Haragudtam Alicera. Nem is kicsit. Az, amit tett, hogy felelőtlenül, egymaga kijött, az életébe is kerülhetett volna. S még nem is jelenthettem ki biztosan, miszerint túléli, hisz egy Ratoggal álltunk szemben, aki nem csak Őt, de engem is megsebesített. Én és az a nagy szám, ugye? Néha árt a sok önbizalom és a hencegést, mert az előny hamar elveszhet, ha nem vagyunk elég körültekintőek.
- Alice, az istenit már… - Szitkozódtam, hisz a lány, ahelyett, hogy követte volna az utasításomat, sőt, parancsomat, nem ment el. Mindennek a tetejébe még bele is avatkozott az én és a Ratog harcába. A pokolba már… Aggódtam, féltettem az életét, és a sajátomat is. Egyedüli szerencsém volt, hogy a saját fájdalmamat ki tudtam zárni az elmémből. Megragadtam a földre ejtett fegyveremet, majd felkapva már lőttem is a mutáns felé vele.
Láttam, hogy nem csak én, de Alice is támad rá, és ettől még idegesebb lettem. Ha felbőszíti és a ratog netán túléli az újabb támadásokat, akkor a lány túl közel volt hozzá és a biztos halálhoz…
De a mutáns végül összeesett. A rázkódás nyomán majdnem egyensúlyomat veszítettem, de végül talpon maradva kaptam a tekintetemet Alice felé.
- Hé… - Kezdtem volna bele valamibe, de a lány abban a pillanatban összeesett. A testem mozdult, ösztönösen rohantam oda hozzá, és a közelébe érve máris térdre estem.
- Alice, szedd össze magad… bolond lány – Nagyot nyeltem, végigmérve a sérüléseit, majd a sajátomra is vetettem egy pillantást. Attól tartottam, hogy Alicet nem tudom időben visszavinni. De meg kellett próbálnom. Letéptem a saját felsőmből valamennyit és azzal próbáltam átkötni a lány sérülését, hogy lefedjem vele, némileg tompítva a vérzést.
- Mi a pokolnak jöttél ki egyedül?! Nem voltál tisztában netán azzal, mi vár rád idekint? Szerinted mi a francért van megtiltva, hogy csak úgy kimászkáljunk? Főleg megfelelő felszerelés és felkészítés nélkül. Ha túléled… esküszöm, én tekerem ki a nyakad, Alice – Szidtam, átkoztam, mert egyszerűen nem fért a fejembe, hogy ezt tette. Nem ennyire felelőtlennek ismertem meg… és aggódtam, hogy elveszítem. A saját sérülésemmel nem törődve vettem lassan a karjaimba.
- Kapaszkodj a nyakamba, amennyire csak tudsz, oké? Hazamegyünk. Ajánlom, hogy ne ájulj el, különben… - Feszülten néztem rá, majd vettem egy mély levegőt. Nem ájulhatott el, nem, mert az csak rosszat jelenthetett. Igazítottam a fogáson rajta, majd vetve egy pillantást a halott tetemre, elindultam visszafelé a lánnyal.

