There's a memory of how we used to be. That I can see through the flames. I am hypnotized as I fantasize. Forgetting lies and pain but I can't go back
To Evelyn
Hátam csattant a hideg betonfalnak. Tüdőm összehúzódott a csapódás hatására, így préselt ajkaim között nyögtem fel fájdalmamban. Persze semmi maradandó, még egy folt se lesz utána, de ami kellemetlen az ugye kellemetlen marad, független a ténytől, hogy miféle regenerációval is rendelkezek. Nehezen tápászkodtam fel sötét zugban. Fel akartam mérni a környezetemet, de a sötétből beáradó éles fényfátyol, melyben ezer apró kis szöszöcske járta örök táncát... Hát nem volt olyan kellemes, mint amilyen szép. Hiába csak a koszról volt szó. Körbe pillantottam tehát. Fejem fordul jobbra, majd balra, s nem láttam mást, mint rengeteg fát és vödröket. Meg valami furcsa széles fém tartályt. Fedett volt, és a cső ami kivezetett belőle, a mennyezeten haladt túl. Nem tudtam mi volt az, de nem is tűnt lényegesnek. Csak a kiszabadulásom volt gondokkal teli. Hiába a "szuper erő" ha képtelen vagyok arra, hogy széttépjek egy fém kerítést. Persze nem mintha szét is akartam volna tépni, hiszen még ki akartam deríteni a bátyám célját... - Hé te! - szólalt fel a férfi, aki még velem tartózkodott egy területen. Ismertem, hiszen egy helyen laktunk. Tudtam ki ő, de mégis más volt mint akkor. A kedves ember, aki elvesztette a nejét és gyermekeit... Most egy megkeseredett, gonosz, bosszúálló valamivé változott, amire rá sem akarok nézni. De kénytelen voltam... - Ne is próbálkozz a kijutással. - förmedt rám, majd ahogy megjelent a másik fickó. Kicsit érdekesebb fordulatot vettek az események. - Wells holnap ki akarja végeztetni. - Tessék? - kérdezett fel az általam ismert fickó, kissé meglepett arckifejezéssel.- Most hoztuk be és... Ő a.. - Hen... Ha Wells úgy tartja jónak, hogy kivégezteti... - Fogd be Sig... Ezt nem hagyhatom annyiban! - morrant fel, ugyanakkor igyekezett suttogva kifejezni ellenszenvét a Wells által kihirdetett döntés felől. Azonban erős gyanúm ébredt a saját halálom iránt... Mármint egy befejezetlen mondat és... Valami nem volt rendben. Többször is megpróbált megölni, de sosem tudta megtenni. Talán most mással végeztetné el a piszkos melót? Ez nem vall rá... Ugyanakkor nem tehettem kockára a saját életemet egy gyanakvás okán. A jóhiszeműséggel senki sem élt még túl kivégzést. S ahogy ők távoztak a számomra ráláthatatlan ajtón, úgy érkezett a árnyékban egy lány. A remény csillaga csillant fel szememben, s azonnal rá tapadtam a fogságomat jelentő kerítésre. - Hé!- sutyorogtam és néztem rá. - Eressz...- s abban a pillanatban elcsendesültem. - Te vagy a lány...- jelentettem ki, majd hunyorogva vizslattam őt. Nem akartam terhelni az információval, de ha mégis másképp alakulna, kénytelen leszek. - Mármint. Új vagy itt, igaz? - néztem rá hunyorogva, várva a választ.
