There's a memory of how we used to be. That I can see through the flames. I am hypnotized as I fantasize. Forgetting lies and pain but I can't go back

Pillanatnyi megkönnyebbülés kerített uralma alá, mit egy mély sóhajjal eresztettem ki magamból. Magamra engedtem a holttestet és szusszanva egy rövidet vetettem hátra fejemet. Éreztem a vére melegét az arcomon. Egyszerűen és hirtelen tört rám az érzés. A semmiből villantak fel vörös szemeim. Amint megéreztem, hogy elkap ismét az a forró bizsergés a szemhéjam körül... Szinte azonnal lehunytam. Vettem mély levegőt, majd csak arra nyitottam ki szemeimet, hogy az eddigi súly, mely rám nehezedett, egyszerűen legurult rólam. Én pedig szemeztem Evelynnel aki a kezét nyújtotta felém. Összevontam szemöldökömet, majd megerőltetve magamat fogtam meg kezét és álltam fel. Az arcom kék-lila volt. Egy merő seb volt. Az orromból ömlött a vér. De nem tettem mást, mint köpködtem ki a vöröslő nedűt, mikor a számba folydogált.  
Viszont szembesülnünk kellett a ténnyel, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy az inkognitónknak annyi, a szennyvízelvezető egy csapda. Az Abee-k ismerik az otthonukat. Igaz vagy sem, nem ismerem úgy őket, de nem kockáztathattunk. Ha tudják, hogy hol ér véget a szennyvíz elvezető... Ha ismerik az összes kijáratát.... Nekünk végünk. Megöltük néhány emberüket. Ha elkapnak, gondolkodás nélkül le fognak lőni. Vagy ami legrosszabb, Roberth elé visznek. Őt pedig valamiért csak a nők élik túl... Állítólag. Rebesgetnek ezt-azt Wyndham-ben.  
Biztosra kellett mennünk. S mi volt biztosabb, mint 4 kerék. Bár rizikós, hiszen közönséggel távozunk, ami annyit jelent, hogy bármelyikünket meglőhetnek. Nem volna szerencsés... Követtem őt a Jeep-ekhez, majd a kormány mögé huppanva pillantottam rá. Az ordítás hallatán pedig az ordítókra. Sietni kellett, így azonnal a kulcsot kezdtem el kutatni. Nem volt a helyére dugva. Hát lerántva a napellenzőt hullott ölembe csörrenve a kulcs. Ezzel együtt a lehetőség is a szökésre. Indítottam a kocsit, kézifék ki, kuplung tövig, váltás és gáz. Ezt mind pillanatok alatt végeztem el remegő karral. Hatalmasat szippantva a levegőből figyeltem, ahogy közeledünk a zárt kapuhoz. Evelyn riadtan hőkölt meg, amire én ügyet sem vetettem. Csak én léteztem és az a nyomorult kapu, ami az utamba állt. Nekihajtva kezdtünk zötykölődésbe, azonban kidöntve magunk előtt, hajtottunk végül át rajta. A lövések a kocsit érték. Egyikünk sem sebesült meg... S ahogy ezzel a nyugalommal a gondolataimmal ringattam magam, Evelyn azonnal fájdalmasan nyögött fel. Riadtan kaptam felé tekintetemet, majd néztem végig rajta. A fájdalmas pillantása, ahogy karját szorítva nyögi el magát a bele nyilaló érzéstől. Nem tudtam, hogy mikor lőtték meg. Amikor a fegyvertárnál elkaptak minket, mintha hallottam volna egy lövést... Nem voltam benne biztos. Viszont a jeepel kifele menet záporoztak ránk a golyók. Nagyobb eséllyel kaphatta onnan. De nem számított mikor, inkább az, hogy minél hamarabb megálljunk és kezdjünk valamit a karjával.  
Oldalra hajolva, kapaszkodva a kormányba, nyitottam ki a kesztyűtartót. - Van elsősegély.. - Ölembe rántva a dobozt matattam ki valamit, amivel leszorítja ideiglenesen a sebet. S végül találtam néhány bontatlan gézlapot, amit a lány felé nyújtottam. - Szorítsd rá. - Figyeltem az utat természetesen, így ritkán néztem a szemeibe. - Még nem vagyunk elég messze. Arra sincs biztosíték, hogy nem fognak követni. Bírd még ki egy kicsit - pillantottam hátra a visszapillantóba. Semmit sem láttam. Csak a távolodó épületet, amit egyre csak eltakartak a rá hajlodozó fák lombjai. Nekünk pedig szerencsénk volt, ha nem lőtték ki a tankunkat.  
- ha minden jól megy másfél óra múlva Wyndhamben leszünk. - pillantottam Evelynre. De nem akartam megvárni Wyndhamet az ellátásával. Mire oda érünk elvérezhet. És azt sem tudtam, hogy ütőeret ért-e a lövedék. Ahogy azt sem, hogy áthaladt-e a karján, vagy még benne van a golyó. Fél óra telt el. Nem követtek, így Tulsa szélén megállva, kerestem egy biztonságos helyet. De természetesen volt, hogy az állatok felfigyeltek a Jeep motorjának hangjára. Ahogy kereke alatt préselődtek az apró kövecskék.  
-Gyorsnak kell lennünk. Egy gyors kötözés és már itt sem vagyunk. - jelentettem ki, majd kezembe kapva az elsősegélyt, s a korábban hátsó ülésre hajított automata gépkarabélyt vetettem át ismét vállamon. Be kellett biztosítanom magunkat...  