Remegő kezemben lassan kiürül a pisztoly. Csodálkoznék ha egy golyó is eltalálta volna a szörnyeteget ami üvöltve csap le rá újra én pedig a fájdalomtól arréb gurulni alig tudok hogy ne vájja a testembe mocskos karmát. Újra a földbe csap mellettem én pedig összehúzva magam próbálom újratölteni a pisztolyt. De reszket a kezem. Túlságosan reszket.
Csak ilyenkor jövök rá hogy mennyire féltem az életemet. Sorban pörögnek le a szemem előtt arcok. Roberth arca, anyámé bár alig emlékszem már rá, csak egy homályos sziluett maradt belőle, Iané akiben a saját arcom látom és végül Razielé.
Raziel erős vonásai ébresztenek rá újra hogy mennyire élni akarok. Hogy legyen esélyem arra hogy máshogy nézzen rám... Hogy éljek még egy kicsit...
Hirtelen egy dörrenés hasít a levegőbe, de ezúttal nem én lövök.
A hang irányába kapom a fejem és ott áll... Raziel?
Ennyire erős lenne a képzeletem, hogy ilyen élően jelenik meg a szemeim előtt? Csak valami játékot űz velem az elmém hogy mielőtt meghalok még láthassam őt... mintha itt lenne?
Talán a vérveszteség az oka...?
Újabb golyót ereszt a szörnyetegbe és rámkiabál...
Nem ez tényleg Raziel... mit keres itt? Hogy talált meg? És egyáltalán miért jött utánam?
Az oldalamra szorított kezemmel próbálok lábra állni de a sáros föld megcsúszik a bakancsom alatt így csak egy pár métert tudok odébbvánszorogni.
A Ratog újra üvöltött de ezúttal nem rám csapott le megint. Megindult Raziel felé akinek az önelégült mosolyát egyszerre akartam lepofozni és lecsókolni az arcáról. Legszívesebben ráüvöltöttem volna hogy fusson. Rohanjon. Mentse magát. De egy hang sem jött ki a torkomon.
A dög támadott, és láttam hogy Raziel is megsérül. Ne... Ne ezt nem hagyhatom.
Azonnal, kissé ügyetlen mozdulatokkal töltöttem be az új tárat a pisztolyba és nem si foglalkoztam Raziel kiabálásval miszerint meg se próbáljak belevatkozni a dologba.
Ismerhetne már ennyire...
Alig álltam ugyan a lábamon és az oldalamból dőlt a vér, forró, vörös palástot húzva rá de meglepően biztos kezekkel eresztettem bele a következő tárat is a Ratogba. Az fájdalmasan felüvöltött és megint felüvöltve fordult meg hogy elinduljon vissza felém.
Nagyra nyílt szemekkel vártam az érkezését és még Razielre pillantottam.
Hogy csak még egyszer utoljára lássam... Mert ha nem jön be amit tervezek... A ratog következő csapása már halálos lesz.
Raziel ekkor érte el újra a pisztolyát én pedig megmarkoltam a tőrömet és a Ratog felé hajítottam.
Nem tudom hogy végül a golyó vagy a tőr végzett-e vele. Nem is láttam hogy eltaláltam-e a tőrrel vagy csak belehullott az iszapba.
Ahogy a Ratog elterült a sáros földön az egész világ megremegett egy pillanatra. Zihálva emeltem Razielre a szemem, aztán egy pár másodperc után a lábaim megadták magukat és én is összerogytam.
A fájdalom csak most tudatosult bennem igazán. A sebem nem csak egy aprócska karcolás volt... Azt hiszem... ezt most tényleg elszúrtam...
Nem akarok meghalni...

