Ki emlékszik már arra, hogy miként is kezdődött egykor a katona és a doktornő esete? Mikor fordult a barátság egy elsőre tagadott, később titokban beismert viszonnyá, hogyan szelidült szolíd szerelemmé és vált elszakíthatatlanná, véd és dacszövetséggé? A betegem voltál, aztán átlépve a morális korlátokat több lettél.Hamarabb ismertem a tested mint a lelked, mégis mindkettőt akartam egy idő után. Húst és leheletet reggelente, ölelést éjjelente. Támaszt a bajban, biztatást a mindennapokban. Számíthattunk egymásra még akkor is ha egészen más célok vezéreltek bennünket. Te életet kioltani születtél ha úgy hozza a szükség, én minden körülmények között menteni azt.Hittem abban, hogy mindez törtetlen, hittem abban, hogy az élet majd megjutalmaz minden megmentett emberért, hittem abban, hogy egy burokban élhetek veled, hova nem jut el semmi. Megteremtettük a saját kis Elíziumunkat. Ez volt a közös otthonunk neve. Mára ez már csak egy üres, szinte jellegtelen menedék számomra. A lakásomban még érezni utolsó jelenléted itt hagyott páráját, hallani még ahogyan elköszönsz, kezed halkan fordítja a zárat maga után. Egy bevetésre kellett menned két éve. Nem beszéltél róla. Nem beszélhettél.Én könyörögtem, hogy maradj! Tagadj parancsot, árulj el mindent amiért küzdöttél. Te csak rám néztél, és azt kérdezted én meg tudnám tenni ha te kérnél? Mindketten tudtuk a választ.
Mikor legközelebb láttalak már alig volt benned élet. Összetörve, megannyi sérüléssel és utolsó küzdelmeid közepette hoztak kórházba. Nem számított ki vagyok, hogy a fehér köpeny mögött egy határozott és minden porcikájában maximalista kórházigazgató lapul...akkor és ott menteni akartalak.Téged az életnek. De legfőképpen magamnak.
Annyi mindenkit meg tudtam menteni, annyi életet adtam vissza a világnak, de téged nem tudtalak. Elbuktam, mégis képtelen voltam én megtenni az utolsó mozdulatot és leállítani a lélegeztető gépet. Elbúcsúztam tőled, és azt mondtam hamarosan találkozunk. Hinni akartam, hogy így lesz.
Valaki azonban tudta mi fog történni, tudta, hogy nem fogom megtenni, tudta, hogy képtelen leszek elengedni téged.Valaki mindvégig a háttérből irányította az eseményeket és manipulált mindkettőnkkel. Egy kísérlet része voltál. Egy olyan kisérleté, amelynek végén azt ígérték neked, hogy egy időre majd könnyebb feladataid lesznek. Hittél nekik, hiszen azt akartad, hogy több időnk lehessen együtt, hogy megvalósítsunk mindent amire vágytunk. Ám becsaptak. Három fokozatú próba állt előtted, melynek végén érzéketlen, érzelemmentes tárggyá silányítottak, lezáratva veled régi életed minden apró kis utacskáját. Én voltam az utolsó akitől el akartak még szakítani.
Halott lettél hivatalosan is. Belepusztultam az elvesztésedbe, hetekig képtelen voltam kivergődni a magamra terített gyászomból...hónapok kellettek mire megint önmagam lehettem, mire sikerült talpra állnom. De törékeny védelmet építettem, s elég egy esemény, hogy darabjaira törjön.
Valamiért a kisérlet csupán félig sikerült. Foszlányokban szakadnak fel az emlékeid, és ez lehet az oka, hogy időnként megjelensz a lakásunk előtt, órákig állva nézed a bejárati ajtót, vagy a kórházban bukkansz fel...esetleg a kedvenc éttermünkben. Fogalmad sincs mit keresel, csak egy szempárra emlékszel tisztán. Rám.
Vajon visszahozható lenne mindaz, amit elvettek tőled, vagy már soha nem lennél a régi? És ha egyszer valahol meglátlak, félek az a bizonyos törékeny védelem atomjaira hullik majd, és én nem tudom képes leszek e újra talpra állni mint régen? A jövőm, a munkám, a karrierem, a világom...minden amit újraépítettem nélküled...az most a tét. Cserébe a bizonytalanért, hogy talán újra visszakaphatlak.//Az előtörténetem érdemes elolvasni, tulajdonképpen köréd építettem, abból tudsz még infókat gyűjteni.Egy alapot adok sok drámai és egyéb lehetőséggel, a kibontása rád/ránk vár. Név szabadon választható ( a megadott csak ajánlat) a történetemben nem jelöltem meg. Az avatárt viszont nagyon szeretném.PM ha befutottál. //