634┃YOUTUBE┃  ┃✗┃Átirányítás: Tulsai benzinkút

There's a memory of how we used to be. That I can see through the flames. I am hypnotized as I fantasize. Forgetting lies and pain but I can't go back

Megmagyarázhatatlan bizalmat keltett bennem a lány, ami leginkább azért aggasztott, mert tudtam jól, hogy hibát követek el azzal, ha bárkinek is bizalmat szavazok. Egy embernek hiszek, s hiszek benne, az pedig Lili. A világ veszélyes, főleg a magamfajtának. És mi volna ennél ékesebb szónoklója, mint a helyzetem, amibe bele csöppentem alig egy órája. Hiszen egyetlen hibát követtem el. Követtem a bátyámat Abee felé, és megpróbáltam rájönni, hogy hogyan beszélhetnék vele. De onnan már kevésbé voltam érdekelt a társaságát illetően, amikor kijelentették, hogy el akarják választani a fejemet a nyakamtól. Valahogy érhető módon nem mulatnék olyan fülig érő szájjal, ha csak nem mosolyt húznának az arcom két oldalára késsel besegítve. Ahhoz meg aztán végleg semmi hangulatom...
S így ott álltunk a két őrtől nem messze. Egy nyitott ajtajú fal választott el minket egymástól. S az ablak, melyen át kellő rálátásunk nyílt a helyzetüket illetőleg. Nem lehetett nehéz dolgunk, hiszen kettő a kettő ellen volt. Így nem volt más dolgunk, hogy egymást kiegészítve levegyük a kiosztott egyént, s ártalmatlanítsuk.
Míg Evelyn a bakancsában rejtegetett éles eszköz használata mellett döntött, én inkább a két kezem munkásságára hagyatkoztam. Evelyn jelzésére indultunk el, míg én jobbra, ő balra vette az irányt. Csendesen lopakodva kerültünk a két sürgő forgó személy mögé. Nyugtalanok voltak, ugyanakkor igyekeztem megőrizni hidegvérüket, s fegyelmezetten, remegő kézzel figyelték a káoszt. Ahogy banditák, a szolgálókat hajtják. Ahogy mindenki keresi a riadóztatás okát. Ahogy azt a  személyt is, aki riadóztatta a tábort... Nem volt elég időnk.
Hát hirtelen felemelkedve nyúltam át vállai felett, hogy egyik kezemmel állát, másikkal feje hátulját fogjam közre, hogy kellő lendületet véve, erőt kifejtve rántsak akkorát rajta, hogy egy visszhangzó reccsenéssel válasszam el nyaki csigolyáit egymástól. S ő elernyedt testtel hullott a talajra, mit sem sejtve, hogy mi vagy ki vette el az életét. Ez azonban bizonyos volt, egy cseppnyi bűntudatot sem okozott, ahogy a fülemben csengett csontjai reccsenésének hangja. Bár örömnek sem neveztem volna...
Azonnal hátra tekintettem, magam mögé, hogy Evelynre pillantva, megbizonyosodjak róla, hogy minden rendben van vele. Bár hangot aligha adtak ki áldozataink, de amíg nem láttam a szememmel, addig meg sem történt.
- Csak természetes...  Ha távol akarod magadtól tartani a mocskokat, kénytelen vagy jól lőni...- válaszoltam neki, miközben kellőképp önmagammal illetve a vággyal vitatkoztam, hogy mindent, amit e falak tartalmaznak, magammal vigyem. Hatalmas volt a kísértés, tudatában, hogy Wyndhamben nagy hasznát vennék ennek az arzenálnak. Ott, ahol amúgy jelenleg totálisan lefogytunk a lőfegyverből, mivel a felkelés során a lázadók mindent magukkal vittek.
- Tudsz lőni vagy sem, fogj pisztolyt... -Wyndhamben a felkelés minden tartalékunkat kimerítette. A lázadók hozományként ajánlották fel Abee számára, ahogy átálltak.- Ha segíteni akarsz magadon, annyi fegyvert veszel magadhoz, amennyit nem szégyellsz... - jelentettem ki, miután felhúztam pisztolyomat, s nadrágom hátuljába csúsztatva, dugtam el pólóm alá. Vadászkést erősítettem lábszáramhoz. Kapkodva borítottam tenyerembe a töltényes dobozkák tartalmát, hogy zsebeimbe dugdosva bebiztosítsam az életemet. Azonban annak ellenére, hogy azt tanácsoltam, hogy nagyobb karibelü lőfegyverrel ne bajlódjunk, mégis magamhoz vettem egyet. Az automata gépkarabélyt átvetve vállamon, akasztottam magamra pánját, megfogadva saját tanácsomat, s engedve a késztetésnek, miszerint "jól jöhet". Ekkor pillantottam a lányra, mikor is feltette a kérdést, amit minél előbb teljesíteni szerettem volna, de valami... Vagy valaki közbeszólt. Tekintetem, ahogy ugrott a lányra, úgy ívelt át az ellenséges személy felé. A nevemen szólított. Creek. Nem örültem. Nem akartam, hogy többet tudjon Evelyn a kelleténél. De a sors fintora, hogy idővel kérdezősködni fog a befejezetlen szótagjaim, a titkolódzásom és az elkerült válaszadások okán.