463❖ No more heroes ❖ note: ❖ kredit

To: Alice Rowena

Amint tudatosult bennem, hogy egy szörnyeteg van Alice közelében, sőt, bántani akarja, nos, elég idegessé váltam. Tudtam, hogy hiba kijönnie. De ha előbb tudom, meg tudtam volna akadályozni. S ez dühített a legjobban. Alice túl fontos volt a számomra ahhoz, hogy egy ilyen ostobaság miatt elveszítsem. A barátom volt. A legjobb, talán az egyetlen. Leighen kívül, legalábbis nem volt senki, aki ennyire közel állt volna hozzám. Talán Athena. Igen, ő még elég közel állt hozzám. De Alice más volt, valahogy… különleges szerepet töltött be a kis életembe. S képes efféle őrültségekre? Hát tényleg őrült. Mit akar bizonyítani? Avagy sokkal inkább: kinek? Ostoba, te ostoba kis nőszemély… habár így szeretem. Ezzel a heves, önfejű, makacs kis természetével, de mégis. Bárcsak vissza tudná magát fogni, bárcsak támaszkodna rám, vagy bárki másra. S akkor nem rohanna a vesztébe. Hiszen ezzel a lépéssel ezt tette.
Ahogy a közelükbe férkőztem, eldördült az első lövés a fegyveremből. Figyelemfelkeltés: pipa. Vagy mégsem? Alice ugyan felfigyelt rám, de a szörnyeteg a füle botját sem mozdította. Csessze meg. Újabb lövés, ezúttal a szörnyeteget célzom meg vele. Hiszen nem adhatom fel, a lányt mindenképp meg kell mentenem. Egyre közelebb jutottam hozzájuk.
- Alice! Fuss! Próbálj meg elfutni, vagy odébb menni legalább, míg én ezt elintézem! – Szóltam rá erélyesen, s nem tűrtem semmiféle ellenkezést. Sorozatosan adtam le a lövéseimet a szörnyetegre, de azt nem hatotta meg túlzottan. Láttam, hogy Alice sérült. Túlságosan is az volt, talán mozogni sem volt képes, s mégis ezt vártam tőle. Küzdjön. Ha idáig képes volt eljönni, küzdjön azért, hogy képes legyen felállni. Az élete a tét, nem holmi szép ruha, vagy akármi, ami a nőket érdekli. Újabb lövés, majd a szörnyeteg végül engem vett célba, ezáltal békén hagyva Alicet. Szabad utat hagyott neki. De nekem nem. Hátráltam néhány lépést, miközben tárat cseréltem a fegyverben.
- Ne aggódj, Mr. Ratog, nem sokáig fogod ezt a levegőt szívni… - Vigyorogtam rá némileg önelégülten, ahogy még tettem néhány lépést hátra. A tárcsere viszont nem ment olyan gyorsan, s olyan könnyedén, mint szerettem volna. Rám támadt, s a fegyver kirepült a kezemből. Mi a tanulság? Ne igyál előre a medve bőrére, azaz ne hencegj az előnyöddel, mert könnyen elvehetik tőled. Nem mintha megfélemlített volna ez az átkozott szörny. Ugyan ejtett egy sérülést az oldalamon, felszakítva a ruhámat, a bőrömet, de a fájdalom valamiért meg se kottyant. Avagy sokkal inkább: egyszerűen nem érdekelt. A fegyver után másztam, igyekezvén megfogni, s ha sikerült, akkor újból rálőttem. Ezúttal eltaláltam, de még kérdéses volt, hogy hatásos-e ellene a fegyverem, avagy sem. Közben vetettem egy pillantást Alicere, bármerre is járt, de ha azt láttam, hogy támadna vagy beleavatkozna a saját kis harcomba, akkor egyből felszólaltam, jelezve, miként meg ne próbálja. Elég bajt csinált már így is, nem kell, hogy még nagyobb sérüléseket szerezzen, avagy sokkal inkább… meghaljon.