Mikor magamhoz tértem egy teljesen ismeretlen helyen voltam. A pánik volt az első ami átvette a testem felett az uralmat. Emlékeztem még a menekülésre. Emlékeztem a ratogok támadására. Emlékeztem hogy elveszítettema testvéreimet. A szemem megtelt könnyel de visszanyeltem őket. Ki kellett jutnom innen... Nem tetszett ez a hely. Aztán... emberek. Olyanok mint én mégis mások. Teljesen mások és nem tetszett ez a változás. Nem tetszett a szaggatott, koszos nevetés, nem tetszett az ahogy végigmértek. Nem tetszett ahogy még többet akartak megtudni rólam. Nem tetszett bennük semmi. Nem akartam itt lenni... Egy udvaron állva vártam hogy enni kapjak ahogy ígérték. Itt minden bűzlött, minden betegnek tűnt... Nem akartam itt enni... Nem akartam ezt enni. Nem akartam ezt a levegőt szívni és végképp nem akartam ezekkel az emberekkel beszélgetni. Ők viszont mindent meg akartak tudni rólam. Nem válaszoltam soha nyíltan. Úgy éreztem magam mint egy bezárt állat. Ekkor csapódott ki a kapu és egy üvöltés törte meg az udvar látszólagos békéjét. Mindenki egyből odafordult köztük én is. A fiú... férfi... nehéz megállapítani mint sebzett állat üvöltött és vergődött a fogvatartói karjaiban. Ütött rúgott harapott és olyan harcias volt... mintha csak magamat látnám. Egy sor ember próbálta lefogni de egyiknek sem volt esélye. Ő volt az első aki felkeltette itt az érdeklődésemet. Aztán mégis lefogták. Lefogták és elvitték én pedig követtem őket. HIába üvöltött a vak ablakoknak. Hiába üvöltött egy árulónak... a bátyjának. Engem is árult már el a bátyám... De egészen máshogy... Szinte észre sem vettem ahogy átosonok a tömegen és átbújva pár ember között. Végig a falak mentén, az árnyékban, úgy hogy senki ne vegyen észre. Nem akartam kérdéseket vagy engem látó szemeket. Nem volt nehéz követni a fiú ordítását. Hallottam ahogy egy nehéz kapu becsukódik utána, fordul a nehéz kulcs én pedig azonnal fedezéket kerestem. Az őrök akik elvitték a fiút nevetve, mocskolódva indultak vissza az udvarra. Büszkék voltak arra amit tettek. Büszkék... köpni tudnék. Néma léptekkel, meglapulva folytattam az utamat a cellákig. Nem kellett sokáig keresgélnem... Hamar megtaláltama fiút. Jóval magasabb volt nálam, az arca koszos, sötét szemei vadul méregették maga körül a környezetet. Nem lehetett sokkal idősebb nálam. Az árnyékból léptem elő. Nem is igazán tudtam hogy mit akarok mondani neki... Egyszerűen csak... tudnom kellett ki ő.
There's a memory of how we used to be. That I can see through the flames. I am hypnotized as I fantasize. Forgetting lies and pain but I can't go back
To Evelyn
Csak azért voltam itt, mert nem tudtam olyan ember lenni, amilyennek ő mindig is látni akart. Mi több... Nem tudtam ember lenni. Csak egy félvér, akire rá tudták fogni az szülei halálának okát. A nővére elvesztését. Nem érdemes mást, mint a magányt. Legalábbis nekem ezt mondta. Nem érdemlek többet a magánynál. Egyedül kellene meghalnom... Azonban Wells gyakran rácáfol a saját kijelentéseire. Most is, ahogy idáig máskor is. Magam mögött vertem fel a port. Hangommal beterítettem az egész udvart. Húztak, mégis úgy ficánkoltam, hogy párszor magamra is rántottam őket. A lábam a talajt verdeste. Próbált fogást találni. Húzott, feszített, taszított. S nem tehettem mást, mint ordítottam, abban reménykedve, hogy a bátyám meghallja a hangomat. - Told elő a mocskos képed Wells! Csak ennyire futja? - vergődtem tovább, s mint természetesen ilyenkor, az