- Picsába...- sziszegtem feszülten orrom alatt, majd ragadtam kezembe, a Evelyn által korábban adott hangtompítókat. Másik kezemmel a pisztolyomat rántottam elő hátam mögül, hogy célba véve  a férfit, kellő fenyegetést nyújtsak számára.
- Ha nem enged el minket élve, az lesz az utolsó döntés, amit hozott Barnes...- Barnes idegesen nézett rám, ahogy én is kellő képen felhúztam magamat. Szemeim ezúttal vörösen villantak fel, jelezve idegállapotomat. Az izgalom hevében ugyanis képtelen voltam arra figyelni, hogy fent tartsam a belő béke ezen fokát, melyen túllépve, bizony megmutatkozik a kellemetlen utóhatása fajomnak.
- A vöröslő szempár. Ugyan Jimy fiú... Azt hiszed, hogy kockára teszem a saját életemet a tiédért cserébe? A bátyád ezért akarja a halálodat... Egy irányíthatatlan gyilkos vagy, aki még önmagát sem képes kontrollálni.... Mond, szerinted mit tesz velem, ha megtudja, hogy hagytalak meglógni?
- Azt kapod, amit megérdemelsz az árulásodért! Wyndham elárulásáért. - jelentettem ki, bár tudtam, hogy nincs sok időnk. Egy felfigyelt ránk, úgy más is jöhet még. Amit viszont nem akartam megvárni. Azonban a rám, s Evelynre pisztolyt fogó egyén ezt nem engedte meg számomra. Nem kockáztathattam, hogy bármelyikünket is lelövi. Én nem akarok még meghalni. A jótevőmet pedig nem fogom megöletni.  Hiszen Evelyn nem kerülhet elég gyorsan a közelébe, hogy Barnes le ne lője. Elvégre mellettem állt. Csak egy apró mozdulat lett volna célba venni őt. De nem állhattunk sokáig így itt. Ezzel a gondolattal, akartam meghúzni a ravaszt, mikor Barnes rám förmedt. Megálltam.
- NEM ajánlom mini Rambo. A kis Karate Kid-ed tarkóját egy vörös kis pont ékesíti. Kockáztatnád egy új barát elvesztését? A megmentődét? - Pillanatnyi rémület rohant át rajtam, azonban hamar úrrá kellett lennem önmagamon és az érzéseimen. Sebezhetetlennek kellett tettetnem magam. Hát ezzel a gondolattal húztam ajkamra egy kegyetlenül önelégült mosolyt.
- És ha mégis? - látszólag úgy nézhettem ki, mint aki valóban képes ekkora kockázat vállalására. El kellet hitetnem vele, hogy bármikor megölethetem.
- Ismerlek már kölyök. Ha azzal az életedet is mentenéd, sosem igazolnád a bátyádat. Így nem... Szóval szedjétek kifelé a sátorfátokat.
Egyszerűen mint aki valóban feladta indultam meg Barnes irányában, rápillantva Evelynre, éreztetve vele, hogy van tervem. Ne tegyen semmiféle meggondolatlan lépést, amivel kinyírat minket...
S ha valóban fogta az adást, megindultunk a kijárat irányába, mint akik valóban feladták, hogy mikor kellő takarásba kerülünk, Evelyn a falhoz szorítsa Barnes-t, s én beleeresszek a fejébe egy golyót. A pisztoly durrant, hiszen nem volt rajta hangtompító. A rangja elnyomott egy másik lövést. A lövést, amelynek eredménye, egy felkarba fúródó lövedéket eredményezett. Evelyn felkarjába. Ekkor még észre sem vettem a lány sérülést. S azonban nem ért véget a dolog. Két erős, magas férfi jelent a semmiből. Evelynt igyekezett lefogni az egyik, míg nekem akkorát bemostak, hogy a vizes hordónak esve, próbáltam talpon maradni a hirtelen szédülés következtében. A hangtompítók a földre estek, ahogy én is a porban kötöttem ki. A kabátom nyakát elkapva sorozta az arcomat. De könyörgöm, félvér vagyok... Hol én ütöttem őt, hol ő engem. A végére azonban kezdtem alul maradni. Így kimatatva a talajon az egyik szétgurult hangtompítót, ágyaztam bele az agyába... Beborított a vér.

