Az biztos, hogy van szufla a kiscsajban. Még ha a technikai tudása és a gyakorlata messze az enyém mögött van is, az ösztönök sokszor veszélyesebbek tudnak lenni terepen, mint a begyakorolt mozdulatok. Pont ezért nem áll szándékomban alábecsülni őt, az ostoba lépés lenne. Viszont a parancsom, amit Robert-től kaptam, világosan kimondja, hogy lehetőleg ne okozzak komolyabb kárt benne, ha megtalálom. Pont ezért van, hogy bár megtehetném, hogy egyből ártalmatlanítom, amint legyűröm a földre, és a torkának szegezem a késemet, mégis inkább megpróbálok beszélni a fejével, hátha megcsendítek néhány olyan harangot, ami visszaveszi a harci kedvét, és hajlandó legalább értelmesen beszélni velem. Hát, álmodik a nyomor!
Érzem megfeszülni az izmait, de azért csak van valami haszna az beszédnek… pontosan annyi, hogy szabad támadási felületet hagyok a macskájának.
- Óhogyaza… - morgom az orrom alatt, de nem vagyok hülye, hogy a jelenlegi pozíciómat ilyen könnyen feladjam, úgyhogy kihasználom a helyzetemet, és lefordulva Rheáról úgy rántom magammal a hajánál fogva, hogy élő pajzsként funkcionáljon köztem és a ravagere között. A következő mozdulatommal már úgy szorítom a kést a torkához, hogy fel is hasítsam a bőrét. Valószínűleg így mindketten érzik végre a valós fenyegetést a mozdulataimból. A manőver hátránya, hogy a még mindig a vádlimba ékelődött kés a mozgástól és a behatásoktól kezdi cafatokra tépni az izmot, én pedig össze kell szorítsam az állkapcsomat, hogy ne nyüszítsek a fájdalomtól. Az izzadság azonban kövér cseppekben csordul végig a homlokomról indulva, és a szemeim is vörösen izzanak a véremben száguldó adrenalintól.
Csak tudnám, mi a francnak tépem még mindig feleslegesen a számat! Mégis sikerül a fogaim között szűrnöm egy rövid figyelmeztetést, csak hogy lássa a lány, kivel van dolga.
- Ha nem szólsz… a dögödre… takarót csinálok… belőle - és kurvára nem lesz miatta álmatlan éjszakám.
- Nem akarlak bántani… de megvédem magam - vetem még oda Rehának, aki nagyon úgy tűnik, nem ismeri a kedves megbízómat, és nem lesz hajlandó sehova jönni velem önszántából. Sajnálatos, mert akkor gondoskodnom kell róla, hogy ártalmatlanná tegyem, és túszként cipeljem vissza Abeebe… haha, hát persze. A lábamat elnézve itt rohadhatok még vagy két napig a vadonban, mire képes leszek lábra állni, és ehhez is először túl kell élnem.

Nem kell mindenkinek észlénynek lenni, de tény, hogy nagyban hozzásegít a túléléshez idekint és közösségben egyaránt, ha az embernek van némi sütnivalója. Nem véletlen hát, hogy ha már ilyen feltűnő helyen vertem tanyát, és számítok is arra, hogy a jelenlétem idecsalja a környék “ragadozóit”, legalább nem alszom el. Amúgysem tudnék. A falakon kívül szinte mindig harckészültségben vagyok, éberen és feszülten, pláne, ha egyedül vagyok, mint most. Ilyenkor túl sok múlhat akár egyetlen pillanaton is.
