Megint ott voltam.
A hajnali óráknak köszönhető félhomály és szürkület borított be mindent. Az ég alján a még csak lustán nyújtózkodó nap legapróbb sugarai szűrődtek át az ablakon, ami épp arra volt elég, hogy lássam, amit valójában nem akartam látni.
Nem emlékszem sok mindenre, csak a rengeteg vérre. A ragacsos, skarlát színű anyagra, ami beborított mindent a házban. Emékszem, ahogy a fal makulátlan fehérségét friss vér mázolta át. Emlékszem a törött vázára a padlón. Emlékszem az előző esti veszekedésre apámmal. Emlékszem anyám szomorú tekintetére. Emlékszem a holttestükre. És emlékszem a tükörképemre, ami reggel köszönt vissza rám. Magamat hibáztattam, amiért a tiltásuk ellenére is elmentem otthonról, pedig csak óvni akartak valamitől, amire én csak legyintettem.
Ez csak átmeneti, nem számít - mondogattam mindig. Akkor még mit sem törődve a hírekkel, próbáltam élni a legszebb éveimet bulik, pia, és lányok tátsaságában. Legrosszabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy majd pillanatok alatt áll a feje tetejére minden egy átkozott vírus, meg pár fertőzött miatt. Akkoriban, mikor kezdődött, még nem tudhattuk mivel állunk szemben.
Emlékszem az apró részletekre, és a hatalmas vörös tócsákra odabent. De semmi másra. Pusztán ennyi maradt meg a régi életemből. A látvány, ami fogadott, azóta is eltorzult, hamis képként él emlékeimben. A sokkhatás nem akart utat engedni a tragikus emlékeimnek, s elmém legmélyebb börtönébe zárta azokat a sötét órákat minden mással együtt, amit akkoriban éltem át.
A mosdó szélébe kapaszkodva hajoltam a csap fölé. Olyan erősen markoltam a szélét, mintha attól féltem volna, hogy a hányásommal együtt zuhanok a lefolyóba. Legszívesebben zuhantam is volna. A kezeim remegtek, és forgott velem a világ. Tudtam, hogy soha többé nem lesz ugyanolyan az életem, mint addig.

Egyedül maradtam.
A túlélés volt az egyetlen, amibe kapaszkodtam. De valójában mi volt az, ami motivált? Miért ragaszkodtam annyira a szánalmas kis életemhez? Nem maradt senkim és semmim. Fogalmam sem volt, hogy működik a világ. Főleg azok után, hogy amit megismertem belőle, azt lerombolta az az átkozott vírus, és életbe lépett egy új törvény. Vagy ölsz, vagy téged ölnek meg. És ez nem egy hülye videójáték volt, vagy egy film, hanem a valóság. Én meg csak egy ostoba kölyök voltam támaszok nélkül az apokalipszis közepén.
Egy lerombolt ház omladozó falainak dőlve kuporogtam, és próbáltam fenntartani a látszatát annak, hogy minden rendben. Közben meg egy perces pánikrohamok zökkentettek ki gondolataimból, mintha csak egy önmagam ellen folytatott villámháborút játszanék le.
Életben kell maradnom - mantráztam magamnak.
De minek? - visszhangzott utána azonnal elmém egy hátsó szegletéből a kérdés.
Aztán mintha csak egy második esélyt kaptam volna az élettől, elém lépett az a két személy, akik végül a szüleim helyett is szüleimmé váltak.
Lelkiszemeim előtt másodpercek tört része alatt zúdult elém mindenféle kép, mintha egy soha véget nem érő kör kezdődött volna el önmagam kínzására. A legszomorúbb az egészben, hogy mindezek a saját életem képkockái voltak.
Aztán elértem a kedvenc fejezetemhez.
Aurum.
A Rousseau család.
Ő.
Hagytam becsapni magam és egy látszat boldogságban éltem, mintha ez örökké tarthatna. De végül utol ért a karma.

Haja fátyolként omlott vállaira. Teljesen másnak tűnt, mint bárki, akit addig ismertem. Arcának a legapróbb vonásai is élénken tűntek fel emlékeimben, elvégre ez egy mindent elsöprő szerelem volt. Szinte villámcsapásként ért már az első találkozásunkkor. De akkoriban még nem tudtam, mit jelent ez. Nem tudtam, mi az a szerelem. Csak annyit tudtam, hogy kell nekem. Nem érdekelt a családja, ahogy az elképzeléseik sem a jövőjével kapcsolatban. Nem érdekelt, hogy vőlegénye van. Tudtam, hogy szeret, és csakis engem akar. Ez pedig elég volt ahhoz, hogy félresöpörjem annak gondolatát, hogy egyszer ez véget ér. Mert véget kellett érnie. De bármennyire is próbáltam a mostra koncentrálni, Novának nem sikerült. Fele annyira sem volt nyugodt, mint én. És bárhogy is próbáltam, kevés voltam hozzá, hogy elűzzem a kételyeit.
Végül elérkezett az idő, mikor a beleszólásom nélkül meghozta a döntését a jövőjével kapcsolatban, aminek én nem voltam része.
Mikor már mindent elvesztettem, ahogy minden kicsúszott a kezeim közül, akkor jöttem rá, mit is jelentett valójában Nova.

Hirtelen gyengéd simítást éreztem a mellkasomon, melyet egy lágy, hang kísért. - Minden rendben?
Heves zilálás közepette nyitottam fel szemeim. Éreztem, ahogy az izzadtság folyik végig homlokomon, miközben próbáltam beazonosítani a helyet magam körül. Akkor kezdtem csak ráeszmélni, hogy mindez csak egy újabb rémálom volt.
- Valami rosszat álmodtál? - szólalt meg ismét a mellettem fekvő nő. Kócosan, álmos szemekkel, s kissé aggódva pislogott rám.
Mégis mit keres ez még mindig itt?
Ez volt az első gondolat, ami eszembe jutott.
- Tűnj el - szólaltam meg végül a legkevésbé sem jó kedvűen, ezzel egy időben pedig kimásztam a takaró alól. Még hallottam, ahogy értetlenkedve szegezi nekem a kérdéseket, de a legkevésbé sem érdekelt, csak elindultam a zuhanyzó felé.
- Bunkó!

Ledobtam magamról a boxert, és csak szótlanul beálltam a tusoló alá, miközben hagytam hogy a hideg víz zúduljon rám.
A Dark Brotherhood volt a legjobb dolog, ami történhetett az amúgy kisiklott életemben. Szereztem magamnak egy olyan biztos pozíciót, ahonnan már csak felfelé vezet az út. Bár a fejesek biztonságban érzik magukat a kis királyságukban, de én nem felejtek.
A következő, aki elveszít mindent, az nem én leszek.