1067┃YOUTUBE┃  ┃✗

There's a memory of how we used to be. That I can see through the flames. I am hypnotized as I fantasize. Forgetting lies and pain but I can't go back

Ahogy megjelent az őr, háttal álltam neki.  A ketrec másik felét támasztottam, miközben szemeim felfelé irányúltak. A vékony kis rácsos ablakon néztem ki. A felhőket figyeltem. Mintha bármelyik pillanatban égi segítséget kaphattam volna, hogy kijuttasson ebből a rémálomból és egy gyönyörű nő mellett kelhessek fel egy gazdag villában, 2 gyerekkel és egy jó állással. A legnagyobb gondom egyedül a politika volna. Felkelni reggelente, meginni egy kávét és azon bosszankodni, hogy a kölykök már megint leöntötték az ingemet. Mennyivel más életem lehetne. Mennyivel más élet volt régen... Bár megtapasztalhattam volna.
- Hé... Creek! - morrant fel a hátam mögül az újabb látogatóm. Valahogy az ő képét kevésbé láttam örömmel, mint Evelynét. Hát felé fordultam, majd felvontam a szemöldökömet, amikor a kijárat és köztem, már egyedül az ismeretlen arc állt. Meglepetten néztem rá, és féltem, hogy Evelyn el fog késni. Rettegtem tőle, és egyre csak az járt a fejembe, hogy: Gyerünk kislány. Meg tudod csinálni. Ne hagyj itt megdögleni... De nem szabadott gyengeséget mutatnom. Sem aggodalmat. Érdektelennek kellett maradnom. Bár nem látott semmit, de jobb félni, mint megijedni.
- Wells látni akar. - morgott mély hangján, majd kezdeményező lépést megtéve felém, nyúlt irányomba, mikor is megszólalt a hang. Az elnyúló éles nyögés, ami fülsüketítően hatolt be hallójáratomba. Egyszerűen meg tudtam volna őrülni ettől a hangtól, azonban egyben ez volt a szabadulásom hírnöke.  Ezúttal a mennyek kűrjeinek egyike volt a szememben. Azonban hamar zárult előttem az ajtó. Mielőtt még bármit is tehettem volna. Gyorsan reagált a fickó, és nekem már csak arra volt időm, hogy a rácsnak tapadjak és ordítsak utána.
- Mi történik? HÉ! - ordítottam utána, ahogy kiindult az ajtó felé. Csak néztem utána, majd mikor eltűnt a látómezőből, a kerítésemet kezdtem el rángatni. Gyenge pontot kerestem. Tudni akartam, hogy hogyan juthatok ki. Fent nem lehetett kimászni. Plafontól plafonig ért. A lakatot nem lehetett csak úgy szétfeszíteni. Semmi olyan nem volt nálam, amivel meg tudtam volna babrálni...