Amikor sikerül elkapnom a támadóm bokáját, és a földre rántom, ösztönösen mozdulok, hogy ránehezedjek a súlyommal, és a torkának nyomjam a bakancsom talpát. Amikor beszélni kezd, nem várom meg, hogy végigmondja, némileg erősebben nyomom a talpam a torkához, hogy kevesebb oxigént engedjek a tüdejébe. Nők meg a lepcses szájuk. Ha hagynám, hogy ilyen amatőr lépésekkel tereljék el a figyelmem, már rég nem lennék életben. Figyelek rá, és látom a szemem sarkából a keze mozdulását, és nem is nehéz kikövetkeztetni, hogy mire készül, de mégis sikerült meglepnie a gyorsaságával, és hiába látom megvillanni a pengét, a lábamat már nincs időm elrántani. A penge a húsomba mar, én pedig felkiáltok, aztán az ösztöneim úgy döntenek, hogy ennyi elég volt a játszadozásból. Ahogy az adrenalin elönti a véremet, az én szemeim is vörösen villannak fel, ahogy a lányé. Amikor elüti a lábamat, csillagokat látok a fájdalomtól, de ez nem akadályoz meg abban, hogy amikor megfordul, és igyekszik megrúgni, csak még erősebben szorítom a bokáját, majd kihasználva a hibáját, visszagördülök a hátára, és magammal húzom a bokáját, hogy ráüljek a hátrafeszített lábára, majd rámarkoljak a hajára, és hátrafeszítve a nyakát, végre előhúzzam a saját tőrömet, és a torkához illesszem.
- Pofázhatnál kevesebbet, azzal talán többre mennél - morgom előre hajolva, a lapockái közé támaszkodva a haját markoló kezem könyökével. Nem lehetetlen kiszabadulni ebből a pózból, de nem elég hozzá a puszta erő, elég sok gyakorlat is kell hozzá. Ráadásul nem biztos, hogy kockáztatnék egy pengével a torkomnál.
Kibaszottul fáj a lábam, de egyelőre még elég sok az adrenalin a szervezetemben, hogy mindez csak tompa lüktetésként érjen el az agyamig. Tudom, hogy ha nagyon ugrálok, szétroncsolhatom az izmot, amibe a kiscsaj beleállította a kését, de nem hagyhatom meglépni. Elég egy pillantást vetnem az arcára - vagyis inkább a profiljára, amennyit innen látok -, hogy felismerjem. Nem változott annyit az utóbbi időben, hogy ne lássam benne a kislányt, akit én is ismertem.
- Add meg magad, Rhea, és nem bántalak, ígérem - nem mintha lennének illúzióim, hogy nem próbál ismét rámtámadni, elvégre láthatóan nem ismert fel. - Roberth küldött, hogy keresselek meg.
Azért még megpróbálkozok szavakkal megnyugtatni, elvégre nem bánthatom különösebben, és nem is áll szándékomban, de hülye lennék a saját életemet kockáztatni.

Komótosan teszek-veszek, előkészülök az éjszakázáshoz. Szépen, látványosan. Amatőr módon. Közben pedig igyekszem lerázni magamról az ösztöneimet, amik nem ide, és nem ilyen táborhelyet képzelnének éjszakára. Ez túl feltűnő, de most pont ez a lényeg. A magam módján éppen vadászok, még ha nem is vagyok biztos benne, hogy a prédám erre kószál éppen. Bár nem vagyok egy nagy természetjáró semmilyen értelemben, sokkal jobban érzem magam a falak között, kerítések mögött - gyönyörű önirónia minden értelemben -, de annyit tudok, amennyire szükségem van idekint a túléléshez. A ravagerek nyomát pedig ezer közül is felismerném. Errefelé portyázik egy csapat, és mintha emberi nyomot is láttam volna közöttük. Emberi… egyesek szerint nem sok emberi van a titánokban. Talán bennünk, félvérekben sem. Persze, de azért az erőnk jó szolgálatot tesz, amíg a hatalmasok érdekeit szolgálja, mi?
Talán a kelleténél kicsit agresszívebben húzom meg a ponyva zsinórját, ami így leszakad az anyagról, én pedig frusztrált sóhajjal próbálom visszaeszkábálni rá, hogy menedéket készítsek magamnak éjszakára az elemek ellen. Nem mintha olyan sokat terveznék aludni, elvégre a vadonban vagyok, és túlságosan éberen alszom ahhoz, hogy ne ébrednék fel minden szarra még a négy fal között is. Jah, enyhe paranoia, vagy mi. De azt azért díjaznám, ha nem áznék bőrig, ha az időjárás meggondolja magát az elkövetkezendő órákban.
