2011. május 18., a születésem napja, életem első napja és egyben az a pillanat, ami megpecsételte a sorsomat. Félvérnek születtem Nowatan-ban, anyám belehalt a szülésbe, úgyhogy a nővéremre és apámra hárult volna a feladat, hogy felneveljenek, azonban amint kiderült, hogy mi vagyok valójában, apámnak már nem kellettem, gyűlölt, aminek születtem és nem is igazán érdekelte, mi lesz velem később. Fogalmam sincs, miért emlékszem ezekre a korai évekre, ettől függetlenül tudom, mi történt akkoriban, tudom és tisztán emlékszem rá, mit mondott az apám, mit vágott a fejemhez születésem után, ahogy meglátta vörös szemeimet: „Ez egy korcs, nem való a világra! Meg sem kellett volna születned, mocskos fattyú!”
Nem tudom, a nővérem ezekből mennyit érzékelt, de rajta is láttam, hogy bár talán szeretett és próbált rólam gondoskodni, mindig ott volt a tekintetében, hogy nem vagyok erre a világra való, meg sem kellett volna születnem, pedig akkoriban csak arra vágytam, hogy elfogadjanak, hogy szeressenek, ahogy minden gyermek erre vágyik… Talán ezt sikerült félig-meddig megadnia a nővéremnek, de apámtól a mocskolódáson kívül nem kaptam semmit, cserébe, mikor lehetősége adódott rá, bevágott az elmegyógyintézetbe, mondván ott nagyon is jó helyen leszek! Oda kerülök, ahova való vagyok, rohadjak meg a falak között, jobb lesz a világnak tőle!
Az elmegyógyintézetben töltött évek megkeményítettek, visszagondolva talán még hálás is lehetek azért, amiért annyiszor megkínoztak, szórakoztak velem a fogva tartóink, mert most ennek köszönhetően vagyok ott, ahová való vagyok.


Miután az erdőben kóboroltam és különváltam a nővéremtől, gyűlölettel és haraggal a szívemben, de ott, tizenegy évesen nem volt könnyű. Soha nem volt könnyű az életem, könyörtelennek és szívtelennek kellett lennem, ha túl akartam élni.
Ahogy a régi közmondásban is van: Az erősebb kutya baszik!
Ennél fogva én sem lehettem könyörületes, titkon vágytam arra, hogy legalább a nővérem szeressen és ő elfogadjon, ez mégsem volt így, cserébe összerúgtuk a port és elváltak útjaink, én meg vándoroltam az erdőben.
Fogalmam sem volt, merre megyek vagy hova, több hónap is eltelt, sőt, talán inkább évek, nem is tudom pontosan; de egy idő után érzékeltem, mintha lassan körbevennének, mintha csapdába csalnának, s mikor elkaptak, azt hittem, nem lesz menekvés.


Roberth titánjai rám találtak, olyan helyre vittek, ahol bár farkastörvények uralkodnak, mégis megkaphatom azt, amire vágyom.
Egy közösségre, ami elfogad olyannak, amilyen vagyok; egy helyre, ami biztonságot nyújt; és egy vezetőre, akire felnézhetek. Nekem Roberth mindent jelentett, ami eddig hiányzott az életemből, s bár a törvényei kegyetlenek, mégis mindenki tudja, hol a helye, hova tartozik, mit tehet meg és mit nem, nekem pedig ez elég volt arra, hogy összekaparjam magam és olyan félvér legyek, aki képes a vadászatra, az önellátásra, aki ha kell, harcba keveredik a nála erősebbel is, hogyha úgy tartja az igaza és nem fél attól, mit hozhat még a jövő.


Szóval most Abee falai között tengetem mindennapjaimat, így közel tíz évvel a szökésem és az erdőben bolyongással eltelt évek után már tudom, hogy a megfelelő helyen vagyok, a megfelelő időpontban és a megfelelő emberek között.