S mint sorszerű pillanat hullott vissza a bejáratból a fickó teste. Elnyúló nyöszörgéssel landolt a talajon, maga alatt felverve a fehér port. Hamar az eszméletét vesztette. S mint képregény hős lépett elő Evelyn és kulcsot kapva kezébe indult irányomban.
- Visszajöttél... - jegyeztem meg meglepetten, ahogy kinyitotta rácsomat. Tényleg meglepett. Arra számítottam, hogy tétovázni fog. Vagy egyszerűen átértékeli az egészet és lefúja az akciót. Hiszen megtehette volna. Ha ki akarnak végezni, azt úgy is megtették volna. A szeme elé sem tudtam volna kerülni, csak ha ő úgy akarta volna. Bár ezzel még aligha nyerte el a bizalmamat. Hiszen ő is el akar tűnni innen, akár csak én. De semmi sem kényszerítette arra, hogy vissza is jöjjön értem. Talán rosszul ítéltem meg. Talán rosszul álltam hozzá...
Ahogy kiléptünk kő falak vettek körül minket. A kijáratot őrizték. Krízis helyzetben is folyamatosan. Mi több. A protokoll előírta, hogy elsősorban a falakat ellenőrizzék, majd úgy haladjanak belülre. Azonban volt egy pont. A szennyvíz elvezető, ahol kijuthattunk. De fent állt a kockázata, hogy valami kevésbé kedvessel találkozunk, így... Szükségünk volt fegyverekre. Megragadtam a lány felkarját, majd behúztam az egyik vizes hordó mögé. Leguggolva a hatalmas zajban... Nem volt sok esélye, hogy épp velünk fognak foglalkozni. A rálátás amúgy sem volt előnyös számukra. Hát egyenesen a lány szemeibe néztem, mocskos, véres és sebes arcomon komoly grimasszal.
- Fegyverekre van szükségünk. Elsősorban pengék kellenek. Pisztoly sem árt. A káoszban talán elkaphatunk pár embert, vagy bejuthatunk  egy kisebb fegyvertárba. Innen van nem messze az egyik. De ilyen esetben azokat is őrzik... Nem lesz könnyű. - ecseteltem neki, s persze ha rákérdezett, hogy utána hogyan tovább, most mondtam el neki. - A szennyvíz elvezető... - ha pedig nem tette meg, egyszerűen biccentettem fejemmel a fegyvertár felé, s jeleztem számára, hogy kövessen. Így hát a háttérben megbújva haladtunk csendben, egészen addig, míg el nem jutottunk a szóban forgó épületig. Tán 2 ember volt bent, akik őrizték a fegyvereket. Nekünk pedig el kellett őket intéznünk... Méghozzá sietősen. Ki tudja mikor akad még társaságunk. S azt egyikünk sem akarta megvárni.
- Pisztoly és penge... A gépkarabély és nagyobb kaliberű lőfegyver túl nagy zajt csap... Ha találsz hangtompítót, még jobb...

