Tárgy: Holly McLeod Kedd Jan. 28, 2020 2:46 pm | |
| Holly McLeod Boldogak a szelídek, mert övék a Föld Ashley Johnson Civil Kincsvadász | Becenév Picúr (csak Liamnek!) Születési hely, idő USA-Oklahoma, 2003.08.10. Lakhely Kristályváros Beállítottság Hetero Családi állapot Egyedülálló Foglalkozás Kincsvadász |
Család Vallásos, biológus szülők gyermekeként nevelkedtem. Rendkívül nehéz, embert próbáló feladat volt, és bár kívülállók szerint talán nem, és időnként én is az ellentétjét éreztem, mégis bőven kijutott a szeretetből, melyet a szüleim a saját módjukon fejeztek ki. Anya halott, én segítettem a túlvilágra miután a kór megfertőzte őt, apámmal ezután soha nem találkoztam többet. Talán ő is utána ment. Fogadott bátyámmal mindig is közel álltunk egymáshoz, egy megtörhetetlen kapocs volt kettőnk között ameddig el nem hagyott minket a később kudarcba fulladt amerikai seregért. A bevonulása óta nem adott hírt magáról. Tulajdonságok Erősségek:Értek a lőfegyverekhez, tanultam némi önvédelmet is. Amikor egyedül vagyok és nem lát senki, régi country számokat énekelek és gitározom. Gyengeségek:A kávé (hiányzik nagyon!), túl jóhiszemű vagyok, állandóan reménykedem abban, hogy jobb lesz. Elsődleges fegyvered: Lőfegyver The world of the Enigma disease "Boldogok a szelídek, mert övék lesz a Föld." Emlékszel még Liam? Emlékszel, hogy mindig ezt kellett ismételni, amikor valami helytelen dolgot tettünk? Emlékszel arra, amikor mindenféle trágár kifejezésekkel tarkítva, balladákat költöttünk ebből az egész Istenfélő marhaságból? Talán még emlékszel rá, talán még emlékszel Rám. Vagy talán már megtaláltad a helyed egy másik világban, más emberek közt. Talán már nem is emlékszel Picúrra igazán. Lehet, hogy már csak egy régi, megsárgult poloraid fotó vagyok az emlékezetedben, amit sokáig a megkopott farmerod zsebében őrizgettél, majd egyszerűen csak behajítottad az íróasztalod fiókjába és soha többé nem vetted onnan elő. Hiányzol! Úgy hiányzol , mint koldusnak egy falat kenyér. Mint kipusztult, leégett erdőrengetegnek egy frissítő záporeső. Emlékek. Ez tart már csak egyben, az a megannyi régi közös emlék, melyek a vér helyett áramlanak az ereimben. Szeretnék túlélni, szeretném ha Isten -akiben sose hittem igazán, és akit ennek ellenére nap, mint nap a számra veszek-, megbocsájtaná minden bűnömet, amit ebben az elrohadt életben elkövettem. Amikor a suliban betörtem Rosie orrát, pont úgy ahogy tanítottad. Amikor viszketőport szórtam az alsógatyádba mielőtt randira mentél volna azzal a beképzelt kis ribivel. Amikor tönkretettem a gitárod húrjait, és amikor fegyvert fogtam az anyámra, hogy aztán meghúzzam a ravaszt. Én még emlékszem arra a nyárra, amikor behívtál a pajtába és kisujj esküt kötöttünk arra, hogy amit mutatni fogsz, soha, senkinek nem áruljuk el. A pajta ajtajától számított tizenkettedik meglazult deszka alá rejtetted. Egy igazi, éles lőfegyver volt az. Egy vadászpuska. Valami rosszarcú pasassal bizniszelted. Már nem is tudom mit adtál érte cserébe, de abban biztos vagyok, hogy nem pénzzel fizettél. Soha nem kaptunk zsebpénzt. Ezt kettőnk közül neked volt nehezebb megszokni, hiszen az igazi szüleid minden hétvégén adtak neked némi aprót amit te gondosan gyűjtögettél egy befőttesüvegben. Aztán anyád részegen kiugrott a vonat elé, apádat pedig -aki jó barátja volt az enyémnek-, évekkel később elvitte a gégerák. Így kerültél hozzánk. Soha nem mondtam neked, és fogalmam sincs, hogy miért egy búcsúlevélben írom meg most mindazt amit már rég el kellett volna mondanom -talán kezdem elveszteni az eszemet?