A tűzgyújtás az este leszálltával az utolsó gondolatom lett volna, túlságosan feltűnő, és védtelenné tesz mindennel szemben, ami a fénykörén kívül esik, annyira pedig nem riasztja a mutánsokat, hogy érdemes legyen kockáztatni vele. Most azonban a csalogatás a célom, így hagyom, hogy vidáman pattogjanak a lángok nem messze a fekhelyemtől, és ha már úgyis van tüzem, hát legalább kihasználom: húst sütök. A délelőtt levadászott, és a délután egy részében megpucolt nyulat húztam nyársra, és már az illatától is összefut a nyál a számban.
Amikor végre elkészül, békésen elfalatozgatok, és figyelem, hogy az erdő felett lebukó nap hogyan festi vörösre az ég alját. Annyira más idekint, és annyira idegen számomra, mégis valahol megnyugtató. Kicsit olyan illúzióba képes ringatni, mintha szabad lennék. Vajon milyen lenne csak úgy nekiindulni a világnak? Magam mögött hagyni mindent, és más célt keresni? Valamit, ami remélhetőleg nem egy mutáns vacsorája. De egyelőre nincs meg a megfelelő okom arra, hogy a jól ismertet eldobjam az ismeretlenért. Ráadásul túl jó helyem van ahhoz, hogy dobbantsak. Meg persze ott van Alice. Nem hagyhatom egyedül, még hülyeséget csinálna.
Zsong a fejem a gondolatoktól, én pedig képtelen vagyok teljesen lecsillapítani őket. Talán ez is hozzájárul, hogy vacsora után - aminek a maradékát csalinak otthagytam a lassan parázzsá szunnyadó tűz felett -, hiába fekszem el, nem jön álom a szememre. Nem fészkelődök, és a szemeim is csukva, de az elmém figyel. Amúgyis túlságosan tudatában vagyok a kiszolgáltatott helyzetemnek, nincs kedvem figyelmetlenséggel vagy óvatlansággal tetézni a bajomat.
Hiába közlekedik nesztelenül, hiába ügyes és gyors, van az emberben egy olyan ösztön, hogy ha figyel, érzi, ha van mellette valaki. Én pedig elég sokat gyakoroltam hallgatni errel a megérzésről ahhoz, hogy ösztönösen cselekedjek, és bár a szemem alig nyílt ki a hold és a parázs nyújtotta félhomályban, a kezem egyből a hátizsákomnál matató idegen bokájáért nyúl, hogy egy erőteljes mozdulattal megpróbáljam a földre rántani. Ha sikerrel járok, még mindig a bokáját szorítva a saját testsúlyomat használom arra, hogy a földre szegezzem, és a bakancsom talpát a torkához nyomjam. Így kell a legkevesebbet mozdulnom, és így van a legkisebb esélye, hogy lesz lehetősége kiszabadulni, lévén elég lenne egy erőteljesebb mozdulat, hogy kárt tegyek a nyakában. Ha ember, ha félvér vagy titán, ez az eshetőség senkinek nem kellemes, még ha nem is halálos.