462 words || I'm Only Human || note:     || kredit || inspirate by

"Nem mehetsz"
"Megtiltom"
"Felejtsd el"
"Eszedbe ne jusson"
"Ez Ian feladata"
Ezek a mondatok amik úgy visszhangoztak a fejemben hogy szívem szerint összetörtem volna valamit.
Minden Ian feladata volt. Minden amit csinálni akartam az ő hatáskörébe tartozott. Ő beszélt a lázadókkal, ő fogadta a fejvadászokat és még a portyázásokat is ő szervezte.
Én minek voltam itt? Volt egy dísz Abeeban a titánok mellé? Jól mutattam ahogy idegesen fel le trappoltam a folyosókon. Nem tudom...
Újra megkaptam. Újra megkaptam hogy nem mehetek ki a portyázásokra. Nem mehetek túlélők után kutatni.
Nem vagyok készen...
Én... nem vagyok készen. Én aki egész életében mást sem csinált csak harcolt. Harcoltam titánokkal, lázadókkal, más félvérekkel.
Lehet hogy nem voltam a legjobb. Lehet hogy rengeteg könny és vér volt az ára, de én mindig is megtettem mindent ami tőlem telt.
De nem volt elég. Ian agyon volt dicsőítve mert jól bánt a késsel vagy épp a pisztollyal...
Én kisebb voltam. Gyengébb.
És dícsérő szó híján én tovább próbálkoztam. Mindig tovább próbálkoztam de nem volt elég.
Sikítani tudtam volna. Ordítani. Törni. Zúzni.
A szemeim vérvörösen csillogtak ahogy a titánok között átvágva haladtam a kapuk felé.
Hallottam ahogy Athena utánam szól de nem álltam meg. Nem akartam megállni. Idősebb vagyok. Előbb voltam itt mint ők. Én is ugyanúgy Roberth lánya vagyok mint ők!
Még ha a vér nem is köt hozzá.
Mérgemben összeszorítottam az öklöm ahogy kilöktem a kaput és kicsusszantam rajta. Az nagyot zengve csukódott be utánam.
Nem sírhatod el magadat Alice. Nem lehetsz gyenge. Így is gyengének hisznek.
Nem vagy gyenge...
Ezt mantrázva magamnak sebesen, lobogó hajjal távolodtam a tábortól. A düh csillapítatlanul tombolt bennem és ezen nem segített semmi.
Magam sem tudom mit akartam bizonyítani. Talán egy mutánssal akartam találkozni hogy levezessem rajta a gyilkos indulatot ami bennem tombolt, aztán hazavinni a hulláját és Roberth lába elé vetni hogy igen... itt van a te gyenge lányod. Mit szólsz hozzá?
Talán túlélőket akartam fogni. Elécipelni őket. Szinte láttam az elégedett mosolyt az arcomon és Ian megrökönyödött tekintetét.
Raziel büszke pillantását...
Raziel...
Vágytam arra hogy büszke legyen rám. Hogy foglalkozzon velem. Talán... kicsit máshogy is mint most tette.
Ezeket az érzelmeket még magamnak sem akartam bevallani. Úgy éreztem gyengévé tesznek. Mégis... sokszor nem tudtam kiverni a fejemből a férfit.
Róla álmodoztam mikor azon kaptam magam hogy a folyóparton vagyok. A csizmám mély nyomokat hagyott az iszapon, a hajamba belekapott a víz felől fújó szél.
Csönd volt. Hátborzongató csend.
Megtorpanva néztem körbe és akaratlanul is a derekamhoz csúszott a kezem hogy megfogjam az odaerősített kést. Krc volt a pengéjébe kovácsolva, hogy a mutánsok ellen is tudjam használni.
Csörtetést hallottam az egyik irányból de ahogy odakaptam a fejem, elült a zaj és nem láttam mozgást.
A tincsek egyre az arcomba szaladtak én pedig vadul kapkodtam a tekintetemet. Honnan várhatok támadást? Van itt valami? Vagy valaki?
Aztán minden olyan gyorsan történt. A fák közül egy óriási Ratog vetette ki magát. Négy lábon állva is magasabb volt mint én.
Ahogy üvöltve felém kapott túl későn ugrottam hátra és elterültem a bűzös, sűrű iszapban.
A karma alig pár centire kerülte el az arcomat.
Újra a késemért kaptam biztos fogásom kicsit elgyengült és csúszott a víztől. A szörny újra támadásba lendült. Gyors volt és sokkal erősebb mint számítottam rá.
Az arcomat sebezte meg először és ahogy odaébbgurultam az ütés erejétől éreztem ahogy a vékony sebből csordogálni kezd a vér.
A combomra erősített pisztolyért kaptam és a szörny felé fordítottama  csövét. Így sem votlam elég gyors, az egyik karma mélyen az odlalamba mélyedt. Káromkodva eresztettem bele az egész tárat.
Alig láttam a fájdalomtól. Az oldalamból ömlött a vér.
A pisztoly dörrenésére felreppentek a madarak a fáról. De a Ratogot nem ijesztette el még ez sem.