-, de írtó pipa voltam rád, amikor a fertőzés kezdetekor úgy döntöttél, hogy egyenruhát öltessz és harcba szállsz az ismeretlennel. Akkor meg aztán egyenesen gyűlöltelek, amikor a hír érkezett, hogy elbukott az amerikai haderő. Apáék mindig azt mondták, hogy a járvány kitörése Isten akarata volt, hogy az emberiség ezt kapta büntetésül amiért évszázadokon, évezredeken keresztül szennyezte, rombolta a Földet, amit ajándékba kapott. Azt mondták, ez pont olyan mint egyiptomban a Sáskajárás. Szerintem meg semmi köze Istenhez vagy a bibliához. Ez az egész olyan, mint a Pestis vagy a Spanyolnátha, és senki más nem okolható érte Roberth Vinhamen kívül! Évekig egyedül éreztem magam. A barátaim -az a kevés is-, szedték a sátorfájukat és biztonságos helyre költöztek, amerika azon még megmaradt részeire szóródtak, ahol kevés volt a fertőzöttek száma, vagy még egyáltalán nem regisztráltak megbetegedést. Aztán később persze világjárvánnyá nőtte ki magát a kór, és már ők sem voltak többé biztonságban. Anyáék dolgoztak. Rengeteget. Eltökélten kutatták a vírust. Még évekkel később az elterjedése után is. Éjszakákat, napokat töltöttek a laborban. Az utcákon lázadások, felkelések zajlottak, én pedig otthon ültem és minden egyes nap végén hálálkodtam -ki tudja már, hogy kinek-, hogy ismét túléltem. Sok barátom ezt nem mondhatta el magáról. Tizenhat éves kamasz voltam. A vírus akkor már négy éve tombolt megállíthatatlanul, élvezte a szabadságot, hogy nincs ellenszere. Moziba kellett volna járnom, hogy a leghátsó sorban elbújva -amikor senki nem lát-, smároljak az éppen aktuális pasimmal, plázák drogériáiból kellett volna rúzst és körömlakkot lopnom amit nem tudtam megfizetni. Ehelyett én ajtókat, ablakokat deszkáztam, zöldségeket termesztettem, hogy legyen mit ennünk és túléljünk, és minden este vacsoránál imára kulcsolt kezekkel ültem az asztalnál a biológus szüleimmel, arra kérve Istent, a mindenhatót, hogy bocsássa meg az emberiség bűneit és hozzon tisztulást a Földre. Mindennap megingathatatlanul hittek, bíztak, míg nem egyik nap a családunkban is felütötte a fejét a gyilkos kór. Beszökött a szőnyegek alá, beitta magát a falakba és többé már nem voltunk biztonságban. Anya volt az. A laborban megfertőződött az egyik mintával. Azt kívántam, bárcsak itt lennél velem. Bárcsak megfogtad volna a kezem, miközben a szemembe nézel és azzal a megingathatatlan magabiztossággal amivel mindig is bírtál, azt mondtad volna: Nem lesz baj Picúr! Végigasszisztálni anya leépülését, nézni ahogyan teljesen elveszti az eszét, az emberi mivoltát, olyan volt mint amikor egy haldokló rákos beteget gondozol, aki állandóan kiborul és soha nem tudhatod, hogy éppen milyen hangulatban találod. A haldoklásnak öt szakasza