egyik kéz fáradni kezdett. Természetesen éreztem. Éreztem, így éltem a lehetőséggel és erőt véve magamon, amiből már eddig is kellőképp felhasználtam, rúgtam ki magamat a fogásból. Az egyik karom lendült, s persze az öklöm útjába kerülő személy a földön landolt. Felverte maga alatt a port, miközben egy elnyúló nyöszörgéssel fájlalta a lekezelt orrát. Én persze nem panaszkodtam, hiába szakadt fel öklöm. Egyedül azzal tudtam foglalkozni, hogy kellőképp kivívjam bátyám haragját azzal, hogy annyi emberét verem össze, amennyi csak belefér. Kerüljön az bármibe... Ahogy jöttek, úgy feküdtek a talajra. Mintha szabály volna, ha a közelembe kerülnek feküdjenek és aludjanak egy kicsikét. Bár egészen kedveltem volna ezt a szabályt. De a bátyám figyelmét még ez sem keltette fel. Hát megálltam és ordítottam ismét el magamat torkom szakadtából. - Wells Creek! Elárultad Tulsát! Elárultad az otthonodat! Most pedig ember rablásba kezdesz? Milyen mélyre süllyedsz még bátyám? Úgy mértem végig a hatalmas gyárépületet, mintha csak bármelyik ablakon vissza nézhetne rám a kívánt személy arca. Mintha csak Istent kérlelném. De ő nem isten. Még csak nem is valami nagy személy. Csak egy elkeseredett kölyök, aki az öcsét bünteti a halálért. A halálért amit nem ő hozott rá. S úgy tesz, mintha csak ő élné meg... Mit sem érdekelt, hogy elkaphatnak. Nem érdekelt, ha tovább hurcolnak. Nem érdekelt se a harc, se sors... Csak válaszokat akartam. Tudni akartam, hogy mivé vált a bátyám. Tudni akartam, hogy kit kell gyűlölnöm és miért. S szinte azonnal éreztem felkaromon az azt körülvonó ujjakat, melyek erősen megszorítva rántottak rajtam akkor, hogy épp hogy fel tudjam magamat táncolni a porból.
Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Kezdőlap 
Hátam csattant a hideg betonfalnak. Tüdőm összehúzódott a csapódás hatására, így préselt ajkaim között nyögtem fel fájdalmamban. Persze semmi maradandó, még egy folt se lesz utána, de ami kellemetlen az ugye kellemetlen marad, független a ténytől, hogy miféle regenerációval is rendelkezek. Nehezen tápászkodtam fel sötét zugban. Fel akartam mérni a környezetemet, de a sötétből beáradó éles fényfátyol, melyben ezer apró kis szöszöcske járta örök táncát... Hát nem volt olyan kellemes, mint amilyen szép. Hiába csak a koszról volt szó. Körbe pillantottam tehát. Fejem fordul jobbra, majd balra, s nem láttam mást, mint rengeteg fát és vödröket. Meg valami furcsa széles fém tartályt. Fedett volt, és a cső ami kivezetett belőle, a mennyezeten haladt túl. Nem tudtam mi volt az, de nem is tűnt lényegesnek. Csak a kiszabadulásom volt gondokkal teli. Hiába a "szuper erő" ha képtelen vagyok arra, hogy széttépjek egy fém kerítést. Persze nem mintha szét is akartam volna tépni, hiszen még ki akartam deríteni a bátyám célját...
Mikor magamhoz tértem egy teljesen ismeretlen helyen voltam. A pánik volt az első ami átvette a testem felett az uralmat. Emlékeztem még a menekülésre. Emlékeztem a ratogok támadására. Emlékeztem hogy elveszítettema testvéreimet.
Csak azért voltam itt, mert nem tudtam olyan ember lenni, amilyennek ő mindig is látni akart. Mi több... Nem tudtam ember lenni. Csak egy félvér, akire rá tudták fogni az szülei halálának okát. A nővére elvesztését. Nem érdemes mást, mint a magányt. Legalábbis nekem ezt mondta. Nem érdemlek többet a magánynál. Egyedül kellene meghalnom... Azonban Wells gyakran rácáfol a saját kijelentéseire. Most is, ahogy idáig máskor is.