611 ❖ No more heroes ❖ note: ❖ kredit

To: Alice Rowena

Néha elgondolkozom azon, hogy miféle emlékeket veszíthettem el. Hisz ez egyértelmű; nem emlékszem semmire. Ugyan már 2 éve így élek, a régi emlékeim nélkül, olykor tényleg felmerül bennem a kérdés, hogy miféle életem volt ezelőtt. Az itt élők nem tudnak rólam semmit, ami a múltamat illeti, tehát az egyértelmű, hogy nem tartoztam közéjük. Azonban a családommá váltak, s bárki bármit mond, úgy érzem, a jó oldalon állok. De a magányos estéken, mikor a csillagokat bámulom az ablakból, nos, gondolkozom. Sokat. Sőt, rengeteget. A múlton, hogy mi volt, vagy mi lehetett. A jelenen, hogy mi is van. Na meg persze a jövőn. Veszélyes világban élünk. De tudni kell, hogyan győzzünk, hogyan maradjunk életben, s legfőképp, hogyan védjük meg egymást. Vagy inkább, hogyan mentsük meg azokat, akik hozzánk tartoznak. A félvérek felszabadítása az egyik elsődleges célunk, valamint Kristályváros elfoglalása. Nem tudom még, miként fogjuk ezt véghezvinni, de minden bizonnyal… nos, bármit megteszek a célért. Minden eszközt bevetve. Önmagamat. Habár, ha titánnak születtem volna, nagyobb esélyem lenne segíteni, nem igaz? De ilyen apróságok nem törhetik le a kedvem.
Jut eszembe, Alice vajon merre császkál? Mindenképp beszélni akartam vele, még nap elején, azonban sehol sem találtam. Pedig, mondhatni, egész Abee-t felkutattam érte, de semmi. Nos, fölöttébb érdekes. Nem nyelhette el csak úgy a föld, nem igaz? Megfordult a fejemben, hogy célirányosan Roberthez megyek, hátha ő tudja, hol van Alice. Aztán mire eljutottam volna az irodáig, meghallottam néhány titánt beszélgetni. Egyből feléjük pillantottam, szinte észrevétlenül, avagy titokban. De észrevettek, s az egyikük fel is világosított, mikor látta rajtam, hogy Alicet keresem.
- Kiment egyedül?! Ez megőrült… - Morogtam kedvetlenül, sőt, dühösen, miközben sarkon fordultam, s a szállásom felé igyekeztem. Ott magamhoz vettem a fegyvereimet, majd magamra kaptam egy kabátot és elindultam sietősen. Nem hagyhattam, hogy bármi őrültséget csináljon ez a lány. Nem gondolkodik?! Egyrészt, ha valami tiltva van, az nem véletlen. Másrészt, miért nem hívott legalább engem magával?! Ha meg akar halni, jó úton jár. Ha Roberthnek akar valamit bizonyítani, akkor rossz úton. Hisz azzal semmit nem bizonyít, ha megöleti magát odakint, mikor ott csak a veszély leselkedhet rá… főleg egyes egyedül. Őrült. Tényleg megőrült.
Szitkozódtam, de közben szedtem a lábaim. Csak tippelni tudtam, merre indult pontosan, azokból az infókból, amiket hallottam, s egy részem reménykedett, hogy a jó útra leltem rá. Bár nem tudtam, örüljek-e a folyó tényének, avagy sem. Valamiért, tudatalatt eléggé irtóztam a víztől, vagyis attól, hogy ússzak vagy egyéb ilyen tevékenység. Bár most nem épp strandszezon volt, így inkább el is tereltem a gondolataimat róla.
Ahogy egyre közelebb értem az Arkanas folyóhoz, úgy egyre biztosabb voltam benne, hogy jó helyen vagyok. Ugyanis messziről látszott, hogy egy szörny a területen van, habár messziről Alicet egyelőre nem szúrtam ki. Viszont tudtam, hogy első dolgom lesz a hangomat megemelve kiosztani őt, miszerint mekkora ostobaságot művelt azáltal, hogy kijött.

464 words || I'm Only Human || note: béna kezdő  || kredit || inspirate by