A sötét felhők baljóslatúan borították be az eget, mely kétséget kizáróan nemcsak a vihar előjele volt. Már rég messze hagytuk magunk mögött Abee-t, s egyre csak mélyebbre és mélyebbre hatoltunk be a sötét erdőbe. Theseus nem szólt egy szót sem, csak magabiztos tartással lépkedett előttem, én pedig követtem őt, holott nem tudtam, hová tartunk, s miért megyünk oda. Nem féltem, azonban a hideg futkosott a hátamon, ahogy rossz előérzetem egyre hangosabban figyelmeztetett valami borzalmasnak a történésére. Nem öltöztem hosszú kiruccanásra, csak egy vékonyka ruha borította testemet, amit most a szél metsző érintésére megpróbáltam összébb húzni magamon, azonban testem melege lassan szökött el tőlem.
- Meddig megyünk még, Theseus? És egyáltalán mit akarsz mutatni nekem, amiért ilyen messzire kellett jönnünk a tábortól? Megígértem apának, hogy ma este edzünk együtt egy kicsit, nem szeretném lekésni – nyafogtam az idősebb bátyámnak, akihez habár a vér nem kötött, mi, Robert kísérleteinek eredményei, a titánok, olyanok voltunk, mint egy nagycsalád, s e képpen is viselkedtünk egymással. Legalábbis többnyire. Tézeusz azonban válaszra sem méltatott, csak intett a kezével, hogy maradjak csendben. Megforgattam a szemeimet ezt a mozdulatát látva, azonban nem szólaltam meg még egyszer, habár türelmem eléggé véges volt már. Elmémben már minden lehetséges dolgot végig vettem, amit akarhatna tőlem a bátyám, habár biztos voltam abban, hogy egyikről sem volt szó. Arra mindenesetre jó volt, hogy mulattassam magam az út hátralevő részén. Aggodalmaimon azonban egyáltalán nem segített az, amikor hatalmas villámlás szelte ketté az eget, ezzel is mutatva, hogy a nagy vihar hamarosan ideér.
- Nos, hugicám, megérkeztünk – szólalt meg a fiú, miközben széles mosollyal az arcán hátrafordult felém, majd tett oldalra egy lépést, hogy a háta mögött megbúvó alakokat ne takarja ki előlem. Abban a pillanatban, ahogy megpillantottam Bobbyt egy fához kikötve, a tüdőmben rekedt a levegő. Kezeimet az arcom elé kaptam, ahogy véraláfutásos vonásait figyeltem, már-már attól félve, hogy meghalt. Mellkasának mozgását látva azonban hirtelen úrrá lett rajtam a düh.
- Mégis mit műveltetek vele?! Azonnal eresszétek el őt! – üvöltöztem torkom szakadtából, hol a mellettem álló Theseusra pillantva, hol pedig a fa mellett álló haverjaira. A két srác csak hangosan vihogott, ami olaj volt a tűzre. – Ha nem engeditek el őt azonnal, kivájom a szemeiteket, s megetetem őket veletek, ám ez csak a kínzásnak a kezdete lesz, halljátok?! – Tudtam, hogy a szavaknak nem lesz semmi hatása, hogy fenyegetéseim leperegnek róluk, engem azonban nem érdekelt. Elmémet elöntötte a vörös düh, s nem törődve azzal, hogy mennyire adtam át magamat a vadállatias ösztönöknek, megindultam feléjük. Vörösen izzó szemekkel, vicsorogva, teljesen kibújva önmagamból, vagy pontosabban ledobva álarcomat megmutattam a valódi szörnyet, mely bennem lakozott.
Mielőtt azonban pár lépésnél többet megtehettem volna, Theseus ragadta meg karomat, erősen tartva, hogy ne tudjak elmozdulni. Szorításának fájdalma el sem jutott az agyamig, villámló tekintetemet rá szegeztem, segítséget egyáltalán nem remélve tőle, ám a kifejezés, amit arcán láttam, hirtelen oszlatta el minden dühömet. Azt a szadista, örömteli mosolyt soha nem fogom elfelejteni, s abban a pillanatban rájöttem, hogy miről volt szó. Egy könnycsepp gördült le a szememből.
- Bizony húgi, jók a sejtéseid – kacsintott rám, majd egy határozott mozdulattal közelebb rántott magához. Lehajolt, arcunk már-már egymáséhoz ért, miközben ő halkan, ám félreérthetetlenül közölte szándékát. – Tudod, mindig is utáltam benned, hogy olyan kis nyápic voltál. Hogy ezekkel az ostoba cserkészekkel is barátkoztál, mint ez a fiú itt, hogy bemocskolva nevünket és vérünket lealacsonyítottad magadat a pornéphez. S valamiért apánknak mégis te voltál mindig a kedvence. Az édes, kedves kis Rheácskája, aki szörnyeteg létére még egy légynek se tudna ártani… De ennek most vége, neked véged, húgi. Ez egy olyan lecke lesz, ami örökre az emlékezetedbe fog vésődni, s eszedbe fog jutni minden alkalommal, amikor ilyenekkel akarsz barátkozni. Most pedig jól figyelj – ragadta meg az állkapcsomat, s fordította előre az arcomat, én pedig képtelen voltam levenni a tekintetemet Bobbyról. – A szemed láttára fogják a srácok agyonverni őt, lassú és kínkeserves lesz a halála, ám a te szenvedésed sokkal rosszabb lesz, nem igaz? Tudva, hogy a fiú miattad halt meg, hogy te végignézted, s nem tehettél érte semmit… Mondd csak, milyen érzés ez a tehetetlenség, hm? – kérdezte, majd megnyalta az arcomat. Ebben a pillanatban tört elő a düh belőlem megint. Rúg-kapáltam, megpróbáltam kiszabadulni bátyám fogságából, ám ő olyan biztosan tartott, hogy ha teljesen nekifeszültem volna se értem volna el semmit. Végül kifulladva ernyedtek el izmaim, miközben rajtam egyre jobban úrrá lett a kétségbeesés.
- Ne, kérlek, ne bántsátok őt! Bármit megteszek, amit kérsz, Theseus, csak kérlek, kérlek, engedjétek el őt! Ő nem tehet semmiről, semmiről… - A könnyek maguktól törtek felszínre, ám kérlelhetetlenül potyogtak, akkor se tudtam volna megállítani áradásukat, ha akartam volna. Ebben a pillanatban azonban nem érdekelt, hogy mennyire festettem szánalmasan, egyetlen egy dolog érdekelt csak: hogy megmentsem Bobbyt.
- Tudod, mi a legjobb az egészben, húgocskám? Hogy Bobby szülei úgy fogják tudni, hogy te ölted meg kisfiúkat. Hogy te voltál a gyilkos. – Nem kellett a bátyám arcára néznem, hogy tudjam, a szadista mosoly visszatért arcára. Intett a fejével a haverjainak, hogy kezdhetik, én pedig a könyörgésen és zokogáson kívül nem tehettem semmit érte.
Az erdő csendjét egy egetrázó mennydörgés törte meg, elnyomva a fájdalmas nyögések, az erőlködések, a nevetés és sírás hangjait.