van. Elutasítás, düh, alkudozás, depresszió, belenyugvás. Ő az összesen végigment miközben szépen lassan megszűnt embernek lenni. A pincébe zártuk. Előtte tojástartókkal szigeteltük, hogy senki ne tudja meg mi folyik pontosan a McLeod házban. Ha valaki tudomást szerzett volna arról, hogy egy mutánst őrizgetünk a pincében, azonnal kivégeztek volna minket. Azért valahol irónikus, nem? Egy szörnyeteget rejtegettünk, védelmeztünk, ami veszélyes volt mindenkire nézve. Te biztosan nevettél volna ezen Liam! De én inkább csak féltem. Féltem attól a valamitől, attól az elfajzott lénytől ami a pincénkbe volt kiláncolva, ami valamikor az anyám volt. Nekem kellett etetnem, itatnom, életben tartani mialatt apám egyre ritkábban járt haza, egyre őrültebben kereste az ellenszert ami meggyógyíthatta volna anyát. Zseblámpával világítottam odakint. A viharos szél ágakat tört le, az esőtől alig láttam valamit. Mintha Isten, az a szemét dög így akart volna észheztéríteni, hogy amire készülök, az bűncselekmény, hogy a pokol tüzén fogok elégni érte. De megállíthatatlan voltam, kétségbeesett és dühös. Dühös apára, magamra, az egész világra és Rád is amiért elhagytál. A ruhámat teljesen átáztatta a viharos eső. Beköszöntött az ősz. Szakadt tornacipőm pajta felé vezető lábnyomokat hagyott a rothadás szagú földben. Arra gondoltam, hogy te mit tettél volna a helyemben és tudtam, hogy nem döntöttél volna másképp. A gyomrom kavargott, még mindig kavarog, ha arra az estére gondolok. Aznap anya kedvencét főztem vacsorára. A pajta ajtaját nem lehetett bezárni. Már nagyon régen eltűnt a lakat róla, tudtad? Apa soha nem rakott rá másikat. Vállal neki kellett feszülnöm, hogy ki tudjam nyitni az ajtót. A mennyezetről jeges esőcseppek potyogtak a fejemre. Valahol már beázott. A lábaim remegtek ahogy egyre közelebb és közelebb értem a tizenkettedik deszkához. Nem tudom, hogy a félelemtől vagy csak fáztam, de arra tisztán emlékszem, hogy ott visszhangzott a fejemben amit régen mondogattál. Kinyit, betölt, becsuk, felhúz... Olyan volt, mintha végig ott álltál volna mellettem, mintha fogtad volna a kezemet, hogy véghez tudjam vinni az egészet. A fegyver még súlyosabbnak tűnt, mint azelőtt amikor még csak üres flakonokra lövöldöztünk. Kinyit, betölt, becsuk, felhúz... Hányingerem lett, amikor élesítettem és majdnem összeestem, de ki kellett tartanom. Olyan akartam lenni, mint te és tudom, hogy te nem gyengültél volna el. A vállamra akasztottam és a konyhába mentem. Ízlésesen tálaltam a carbonárát. Tálcára tettem, mellé pedig üvegpohárba egy szál fehér szegfűt. Anya imádta. Különlegesnek tartotta. A pincébe vezető út hosszúnak tűnt. Úgy éreztem magam, mintha egy Charlie Chaplin féle lassított némafilmben lennék. Hallottam a fájdalmas nyögéseket, az állatszerű kiáltásokat és ahogy közeledtem az ajtóhoz, egyre hangosabbá vált. Mintha csak megérezte volna, hogy jövök. Az ajtó öt ponton záródott. Egy régi, rozsdás, órmótlan lakat volt az utolsó zár, amely elválasztotta anyát a külvilágtól. Amikor kattant a lakat, hirtelen elcsendesedett, vagy csak én nem hallottam semmit a fülemben doboló vértől. A sarokban kuporgott ahol mindig is. Elcsökevényesedett, eltorzult