A színpadot titokzatos fáklyák világítják meg; most nem tündöklök színes reflektorok fényében, testem nem csillog gyémántportól, sőt, nyakig be vagyok gombolkozva, a régimódi ruha egészen térdemig ér, és úgy nézek ki benne, akár egy szűzlány. Szőke, göndör parókám arcomat csiklandozza, ahogyan lehajolok Rómeóhoz, s kétségbeesetten csókolgatni kezdem lehunyt szemhéját, merev ajkait, sápadt arcát. Aztán kitapintok egy átlátszó üvegcsét, s akkor már tudom, hogy sosem ébred fel többé. Hangtalan zokogással ölelem magamhoz, szinte érzem, ahogyan megbénítja testemet a fájdalom, nem maradt már többé semmi, amiért érdemes lenne élnem. Remegő ujjakkal tapogatom végig szövetnadrágját, tudom, hogy ott van nála, amit keresek, s végül sikerül kihúznom egy ezüsttőrt a zsebére erősített tokból.
- Ez hüvelyed – a szövet alatti festékes patron óriási karmazsin foltot hagy halotti ruhámon, ahogyan megszúrom a tompa tőrrel. – Itt rozsdásodj meg te: ölj meg!
Gyenge ujjaim közül kiesik az ezüsttőr, s fémes csattanással földet ér. Rövidesen mindent beborít a vörös folyadék, én pedig halk puffanással Rómeóra borulok, és nem mozdulok többé.  

- Legközelebb ne ess akkorát, majdnem berepedt a mellkasom! – mordul rám Lucas, amikor végre legördül a vörös függöny.
- Ne haragudj, kedves – tápászkodom fel bájos mosollyal, ám szemeim elárulják, hogy ezért a megjegyzéséért legközelebb biztosan eltörnek a bordái, ha rajtam múlik. – Legközelebb majd jobban vigyázok.
A színpad néhány perc alatt kész őrültekházává válik; a színészek akadályokat kerülgetve sietnek hátra átöltözni, a díszletesek egymást túlkiabálva bontják le a kripta hátborzongató díszletét, és ott toporog a sok-sok zenész is, akik már-már életveszélyesek hatalmas hangszereikkel kezeikben. Ehhez a fajta életteli nyüzsgéshez semmi sem fogható.
Most nem állok le beszélgetni a jelmeztervezővel, aki mindig megállít, és addig nem ereszt, amíg meg nem osztotta velem, micsoda gyönyörű ruhák megalkotására inspirálom őt. Szerényen elfogadom a ma esti kedves szavakat, és már sietek is hátra, az öltözőmbe.
- Csodás volt ma is, mint mindig! – trillázza az öltöztetőm izgatottan, miközben megszabadít a szőke parókától és bő halotti ruhától. Tőle még életemben nem hallottam egyetlen becsmérlő vagy lealacsonyító szót sem; akkor is vidáman fogadna és ódákat zengene zsenialitásomról, ha a darab közepén elfelejteném szövegemet és sírva lerohannék a színpadról. Nem úgy, mint az a haszontalan újságíró pár napja, aki megnézett engem Júliaként, és azt írta: „Szép, szép, de száraz”. El sem hittem, amikor elolvastam!
- Nem volt túl… száraz a sírás? – elégedetlenül húzom el számat, úgy nézem őt a tükrön keresztül. S bár jól tudom, a mögöttem szorgoskodó nő vajmi keveset ért hozzá, szükségem van megerősítésére és biztatására, hogy elhiggyem, mégiscsak téved az a senki.
- Száraz? Még az én szemeim is könnybe lábadtak a végén! – simogatja meg vállamat mosolyogva,  én pedig elégedetten húzom fel bársonyvörös ruhámat.

Későre jár már az idő, amikor kilépek a sikátorra nyíló kijáraton. Vékonyka bársonyruhám alá beszökik a jéghideg szellő; dideregve, remegő ujjakkal gyújtok cigarettára, úgy átkozom magamat, amiért ennyire alulöltöztem. Azon ritka alkalmak egyike ez, amikor nem vár rám senki, aki hazakísérne, és bizony feszélyez is ez a csend, túlságosan hozzászoktam már, hogy van kivel csacsognom hazafelé menet.
Sietősen baktatok a macskaköves járdán, amikor hangos füttyentés és éles kiabálás csapja meg füleimet. Halkan dúdolgatni kezdek, hátha sikerül elvonnia figyelmemet, a hangok azonban egyre közelednek, s már képtelen vagyok azzal nyugtatni magamat, hogy csak egy szomszédos utcából visszhangzanak át.
- Állj csak meg! – kiált egy mély, recés hang egészen közelről. Már nem tudok úgy tenni, mint aki nem hallja, hogy neki szólnak. Összeszedem minden bátorságomat (mi van, ha csak ismerősök?), és megfordulok. Látom, hogy két alak igyekszik felém; akkorák, mint két medve, arcuk azonban kivehetetlen a gyér világítás miatt. Amikor meglátnak, diadalittasan nevetni kezdenek és olyan trágár szavakat kiabálnak, amelyeknek a felét sem értem.
Rémülten hátrálni kezdek, ám ők jóval gyorsabbak, és a falhoz szorítanak, mielőtt elfuthatnék. Megpróbálok kapálózni, rugdalózni, megkarmolni az arcukat, de túl erősen nyomnak a falhoz, esélyem sincs lefejteni ruhám alatt matató ujjaikat.