ház, a srácokkal sok munkánk volt benne. Egy kis nappali, két szoba, egy nekünk, egy Samwellnek. Néha átkopogtam neki ha nem jött álom a szememre, amikor Louis már aludt, és ha még ő is ébren volt, forrócsokit ittunk a konyhában. Máskor Sam kopogott át, és Louis ment ki beszélgetni vele. A szokások még az árvaházból velünk maradtak. Bárhová is pillantok, a ház minden egyes szegletéből van egy emlékem, egy édes emlékem, amik egy csapásra változtak keserűvé mint az epe. Mintha mindig is együtt lettünk volna, úgy alkottunk egy párt, nem csoda, ha úgy érzem magam mintha a fél karom vagy a fél lábam hiányozna. Ez a sok-sok közös év, eltűnt egy pillanat alatt. Csak ültünk a konyha padlóján, míg fel nem fogtuk, hogy Louis tényleg nem jön haza többé. ********- Louis mindig azt mondta, hogy szeretné, ha végre otthon maradnék amikor követitek a nyomokat. - piszkáltam az ételt a tányéromon, nem akartam Sam szemébe nézni. Voltak titkaink előtte, dolgok amik csak ránk tartoztak. Mint az egy évvel ezelőtti néhány hetes korban megszakadt terhesség, és az, hogy békét akartunk magunk körül. Biztonságot, amit bár magunknak kellett volna megteremteni, idővel élvezhettünk volna. - Nem megyek veled többet. Sosem hallhattatok rám, a megérzéseimre. Elegen haltak már meg ebből a családból. - család voltunk, bár nem vagyunk rokonok, és Louis halálával megszűnt köztünk egy nagyon fontos kapocs, amit képtelenség visszaépíteni. Persze, szeretem Samwellt. Nagyon szeretem, azért amilyen mindig is volt velem. Megvédett, bármekkora bajba is kerültem, mint egy jó testvér. Azt hiszem, részben ezért is őt mentettem, ott és akkor. Louis-t már vagy százszor kihúztam a szószból, annak ellenére, hogy tudtam: magától is kimászott volna belőle. Samnek szüksége volt rám, hát segítettem rajta, viszonozhattam végre, hogy ő már annyiszor megtette értem ugyanezt. Fel sem fogtam, hogy Louis nem tud védekezni, hogy neki is szüksége lett volna rám. Valahányszor Samre nézek, eszembe juttatja, hogy milyen döntést hoztam ott és akkor. A döntést, amit talán már ezer éve meghoztam. Hiszen több mint tíz éve voltunk együtt az öccsével, és Louis akárhányszor kérte meg a kezem, mindig nemet mondtam, mert “nem ez volt az a pillanat, Louis, még nincs itt az ideje”. Bűntudatom van, amiért hagytam őt meghalni, de belül boldog vagyok, hogy Sam életben maradt. Képtelen vagyok feldolgozni ezt az érzést. A tányéromat a pultra tettem, majd ahogy elsétáltam Sam mögött, megsimogattam a vállát, és adtam neki egy puszit. - Holnap korán kezdek. Meglátogatsz majd? - tudja, hogy egy kávézóban leszek pincérnő, ami mérföldekkel stabilabb és biztonságosabb munkahely, mint amit mostanáig csináltam. Csak egy apró mosolyt láttam a szája sarkában, és még mindig nem tudom ez mit jelent: eljön vagy sem. Belőle nem tudok olyan könnyedén olvasni, az öccse halála óta szinte még vastagabb fallal vette körül magát. Valószínűleg ő így dolgozza fel a gyászt. A menetrend szerinti sírás a zuhany alatt, és a bömbölés az ágyban program után ébren bámultam a plafont. Átkopogtam, de nem jött válasz. Talán még kint volt, vagy talán nem hallotta. Átöleltem Louis párnáját és szokás szerint álomba sírtam magam. Our story was written by blood |
|
|
|