Ismertem már Razielt eléggé ahhoz, hogy tudjam, naivnak tart, amiért hinni akartam a barátunkban. S ugyan ezt hangosan nem mondta ki, mert nem akart veszekedni velem, de egyáltalán nem tudtam meggyőzni őt arról, hogy lazítson egy kicsit. Más esetben talán felháborított volna, hogy a bátyám buta kislányként kezel, de most én is annak éreztem magamat. Talán nem voltam olyan jó megfigyelő, mint ő, talán sok részletet nem vettem észre, mint ő, s talán csupán csak ennyi kellene, hogy feltáruljon előttünk az igazság, de még én is láttam, hogy Vincent mennyire máshogy állt hozzánk, mint korábban. Nem volt ez olyan nagy változás, aki nem ismerte olyan hosszú ideje őt, mint mi, annak fel sem tűnt volna ez a leheletnyi változás, de ott volt. A napnál is világosabb volt, hogy történt valami. Én mégis tartottam magamat az elveimhez, és nem voltam hajlandó feladni a barátaimba vetett hitemet. Pláne nem egy olyanéban, aki szinte már második bátyám volt.
- De, Raz, hallottad egyáltalán, hogy mit mondtam az előbb? Honnét veszed, hogy pont velünk van baja? Több tucatnyi egyéb ok is állhat a háttérben, amiért olyan furcsán viselkedik. Tudom, hogy Vinc nem az a fajta, aki könnyen megnyílna másoknak, de az isten szerelmére, mióta ismerjük már őt? A barátunk, Raziel! Ennyire nehéz lenne egy nyavalyás kérdést feltenni neki, hogy minden oké-e vele? – fakadtam ki, még a hangomat is megemeltem, bár nem szándékoztam veszekedni a bátyámmal, olykor ki tudott akasztani. Végül a hajamba túrva visszanyeltem indulatjaimat. Egyébként sem tett volna túl jót, ha bárki meghallja a beszélgetésünket. – Férfiak… - motyogtam még az orrom alatt, miközben inkább hátat fordítottam a bátyámnak, és magamhoz vettem a késeimet. Amikor ismét beszélni kezdett, nagyot sóhajtva felé fordultam.
- Nem arról van szó, hogy nem hiszek neked, bátyó, mert látom én is, hogy Vincent megváltozott, és nem mondom, hogy nekem nincsenek meg a saját kétségeim, de Vinc olyan számomra, mint egy második báty! Amikor te nem voltál mellettem, ő volt az, aki segített nekem, aki megvédett a többi fafejű kadét piszkálódásától. Hogy esne neked, ha hirtelen elkezdenélek téged gyanúsítgatni valami ilyesmivel? – Felvont szemöldökkel, a mellem alatt összefont karokkal bámultam rá, s habár talán erre egy izom megrándult Raz arcán, tudtam, nem fogom tudni meggyőzni őt bármiről is. Már eldöntötte, hogy Vincent valami rosszban sántikál, és addig nem fog nyugodni, amig be nem bizonyítja igazát, vagy éppen fel nem sül vele. De már kezdett nem is érdekelni. Úgyis azt csinál mindig, amit akar.
A következő pillanatban megragadta a karomat, ami meghökkentett. Nem számítottam ilyen heves reakcióra tőle.
- Ugyan, Raz, ne legyél nevetséges. Vincent nem fog megkéselni, vagy bármi ilyesmi. – Próbáltam elviccelni a dolgot, de valójában nagyon is megijesztett a bátyám reakciója. A rossz előérzet kezdett egyre jobban felkúszni a gerincemen, elszorítva torkomat is. Talán most ütött először arcul a valóság: hogy Raz nagyon is komolyan gondolja, Vincent veszélyt jelent ránk, és nem holmi jelentéktelen dolgot fúj fel ennyire. Nyeltem egy nagyot, majd aprót bólintottam. – Ígérem, hogy vigyázok magamra – suttogtam, mivel többre nem futotta. Szavaimat hallva a bátyám végre elengedett, majd hátat fordítva elindult kifelé a fegyverraktárból, ám még így is hallottam az utolsó mondatát. Még ennyi év után is szíven ütött ez a mondat.