669┃YOUTUBE┃  ┃✗

There's a memory of how we used to be. That I can see through the flames. I am hypnotized as I fantasize. Forgetting lies and pain but I can't go back

Csak álltam ott vele szemben. Egy sufni kerítés választott el minket. Egy kezdetleges kis cella, az olyan embereknek, akik nem sokáig fognak itt tartózkodni. Akiket csak átmenetileg tesznek le valahova. Hiszen hamar a bitófára kerülnek, vagy tovább lépnek. Abban biztos voltam, hogy a tervük velem nem állandó. Legalábbis nem állandó itt. Sietnem kellett. Sietnem, hiszen hamar társaságunk akadhat.
- Bárhol biztonságosabb, mint Abee-ben. Én egy biztonságos helyről jövök. Ott ahol nem ölnek ártatlanokat... Ott ahol tiszteletben tartanak. Ahogy úgy viselkednek a túlélők a társaikkal, ahogy azt valóban megérdemlik. Nem ölnek élvezetből! Ahol szabad vagy... - Beszélhettem neki a különbségekről. Ránézésre nem tűnt annak a személynek, aki tudja hova keveredett. Nem beszélve a tényről, hogy nem úgy festett, mint akinek sok táborral lett volna dolga. Talán ez az első biztonságosabb hely, ahol járt. Ami azt jelenti, hogy kóbor lélek. Óvatos és nem fog megbízni senkiben. Eléggé nem, ahhoz, hogy rábízza bárkire is az életét. Épp ezért voltam meglepett, mikor egyre inkább a segítségnyújtás felé hajlott. De semmi sem fix, amíg meg nem történik... Így ezt sem vettem készpénznek. Számításba kellet ugyanis venni, hogy mit művelnek az új barátai vele, ha megtudják, hogy máris elárulta őket. Naiv léleknek tartottam, túl sok jóindulattal. Talán tévedésben éltem, de nem álltam messze az igazságtól. Talán...
Aztán jött a kérdés, amire nem tudtam választ adni. Nem azért mert ne lett volna rá, hanem mert nem tehettem meg, hogy őszinteséget mutatok felé. Illyes fajtát legalábbis nem. Ha bevallom, hogy a bátyám a családom meggyilkolásával gyanúsít, legalábbis közvetlen nem, azonban részben felelősnek tart... Talán úgy fogja érezni, hogy rá is veszélyt jelenthetek. Nagyobb veszélyt, mint amit úgy amúgy, mint amire úgy nézett ki, hogy vállalkozik.  Nem kockáztathattam... Ki kellett találnom valamit, vagy legalábbis hárítanom a nem túl fölösleges kérdést.
- Nincs erre időnk. Bármikor vissza érhetnek az őrök. Ha pedig rajta kapnak - én elveszítem az egyetlen szerencsémet - véged... És nekem is. - kellő komolyságot öltöttem arcomra, s rideg véremet bevetve igyekeztem vele is éreztetni, hogy ez nem játék. Bár nem úgy nézett ki, mint aki annak tartotta. - Segíts, vagy mentsd a bőrödet, amíg teheted... Nem kell mindkettőnknek meghalnia! - S ez volt az a rész, mellyel igyekeztem megvenni magamnak a bizalmát. Éreztettem vele, hogy számít, s habár ez így is volt, azonban a saját életemért jelenleg jobban aggódtam. Épp ezért valahol ezzel az övéért is.
- Természetesen. - biccentettem neki együttműködően és lelkesen. Bizalmat keltettem benne és igyekeztem azt fenn is tartani. Ha pedig elveszítem, halott ember vagyok.
- Hell... - eresztettem halovány mosolyt arcomra. A hell-t sosem kedveltem, azonban ha valahogy meghallaná az igazi nevemet, amit csak a bátyámtól hallhat, azzal lebuknék előtte idő előtt. Ha innen kijutok, már nem számít miért haragszik. Hiszen élünk. Élek. Jelen esetben pedig legkevésbé sem az irántam táplált érzelmei voltak a mérvadóak.
- Van egy ötletem... Az udvaron lévő középső épületben van egy riadóztató. Ha megnyomod a vörös gombot, az emberek megőrülnek. A vezérlő legnagyobb gombja. Észre fogod venni. Azt fogják hinni hogy...- akkor nyikorgott az ajtó. A fülembe hasított az éles recsegése az összetákolt fadaraboknak. A zsanér olajozatlan sírása a megváltásáért... A por és a behordott homok, a cipője talpára tapadt sár szemcséi ropogtak a lába alatt, ahogy a hideg betonnak préselte őket. Az árnyéka tűnt fel a bevetülő nap előtt. Hírnöke volt önmagának. Így riadtan pillantottam Evelynre. - Elvonom a figyelmét. Menj és keresd a gombot...- ajkaim között préseltem ki suttogva szavaimat. Ezek a pillanatok óráknak tűntek. Úgy éreztem éveket vettek el az életemből.

