A múlt.

Amióta megláttam Electrát tudtam, hogy nekem ő kell, mint társ. Így is, úgy is, mivel első látásra beleszerettem. Elintéztem, hogy hozzám kerülhessen, de sajnos a sors közbeszólt és a betegségem miatt nem tudtam a Guardian címet megszerezni, így Raziel társa lett El. Hiába a hírnév, nem mindenhez ér el a kezem. Nem tudtak várni addig, amíg meggyógyulok, Raz-nak pedig kellett egy társ. Egy darabig nem is zavart, viszont mikor láttam rajtuk, hogy jól összemelegedtek, az nem hagyott nyugodni. A barátomból, illetve testvéremből, mert már családtagként tekintettem rá és Caia-ra is, hirtelen az ellenfelet kezdtem el látni. Próbáltam visszatartani azt a nagyfokú ellenszenvet, amit iránta éreztem, így felvettem egy álarcot és úgy tettem, mintha mise történt volna. Legbelül tervezgettem a bosszút és vártam azt a pillanatot, amikor lecsaphatok az áldozatomra. Miután végre Guardian vált belőlem is a társamra csak úgy tekintettem, mint egy szemétkupacra. Tobias vagy milyen nevet viselt, nagyon nem érdekelt, csak a feladatra koncentráltam, hogy meg kell szereznem Electrát. Próbáltam úgy alakítani a dolgokat, hogy Raz csapatához osszanak be minket, így sok időt tölthettem El-lel.

Sikertelen küldetés!

Egyik nap feladatot kaptunk, pontosabban én kaptam. Lehetett választani egy könnyebb és egy nehezebb munka között. Egyből eszembe jutott, hogy itt a megfelelő alkalom és kezembe veszem az irányítást. Egyértelműen a nehezebbet választottam, viszont a csapattársaimnak csak annyit mondtam. –  Igaz, hogy ez egy fontos és veszélyes meló, de csak felderítésről lenne szó. – Ezek után felszerelkeztünk és neki indult a nagy csapat. Hatan mentünk mivel Caia és Sedrick is csatlakozott hozzánk. Gondolom erősködött, hogy velünk jöhessenek. A dolgok merőben nagyot változtak, mert így nem tudtam, hogy oldjam meg Raz és Toby kiiktatását. Caia-t semmiképpen sem akartam bántani, de mivel velünk tartottak, így sokat agyaltam azon, hogy őket is el kell tennem valahogy láb alól. Aggódtam amiatt, hogy nem fog sikerülni a tervem, de nem estem pánikba, tettem a dolgomat, ahogyan kell. Megérkeztünk az erdőbe, ahol kénytelenek voltunk letáborozni, mivel ránk sötétedett. Addigra már szerencsére a Toby kulacsába fecskendezett nyugtató elérte célját, a hatását már lehetett látni rajta. Nem csodálkoztam, hogy rosszul érezte magát, viszont ez jó érzéssel töltött el, mert tudtam, hogy a tervem remekül halad.  A tábortűznél vacsoráztunk, közben rémtörténeteket meséltünk egymásnak, bár Caia kifejezetten rám szólt, hogy nem tudok semmilyen ijesztő történettel előrukkolni. Nevetgéltünk, viszont láttam Raziel arcán, hogy mondani akar valamit, de nem tette, viszont nem is volt rá alkalma, mivel morgás hangra lett mindenki figyelmes. Sedrick volt az, aki járőrözött óvatosságból, sosem lehet tudni, hogy mi csap le ránk, bár én tudtam, mivel elég veszélyes mutánsok ólálkodtak a környéken. Hirtelen a semmiből egy lény jelent meg Toby mellett és annyira sem tudtunk reagálni, hogy támadjunk. A nyugtató miatt nem tudott mit csinálni, csak várta a szörny támadását. Ahogy az illik, a fenevad rátámadt és egy harapással letépte a fejét. Gyorsan a társamhoz futottam és láttam, hogy neki vége. Becsuktam a szemem és elkönyveltem, hogy egy pipa. Amint kinyitottam a szemem, egyből megrohamoztak minket a mutánsok, túlerőben voltak. Akárhogy is voltam felkészülve a csatára, legalábbis ami a KRC golyókat illeti, kevésnek bizonyultak. Nem elég, hogy a létszám miatt, de még a muníció miatt is rosszul kalkuláltam. Harcolni kezdtünk, mindenki az életéért küzdött, lassan kezdtem felhagyni a tervemmel, amikor megláttam Raz-t vagy kettő rém társaságában. Caia-t, jó testvér létére megmentette, viszont amit ő kapott, azt már nem élte túl. Egy hatalmas ütés érte a fejét, ahogy a földre vágódott és a két szörny veszekedett a zsákmányon, szinte rongybabaként kezdték ráncigálni ide-oda. A második pipát is fel lehetett volna írni valahova, de El –hez siettem, ahogy csak tudtam, meg is lepődött mikor megfogtam a vállát. Mondtam neki, hogy menjünk, de zavarodottan nézett rám és a többieket kezdte keresni. Kicsit határozottan mondtam ismét, hogy jöjjön, ami teljesen kifordította önmagából. Bevadult és akkora erővel lökött félre, hogy nekicsapódtam egy fának. A becsapódástól leszakadt a fél karom. Alig tudtam megmozdulni a fájdalomtól. Csak annyit tehettem, hogy a segélyhívó készüléket megnyomva üzenetet küldjek a kapcsolattartómnak, amit az ilyen esetre beszéltünk meg. Közben elővettem a kabátzsebemből egy fecskendőt, ami fájdalomcsillapító és érzéstelenítő keverékét alkották és azonnal belenyomtam a bal vállamba. Amint erőre kaptam a szer hatására, próbáltam elszorítani a karomat, hogy ne vérezzek el ott helyben, majd Electra után siettem. Akkortájt ért vissza Sedrick és már hozta is a felmentő sereget. Ő Caia-t vitte, én meg El-t kaptam fel a vállamra. Nehéz volt kimondani, de lényegében megmenekültünk. Fél siker azt hiszem, mert ketten vesztek oda, de ketten viszont túlélték. Bár ha belegondolok, így pont jól alakultak a dolgok, Caiat nem feltétlen akartam megölni csak Raziel-t illetve Tobias-t, ami megtörtént és még Electra is az én társam lehet, ami így bónusz jutalom, ha annak mondhatom.