- Azonnal állj meg, Raziel Rockwell! – kiáltottam utána dühösen fújtatva, még utána is indultam, hogy ezúttal én ragadjam meg a karját, és annál fogva fordítsam ismét magam felé. – Nem te vagy az egyetlen, aki elveszítette Belle-t, hallod?! Az én húgom is volt! Én is elveszítettem őt, nemcsak te, te fajankó! – ütöttem a mellkasára, bár sok erő nem volt az ütésemben, a könnyek ismét elkezdték marni a szememet, hiába nem akartam magamat megadni nekik. Ezek a sebek soha nem gyógyulnak be, az emlékek folyton kísértenek, ott vannak az agyunk hátsó zugában, készen állva arra, hogy bármikor ismét belénk mélyesszék hegyes karmaikat, amint lehetőségük adódik rá. – Ígérd meg, Raz, hogy te is vigyázol magadra, kérlek! Nem vagyok képes elviselni még egy testvérem elveszítését…

Magamat még egyszerű volt meggyőzni arról, hogy Vincenttel nincs semmi gond, ám ahogy Raz kifejtette a kételyeit, a rossz érzés kezdett eluralkodni rajtam is, mintha megfertőzött volna a gyanúsítgatásával. Nem volt újkeletű ez az érzés, mert a barátunk tényleg sokszor viselkedett furcsán, de nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget. Úgy gondoltam, biztosan csak valami családi feszkó miatt olyan, amilyen. Nem szeretett a magánéletéről túl sokat beszélni, így én sem tudtam sokat arról, hogy mi zajlott náluk. Pont ezért fordult meg a fejemben, hogy biztosan valami ilyenről lehetett szó. Ha arra gondoltam, hogy Vincent már nem a barátunk, mindig elfogott a bűntudat. Emlékeztem még arra, hogy milyen volt az Akadémia előtt, emlékeztem arra, ahogy mindig segített nekem, ha éppen bajban voltam. Olyan volt a számomra, mint Raz – második bátyámként tekintettem rá. Az életemet is rábíztam volna, éppen ezért éreztem rosszul magam, amikor kételkedni kezdtem benne. Képtelen voltam elhinni, hogy az a fiú, akit egykor megszerettünk, aki a barátunkká vált annak idején, ilyen változásokon ment volna át.
- Nem hiszem, hogy bármit elhallgatna előlünk. Hiszen az mindannyiunk számára végzetes lenne, és nem számít, mennyire befolyásos a családja, egy ekkora baklövést a vezetőség még neki sem bocsátana meg – válaszoltam, ám valahogy még én is gyengének éreztem az érvelésemet. Az ajkamba haraptam, és félrefordítva fejemet a KRC fegyverekre esett a pillantásom. Vajon tényleg nem ártana, ha a biztonságesetére vinnénk magunkkal néhány golyót? Ugyanakkor, ha kiderült volna, vaklárma volt az egész, és mi engedély nélkül vettünk magunkhoz a különleges fegyverből, biztosan felfüggesztettek volna minket. Nem szerettem volna ezt sem.
- És Raz, próbáltál vele valaha erről beszélni? Megkérdezni, hogy minden oké-e vele? Tudod, hogy nem szívesen mesélt soha a magánéleti problémáiról. Lehet, csak azért érezzük másnak a viselkedését, mert valami otthoni balhé van, ami őt is feszültté tesz – kérdeztem tőle, habár sejtettem a válaszát. – Nem vagyok biztos abban, hogy rögtön összeesküvés elméleteket kellene gyártanunk, mert ő éppen úgy viselkedik, mintha menstruálna – ingattam a fejemet. – Nem mondom, hogy nem éreztem én is másnak őt, de Vincent a barátunk már nagyon régóta. Nem szép dolog egyből ilyenekkel vádolni őt – húztam össze a szemeimet. Persze, nem letorkollni akartam a bátyámat, csak szerettem volna, ha nem egyből a legrosszabb eshetőségre gondolna. Sok minden húzódhat a háttérben.

