A régmúlt…
Szerettem egyedül lenni, sokkal jobban, mint a többiek között. Ilyenkor nem zavart senki, sem mostoha apánk, sem az úgynevezett testvéreim, sem az a csürhe, aki még rajtunk kívül itt volt. Utáltam őket. Utáltam az egész helyzetet, mindenkit, aki Abee-ban volt, azt akartam, hogy eltűnjenek végre, és a hatalmas, kihalt helyen ne legyen már más, csakis én. Olyan szép gondolat volt. Mindenki eltűnne, akit ki nem állhatok.
Hades volt az, akit a leginkább el akartam tüntetni. Folyton piszkált, az agyamra ment. Nem volt sokkal idősebb nálam, de azt a pár hónapot előnynek érezte. Ha meg szóltam apánknak, akkor meg persze én voltam az árulkodós. A hajamat húzva lánynak csúfolt, vagy ok nélkül megütött, neki mindegy volt, csak engem szekálhasson. Őt utáltam a legjobban mindenki közül, még akkor is, ha néhány napja nagyon csúnya sérülést okoztam neki. Akkor azért belém hűlt a vér, mikor megláttam a mély vágást a tenyerén. Életemben először aggódtam valakiért.
Unottan rugdostam a kavicsokat, ahogy megpróbáltam Hades arcát kiűzni a gondolataim közül. De nem akart sikerülni, azok a furcsa színű szemek újra és újra vissza kúsztak, mint az alattomos köd. Az a vigyor, és a gúnyos hang. Szívem szerint megkerestem volna, hogy lekeverjek neki egy hatalmasat. Hogy képzeli, hogy még a gondolataim közé is befurakszik, nem elég, hogy egész nap engem zrikál?
Halk, sziszegésszerű hangra ocsúdtam fel gondolataim közül. Jó messzire elkeveredtem onnan, ahol még császkálnak a többiek, itt már leginkább az állatok uralkodtak. Hatalmas, kövér csótány sziszegett rám a cipőm mellől, barna kitinpáncélján megcsillant a Nap fénye. Szép állat is lehetett volna akár, én pedig érdeklődve figyeltem egy darabig, aztán felemeltem a lábam, hogy könyörtelenül rátapossak. Hatalmasat pukkant a cipőm alatt, és ez leplezetlen jó érzéssel töltött el. Elmebetegnek ható mosoly szaladt szét az arcomon, ahogy megláttam a következő állatot. Szinte ugrottam rá, hogy ugyan úgy végezze taposó lábam alatt, mint a másik.
- Te nem vagy normális! – hangzott fel mögöttem az ismerős hang. Kirázott a hideg. Nem akartam elhinni, hogy ide is követett, minek, mit akar tőlem?!
- Csak eltapostam egy csótányt! -mondtam egy édesnek szánt, de valószínűleg inkább vérfagyasztó mosollyal. – Van még itt egy jó nagy!
Ahogy közelebb lépett hozzám, eszembe jutott a néhány nappal ezelőtti eset. Keze még be volt kötve, ahol a szilánk megvágta, de már láthatóan nem fájt neki. – Remélem jobban van már azért a kezed! -jegyeztem meg, mire megint kaptam egy hajhúzást. Utálom, mikor ezt csinálja.
- Ha nem lennél egy árulkodós kis görcs, most nem lenne bekötve.
- Naaa….már bocsánatot kértem! -nyafogtam és bele boxoltam a vállába. Jó erősen, hogy biztos elzsibbadjon neki, aztán, mielőtt vissza üthetett volna, kilőttem, mint a puskagolyó, és elszaladtam előle.

A közelmúlt…

Fáradtan rogytam le a tatamira, egy újabb gyilkos edzés után. Fújtam egy nagyot, hogy a homlokomba tévedt kósza hajtincset elhessegessem, bár a hangja elcsigázott szusszanásra is emlékeztethetett. Raziel néhány napja azt mondta, többé nem rak minket párba Hadessal, de valahogy mégis újra vele kötöttem ki egy szőnyegen. A „kedvenc ellenfelem” volt, ahogy mondani szokás. Egóm nem volt képes bevenni, hogy nem tudok fölé kerekedni, le akartam győzni őt. Valahol mégis imponáló volt, hogy nem bírok vele. Olyan vad, fékezhetetlen erő tombolt benne, ami bárkit levett volna a lábáról és…
NEM!
Saját magamra kellett ráförmednem, amikor észrevettem, hogy megint ebbe az irányba kalandoznak a gondolataim. Néha nem tudtam tenni sem ellene, csak jöttek maguktól. Edzés közben elképzeltem, ahogy a testünk máshogyan, egy sokkal kevésbé halálos táncban feszül egymásnak, ahogy éles légvétele a nevemet sóhajtja. Szívem a gondolatra vad vágtába kezdett, talán még az arcom is elpirult. Bénultan ültem a tatamin, figyeltem, ahogy ő másokkal beszélget, és a kellemes érzést lassan egy kellemetlenebb váltotta fel. Felütötte rusnya fejét bennem a féltékenység. Azt, hogy kivel társalgott kedélyesen, azt már nem is láttam, csak azt, ahogy nevetgél vele. Pirosból lassan átmentem sárgába, amikor oda lépett hozzám.
- Gyere, mert itt fogsz megőszülni! -nyújtotta felém a kezét, amit megragadtam. Gondolkodás nélkül húztam rajta egy nagyot, hogy elterüljön mellettem, én pedig elégedetten a mellkasára könyököltem, a padlóhoz szögezve ezzel. Mikor hozzám ért, a kezünk mintha szikrákat szórt volna, ahogy össze fonódtak.
- Ez nagyon sunyi volt! Vége az edzésnek, és legyőztelek! -nyöszörögte.
- Szükségem volt egy visszavágóra, még a végén elbízod magad! -mondtam kuncogva, könyökömet jó mélyen a mellkasába fúrva, miközben mosolyogtam rá. Nem tudtam, mit érzek, de megrémített.

Álmaimban…

Mikor lehunyom a szemem, őt látom. Azokat a gyönyörű szemeket, a mindig kócos hajkoronát, a széles, lehengerlő mosolyt. Hallom a nevetését, érzem az illatát. Álmaimban mindig közel van hozzám, bőre valamilyen módon érintkezik az enyémmel. Ilyenkor izzik a levegő, és olyasmit érzek, amilyet még soha. Amit nem akartam éppen iránta érezni, vagy igazából senki iránt, soha. Ezek az érzések összezavarnak. Ha ébren vagyok, ki nem állhatom, ha alszom, nem akarok elválni tőle. Néha pedig az álomból valóság lesz. Néha, mikor az éjszaka szorongat, és nem hagy nekem nyugtot, kislisszolok a szobámból, át az övébe. Réges-régi megszokás ez, ahányszor rémek gyötörtek álmomban, nála kereshettem a megnyugvást. Ez most sincs másképp. Ahogy karjai átölelnek, a világ hirtelen biztonságos és nyugodt lesz, és úgy érzem, semmi sem árthat nekem. De nem akarom ezt. Ő a riválisom. Mégis elgyengít. És egyszerre imádom, és gyűlölöm is ezért.