574┃YOUTUBE┃ ┃✗

There's a memory of how we used to be. That I can see through the flames. I am hypnotized as I fantasize. Forgetting lies and pain but I can't go back

Hunyorogva néztem a lányra és próbáltam megőrizni a hideg véremet. Bár a feszültség, ami tombolt bennem, nem a lány ellen szólt, azonban tény volt, hogy az idegeim kezelése sosem volt épp az erősségem. Illetve megtettem amit csak tudtam, annak érdekében, hogy senkiben sem keltsem a fenyegetettség érzését, de talán most indokolt volna ha talán lágyan pislákolna a vörös fény szemeimben. A vörösség, ami megmagyarázhatatlan módon valahogy mindig elkísér.
- Tehát...- hunyorogva kezdtem bele a mondatba, azonban nem folytattam azt. Csak hallgatásba burkolóztam pillanatnyilag. Ha közéjük tartozik, hogy kérjek tőle segítséget. De ekkor eszembe jutottak a kiskapuk. A meggyőzés. Ha új, még nem fertőzte meg Abee mocska. Ez a szeméttelep ugyanis mindenkit magába szippant. Mint egy kézzel fogható fekete lyuk, ami megrontja az összes lelkét, mit falai számlálnak.
- Nézd, nem tudom miért, de ki akarnak végezni . - nem ismertem, nem lehettem őszinte vele. Ha megtettem volna, ha túl gyáva, még a társaihoz fordul. Ezt pedig nem kockáztathattam meg.
- Ez a Wells Creek egy őrült. - Ha nem tette szóvá, amit az udvaron ordibáltam, akkor nem is hallgatta azt. Tehát volt esélyem előállítani valami szaftos hazugságot. Sosem kedveltem a ferdítést, de annak érdekében, hogy az életemet mentsem, el kell tipornom az erkölcsösségemet. - És ha nem tűnök el innen minél hamarabb... - már csak a pokol lámpásával tudok üzletelni, hogy mennyiért hagyjon ki a túra hajókázásból. Azonban abban sem voltam biztos, hogy valóban engem akarnak kivégezni. Bár a szavak, legyenek azok befejezetlen mondat része is, mellettem szóltak. De nem akarok itt lenni, amikor kiderül.
- Talán azért, mert nem közéjük tartozok. - vettem oda neki kissé cinikusan és türelmetlenül. De szememet továbbra is vissza fojtottam, ha korábban el is engedtem néhány vöröslő villanást.
- Nézd...- vettem egy mély sóhajt, miután a lány kellő grimaszt öltött arcára. Természetesen nem tetszhetett a reakcióm. - Az Abeeiek vagy rabszolgát csinálnak belőled, vagy gyilkost. Ha pedig egyiket sem, akkor halottat. A bátyámmal összetűztem korábban és ... - bele szaladtam az igazságba, de ferdítenem kellett annak érdekében, hogy meg maradjon a titkom. -... ha megtalál. Ha itt lát. Nekem végem. Érted? - vontam fel szemöldökömet, végig egyenesen a szemeibe néztem. Azt akartam elhitetni vele, hogy amit hall, az az igazság. És mi sem segít jobban ebben, mint a szemkontaktus. - Neked is el kell menned innen. Menekülj el velem! Itt te sem vagy biztonságban...-
Szándékosan kerültem ki a saját magával kapcsolatos kérdését. Hiszen ha elárul neki, hogy miatta kerültem ide. Ha megtudja, hogy én találtam meg és miattam került ő is ide... A kellemetlen dolgok egy rövid ismeretség erejére, pláne az én helyzetemben, csak a célom terhére lenne.

432┃YOUTUBE┃ÜZENET NEKED ┃✗