Rhea & Ian

Where can I go when the shadows are calling

Egy bokor alatt lapultam, onnan lesve ki a nem olyan messze lévő, előttem elhelyezkedő tábort. Egy öreg épület lábánál vert tábort az illető, én pedig csendben figyeltem, ahogy előkészít mindent az éjszakához. Caintől sok érdekességet megtudtam, többet között a vírusról, mely Nagornhoz hasonló mutánsokat hozott létre állatokból és emberekből egyaránt, valamint a félvérekről is – azokról a különleges gyermekekről, akik még az anyaméhben kapták el a vírust, ám az ahelyett, hogy szörnnyé változtatta volna őket, egészen más hatást fejtett ki. Ők lettek a félvérek, akik ember feletti képességekkel rendelkeztek a szervezetükben lévő vírusnak köszönhetően. Én is valami ilyesmi voltam, mégis több, ugyanis erősebb voltam és több talentummal rendelkeztem. Nem nagyon volt alkalmam félvérekkel ismerkedni, szóval nem tudtam volna megmondani, hogy mi volt az, amit én tudtam, ők pedig nem, de nem is érdekelt igazán. Hála ezeknek a különleges adottságoknak, egy bizonyos hatósugáron belül meg tudtam állapítani, hogy mutáns tartózkodott-e a közelemben vagy sem – a vírus jelenléte miatt pedig ez a félvérekre is kiterjedt. Innen tudtam, hogy egy ilyen személyről volt szó most is, aki éppen a táborban ügyködött.
Más biztosan feltette volna magának a kérdést, hogy vajon mit keresett ez a srác egyedül itt, a semmi közepén, nem félt-e attól, hogy mutánsok támadják meg? Vagy attól, hogy valaki más támad rá, próbálja meg kifosztani, mint például én? Lehet, hogy alábecsültem őt, lehet, hogy szándékosan mutatta magát ilyen könnyű zsákmánynak, engem azonban ezek közül egyik sem foglalkoztatott. Tisztában voltam a képességeimmel, arról nem is beszélve, hogy egy falka mutánst irányítottam – egyértelműen mi voltunk létszámfölényben. Épp emiatt óvatosságomat félretettem, és csak az lebegett a szemeim előtt, hogy milyen csodás zsákmányra fogok szert tenni. Nem riadtam vissza a gyilkosságtól sem, ha netán harcra került volna a sor, de elsődleges célom a hátizsákja volt, ami minden bizonnyal nemcsak élelmet rejtett.
Türelmesen várakoztam hát, megbújva az erdő sötétjében, miközben a nap is egyre jobban lement, majd beköszöntött az éj. A tábortűz halk pattogása törte meg a csendet, ami ránk telepedett, meg egy-egy ismeretlen vonyítás, ami biztosan valamilyen mutánshoz tartozott. Megvártam, amíg a félvér nyugalomra hajtotta a fejét, és még azt követően is egy jó fél órát a bokorban töltöttem, hogy biztosra menjek, el is aludt. Amikor úgy ítéltem, hogy tiszta a terep, Nagornnak és a többieknek megparancsoltam, hogy a fák között vegyék körbe a tábort, biztos, ami biztos, én pedig nesztelen léptekkel odaóvakodtam a táborhoz. Nem ez volt az első alkalom, hogy valakit ki akartam rabolni, az évek során elsajátítottam a lopakodás mesterségét. Figyeltem, hogy hova lépjek, kikerülve minden száradt faágat és gallyat, úgy mozdulva, hogy a tűz fénye sehova ne vessen árnyékot nekem. Már ott voltam a táborban, már meg is ragadtam a hátizsákot, készen állva arra, hogy felkapva azt ismét eltűnjek a fák között, amikor feltűnt, hogy az alak nem fekszik ott, ahol eddig. Átkoztam magamat utólag, amiért nem voltam elég óvatos, de az ösztöneim egyből működésbe léptek. Elengedve a hátizsákot, hátrébb ugrottam, és egyből előkaptam az egyik tőrömet.
- Lám, lám, úgy tűnik valaki nem olyan jó alvó. Talán csak nem nyomaszt a tudat, hogy egyedül vagy itt a semmi közepén, kiszolgáltatva minden mutáns kénye-kedvének? – húztam gúnyos mosolyra az ajkaimat. Szándékosan mutattam neki túlzott önbizalmat, de közben minden idegszálammal figyeltem az alakját, nehogy meglepjen még egyszer.

533 words ◆ Deep end ◆ credit