bokáin láncok voltak, melyeket a pince egyik sarkába rögzítettünk. Rám nézett, én is rá. Egymást figyeltük. Szemei vérben forogtak, szájából vérrel festett habos nyál csorgott. Elharapta a nyelvét. Biztos azelőtt rohamozott, hogy lementem. -Hali anya! - Mindig így köszöntem neki, de már nem igazán ismerte fel a hangomat. Talán engem sem. Talán csak szerettem volna azt hinni, hogy így van. Letettem a tálcát a földre és lábammal beljebb löktem, hogy elérje. A szegfű után nyúlt. Az étel nem is érdekelte. Megfogta a virágot és egyszerűen csak leharapta a fejét. Emberi mivolta akkorra már régen odaveszett. Lassan, megfontoltan letérdeltem. A visszatartott könnyek marták a torkomat és amikor dúdolni kezdtem az altatódalt, amit még ő énekelt nekem, rekedten csendült fel a dallam a hangszálaimról. Anya oldalra döntötte a fejét, a szegfű néhány szirma kipotyogott a szájából és úgy tűnt, mint aki a dallamot figyeli. Artikulálatlan nyögései mintha hasonlítottak volna az altatóra. A könnyeim ekkor már záporesőként patakzottak le az arcomon. Leakasztottam a puskát a vállamról és zokogva, remegő kézzel rászegeztem. Azt hittem, hogy majd megijed, azt hittem hogy nem kell megtennem, de hörögve, vicsorogva elindult felém. Az ujjam olyan könnyedén húzta meg a ravaszt, mint még soha. Egyszerre sikoltottunk fel, a lövés még most is visszhangzik a fülemben. Aztán minden elcsendesedett. El kellett jönnöm Liam! Nem maradhattam. Nem tudtam volna végig nézni ahogyan apám lassan beleőrül a bánatba és utána megy. Nem voltam rá képes. Valahol mélységes bűntudat gyötört, valahol pedig megkönnyebbültem. Ha ezt a levelet olvasod, talán már nem élek, lehet, hogy már te sem. De ha mégis haza jönnél és megtalálnád, azt akarom, hogy tudd, akár az örökkévalóságig is megvárnálak! Hallottam egy helyről. Az a neve, hogy Kristályváros. Úgy hallottam, hogy ott van menedék. Várni foglak! Picúr. Our story was written by blood |
|
|
|
Tárgy: Re: Holly McLeod Kedd Jan. 28, 2020 4:21 pm | |
| Welcome to the world of the Enigma-disease Gratulálunk, elfogadva! Nagy rakás szarnak lehettél szemtanúja és lehetsz is még a továbbiakban. Tudom ám, első kézből tapasztalom minden nap, hogy mekkora gennyes kelés ez az egész világ. A beteges ragaszkodás átvált őrületbe, mikzöben minden szerettedet eltaszítod magadtól. Olykor az ember annyira akarja menteni a menthetetlent, hogy a végén egyedül áll a semmi közepén, és csak kétségbeesetten nézheti, ahogy az élete-, minden amit valaha szerett vagy szerette, egyszerűen kifolyik az ujjai közül. Te az érem másik oldalát tapasztalhattad meg, ahol menekülés, fájdalom és magány várt téged tárt karokkal. Ezt az érzés még csak hírből sem ismerem. Nem is tudom ki járt szarabbul. Ott áltál a nagy kristály falak előtt. Feletted tornyosúltak. Azt mesélik, ha a tövébe állsz olyan, mintha egészen az égig felérne. Még a felhőknek is meg kell mászniuk. Persze mind csak mese, de azért jó hinni valamiben egy olyan reménytelen világban, mint ez. Remélem sikerrel jártál utad során, és tárt karokkal fogadott egy új otthon. Becsüld meg. Avatar nyilvántartás ✥ Leader nyilvántartás ✥ Rangfoglaló ✥ Prefektus nyilvántartás |
|
|