A fegyverraktárban nézegettem a fegyvereket, azon gondolkodva, hogy a holnapi küldetésre mit vigyek magammal ezúttal. Mivel a késeket, tőröket részesítettem előnyben, ezért egyértelmű volt, hogy azokból fogok eltenni – KRC-ből voltak, szóval ezek egyébként is mindig jól jöttek harc közben. Emellett nézegettem még a pisztolyokat is, hiszen ha mutánsokkal kellett harcolni, akkor nagy előnyt jelentett, ha már messziről le tudta őket lőni az ember. Egyébként is a tőrökkel harcolni tudott igen veszélyes is lenni, elvégre, ha a mutáns túl közel jut hozzád, könnyedén sebet ejthet rajtad, legrosszabb esetben pedig harapásával a vírus is bekerülhet a szervezetedbe. Ha pedig eldobom őket, akkor nagy eséllyel nem látom őket viszont – és mivel KRC-ből voltak, pontosan ezért járt büntetés az elvesztéséért. És ezt tapasztalatból mondom.
Mindenesetre, megkerestem az oly jól ismert tőrömet, amellyel már nem egy küldetésen részt vettem, és amely már többször megmentette az életemet. Persze, tisztában voltam azzal, hogy butaság volt ennyire ragaszkodni egyetlen egy pengéhez, de annak a használatát már annyira megszoktam, hogy félő volt, egy másikkal nem tudtam volna olyan pontosan célozni.
Odaléptem a polcokhoz, majd szememmel kutatni kezdtem az említett fegyvert, ami hamar meg is lett – könnyen felismerhető volt, mert egy része lejött a markolatjáról, én pedig mindent elkövettem, hogy senki ne javítsa ki rajta ezt az apró hibát. Ujjaimat rákulcsoltam a markolatjára, majd megpörgettem azt a levegőben egyszer-kétszer. Megnyugtató volt az ismerős fogása, és nyugodtságra most bőven volt szükségem. Vincent azt mondta, hogy a mostani küldetés egy egyszerű rutin küldetés lesz csak, és hogy a környéken magasabb szintű mutánsokat nem észleltek, ezért nem kell KRC töltényeket és fegyvereket magunkkal vinnünk. Rákérdeztem, hogy akkor mégis miért kellünk hatan ehhez a küldetéshez, de ő elkezdett hevesen magyarázni valamit arról, hogy ez felsőbb utasítás, blabla, úgyhogy inkább annyiban hagytam a témát. Látszólag eléggé ideges volt, én pedig nem akartam még jobban olajat önteni a tűzre. De akkor is rossz érzés kerülgetett azóta. Valahogy valami nem stimmelt. Csak nem tudtam megmondani, hogy mégis mi.
Gondolataimból végül Raz gondterhelt hangja szakított ki. Rápillantottam, és szavait hallva erősen elgondolkodtam. Nem tetszett, hogy Raziel is ilyen nyugtalan volt. Csak arra tudtam gondolni, hogy lehet mindez tényleg nem valami légből kapott paranoia.
- Nem tudom, Raz, egyfajta kellemetlen érzés fog el, ha rá gondolok. A minap Vincentnél is rákérdeztem még egyszer a küldetés részleteire, de csak arról magyarázott, hogy ez felsőbb utasítás, és hogy ők biztosan tudják, mit miért csinálnak. Aztán inkább nem kérdezősködtem tovább – rántottam egy aprót a vállamon, mintha ezzel próbáltam volna meg a rossz érzést is elűzni tagjaimból.
- Csak nem ideges vagy a küldetés miatt, bátyó? – próbáltam hát inkább elviccelni a dolgokat, oldani kicsit a feszültséget, de Raz továbbra is aggodalmasan ráncolta a homlokát, amit látva az én arcomról is lehervadt a mosoly. – Mi az, amire pontosan gondolsz, Raz? – kérdeztem tőle, próbálva megtudni, hogy mi az, ami nem tetszik neki, hogy ugyanaz-e, mint nekem, de az is megfordult a fejemben, hogy csak mindketten paranoiásokká váltunk.