Az ablakot eső veri, a szél megtalálja a legapróbb lyukat is a tetőn és fütyülve fújtat. Sötét van és hideg, a takaró szúr, a matrac pedig penészes. Még Rexy sem tud most felvidítani, szomorú gombszemekkel bámul rám az ölemből, és megissza a könnyeimet, amik ráhullnak. Egyedül vagyok. Anya nem jön. Attól félek, hogy történt vele valami, hogy szörnyekbe botlott, de valahol mélyen még gyerekfejjel is jól tudom, hogy azért nincs itt, mert valahol máshol akar lenni. Nélkülem. Azért bízok. Lesem az ajtót, várom, hogy bejöjjön rajta és odakucorodjon mellém, átöleljen és megnyugtasson, hogy nincs semmi baj. A világ romokban, de neki még ezt is elhiszem. Percek telnek el, órákká kövérednek és reggel lesz. Én továbbra is csak az ajtót bámulom, de hiába.


- Állj meg kölyök! – dörren rám egy mély, karcos hang. Földbe gyökerezik a lábam és nem merek levegőt sem venni.
- Ott van nála, Stan, nézd csak meg – szólal meg aztán egy nő. – Add vissza, amit elvettél, te kis…
- Hallgass, Mary – szól rá a férfi – Stan - , és hallom, hogy gallyak roppannak a talpa alatt, ahogy tesz felém egy lépést, mire szívem a torkomba ugrik. Nem merek semmit sem tenni, pedig az ösztöneim azt súgják, hogy szaladjak és vissza se nézzek. De mi van, ha fegyvere van és lelő? – Hol vannak a szüleid, hm? – Még egy lépés, egészen közelről. – Egyedül maradtál?
Nem tudnám megmondani, hogy ez a kérdés milyen hangot csal ki belőlem, valahol a kiáltás, a zokogás és egy elkínzott, panaszos nyögés között van. Elejtem a babkonzervet és nem tudom visszafogni magam, felzokogok. Egy súlyos, meleg kéz fog meg a vállamnál, de meglepően gyengéd. Stan leguggol hozzám és maga felé fordít. A könnyeimen át látom, ahogy egy pillanatra kiül az arcára a döbbent és tudom is, hogy miért. A szemeim. Várom, hogy bántson, ellökjön vagy elzavarjon, de egyiket sem teszi. Rám mosolyog és összeborzolja a hajam.
- Jól van na. Nincs semmi baj. Gyere a tűzhöz – veszi fel a földről a konzervet. – Ott jó meleg van.
Nem értem, hogy mi történik, hogy miért ilyen kedves velem ez az idegen. Általában nem szoktak azok lenni. Akiket ismertem, mindig olyan furcsán néztek rám. Ahogy Mary. Mikor Stan bátorítóan a sátruk felé irányít, szembe találom magam a nővel, aki egyáltalán nem mosolyog rám, sőt, ahogy megpillant, kiszökik minden vér az arcából. A férfira néz, az ajkai elnyílnak, de Stan egyetlen pillantással belé fojtja, amit mondani akar.


- Hát őt honnan hoztátok? – áll meg mellettem a katona.
- Innen nem messze találtuk. Egyedül volt – feleli a másik.
- Elég vézna. Kivizsgálták?
- Igen, uram. Minden lelete jó, megfelel.
- Rendben. Akkor hagyjon magunkra – biccent az idősebb, mire a másik tesz valami nevetséges mozdulatot és kisétál a szobából. Nem akarok kettesben maradni ezzel az emberrel, megijeszt, de nem mutatom ki. – Wyatt, igaz? Tudod, hogy hol vagyunk, Wyatt?
Biccentek.
- Jó, és meg is tudod nekem mondani?
- Kristályvárosban. Az a férfi azt mondta, hogy Kristályvárosba hoz.
- Úgy van. Ez egy biztonságos hely, ahol sok ember él együtt, falak védenek meg minket a…
- Szörnyektől – vágom rá, a tekintetem az övébe fúrom. – Az olyanoktól, mint én. Ezt akarta mondani?
Állja a tekintetem, pedig nem szokták. Még sokszor Stan is elkapta a tekintetét, pedig tudom, hogy ő kedvelt. Lassan csóválja meg a fejét.
- Te nem vagy szörny, Wyatt.
- De igen! Hiszen látja a szemeimet, nem?! – fakadok ki. – Vörösek. Vörösek, mint a szörnyeké…
A katona a ruhájához nyúl, a szíve fölött van egy zseb, kigombolja, majd kivesz belőle valamit és felém nyújtja. Dacosan pillantok a kis papírra, nem értem, mit akar ezzel, de győz a kíváncsiságom. Felemelkedem a székről és elveszem tőle. Egy kép az, egy kislány van rajta, szélesen mosolyog a kamerába és… és pontosan olyan szemei vannak, mint nekem.
- Ő a lányom. És nagyon szeretem. Ő sem szörny.
Felnézek a férfira, és könnyek szöknek a szemembe. Ő ezt nem érti.
- Én az vagyok. Miattam haltak meg, azért bántották őket, mert vigyáztak rám!
- Kikről beszélsz, Wyatt?
- Stanről. És Maryről, a barátaim voltak – csuklik el a hangom. – És megölték őket mert… mert velük voltam.
- Kik ölték meg őket, Wyatt?
- Nem tudom. Emberek. Elfutottam, elbújtam a tónál, aztán mikor elmentek, visszamentem a sátorhoz. Ott feküdtek és minden csupa vér volt. Engem akartak bántani, de elszöktem, szóval őket… - nem tudom befejezni.
- Nem csak a szörnyek veszélyesek, néha az emberek is azok. Te nem tehetsz semmiről.
Nem válaszolok, a pulcsim ujjába törlöm az orrom és visszaadom a képet. A katona kitartóan figyel engem, azt hiszem, arra vár, hogy megnyugodjak, de minél inkább szeretnék, annál kevésbé megy.
- Elmondod, hogy mi történt veled?
A fejem csóválom, nem szeretném.
- Jól van. Akkor pihenj le. Holnap eljövök és innen folytatjuk.


Nem tudok elaludni. Álmatlanul bámulom a plafont és harmadszor állok neki, hogy elszámoljak százig, az agyam egyszerűen túlpörgött, az önmagammal vívott harcból sehogy sem kerülhetek ki győztesen. Feladom. Nem megy. Nélküle nem. Lerúgom magamról a paplant, felülök és az ágyam végébe dobott pólóért nyúlok. A normális emberek – pláne azok, akiknek holnap kora reggel lövész gyakorlatuk van – már alszanak, így az akadémia teljesen néma. A szobája közvetlenül az enyém mellett van, így nem kell átvágnom az egész épületen. Épp csak rákoppintok az ajtóra mielőtt lenyomnám a kilincset, nem akarom felébreszteni. De nem alszik. Ahogy kinyitom az ajtót és a folyosóról beszűrődő fény az arcára vetül, felnyílnak a szemei és elmosolyodik. Úgy hat rám, mint a varázslat. Elég egy mosoly és a káoszban meglátom fényt.