A jelen.

Két év telt el azóta az incidens óta. Két év… minden nap emlékeztet arra, hogy elrontottam… sőt a bal karom a bizonyíték arra, hogy hibáztam. Pedig egyszerű dolgom volt, Electra szerelmemen kívül mindenkit megöletni. Egyszerű, nem igaz? Hat emberből csak kettőnek kellett volna visszatérnie a csatából. Csak magamat hibáztathatom, amiért nem sikerült a „küldetés”. Sajnos kicsit alábecsültem Rockwell-ék képességeit, pontosítok Razielt becsültem alá. Túl jó kiképzést kapott és ráadásul gondolhattam volna, hogy nem hagyja meghalni a húgát. Lényegtelen, ez már megtörtént. Kár is rajta rágódni, viszont kell egy másik terv, ami beválik Caia és Sedrick ellen, mivel biztos vagyok benne, hogy ellenem akarják majd uszítani El-t. Minden esetre résen kell lennem, valahogy meg kell oldanom az egészet. Nem hagyhatok elvarratlan szálakat. Talán még van esélyem helyrehozni a dolgokat. – Auuu! – kiáltottam fel a vizsgálóágyról. – Óvatosabban nem lehet? – Förmedtem rá az orvosra. Rutin vizsgálat, mivel a bal karomat elvesztettem a csatában és a helyére mechanikus kar került, fél évente járok vele kezelésre. – Megfelel Uram? – Kérdését felém intézte. A tükör felé vettem az irányt, jól megnéztem magamat, majd a fal felé fordítottam a tekintetemet. Egy nagy lendülettel beleütöttem és a könyökömig elmerültem benne. Kihúztam a karomat a falból és egy nagy sóhaj keretében visszanéztem a tükörre. – Remek munka. – Elmosolyodtam majd ökölbeszorítottam a kezemet. – Már csak kettő pipa maradt. – Jegyeztem meg magamnak, majd egy határozott mozdulattal ütöttem ketté a tükröt.