Az ablak előtt álltam, tekintetem a sötétségbe meredt. Miközben kint a vihar tombolt, én bent ragadtam éjszakára ezzel a férfival a házban. Jelenléte azonban vajmi keveset foglalkoztatott jelenleg, figyelmemet valami egészen más ejtette foglyul. A villámok fényében figyeltem visszatükröződő képmásomat, a vihar azonban más emlékeket ébresztett bennem – olyanokat, amikről sokszor el sem tudtam dönteni, álom-e vagy a valóság.

Egy alak sziluettje villant fel a sötétben. Vékonyka ruhája koszos és sáros volt, mint ahogy bőrének minden felülete is. Haja kócos és csapzott. Valószínűleg jó ideje víz közelében sem járt. Tekintete, mint az űzött vadé. Vörös szemei felcsillantak a sötétben, félreérthetetlenül mindenki tudtára adva, kivel állnak szemben. Mellette egy szörnyeteg állt, izmait megfeszítve készen állva a támadásra. Mögöttük a sötétben még több hozzá hasonló bestia várt az alfa parancsára. A lány és a szörny is előre meredt, az utóbbi pontosan felismerve az emberi tábort, míg az előbbi a tébolytól és éhségtől nem tudott megkülönböztetni egymástól semmit. A szomjúság és éhség marcangolta belülről, e kettő érzésen kívül nem tudott semmit. Nem tudta, mi ez a világ körülötte. Hogy ki ő, hogy honnan jött, s hova tart. Nem tudta, mi ő, csak annyit tudott, hogy a mellette lévő szörny a társa, a barátja egy olyan életből, amit ő már nem ismert. A lány képtelen volt tisztán gondolkodni. Barát vagy ellenség… megölni vagy megkímélni… Mindez teljesen összemosódott benne. Aztán a táborban lévők észrevették őt. Az egyik férfi ráemelte tekintetét a lányra, s ekkor felrémlett előtte valami. Egy mosoly – egy szadista mosoly. Nem tudta, kihez tartozott, hogy ez a férfi nézett-e rá így, egy emlék volt-e csupán vagy tébolyult elméjének szüleménye, ám ez nem számított. A düh, a féktelen düh, amit ez a mosoly kiváltott belőle, elsöpört minden más érzést. Ha képes lett volna, a világot is felégette volna vele, mindent és mindenkit megperzselt volna maga körül, és még ez sem lett volna elég. Felordított. Ám ez nem az űzött vad hangja volt. Hanem a vadászé, amely irgalmat nem ismert. S ekkor az összes szörny egyként lódult meg előre, szétmarcangolva mindent és mindenkit, akit találtak a táborban. A hús tépésének a hangja halálsikolyokkal keveredett, ám mindennél hangosabb volt az a fájdalmas üvöltés, ami a lány torkából szökött ki.

Lehunytam a szemeimet, megszakítva ezzel ennek a borzalmas emléknek a folytatódását, majd elfordultam az ablaktól, és a kis tűzünk körül üldögélő alakhoz mentem. Felemelte tekintetét, huncutul rám mosolygott, azonban ahogy megpillantotta arcomat, mely mintha szellemet látott volna, aggodalmasan összevonta szemöldökeit. Már épp nyitotta volna a száját, hogy olyanba üsse bele az orrát, ami nem rá tartozik, mint ahogy mindig tette. Egy szúrós pillantást lövelltem felé, ezáltal benne rekesztve a szót. Leültem vele szemben a tűzhöz, s percekig nem szóltam semmit, csak a lángokba bámultam. Végül, miután sikerült leráznom magamról az előbbi nyomasztó emlék súlyát, érdeklődve pillantottam a férfi.
- Ha már így is összezárva maradtunk az éjszakára, hála a viharnak, akár mesélhetnél arról, hogy honnan jössz… - vetettem fel, habár sejtettem, hogy egyoldalú mesébe nem fog belemenni. – Cserébe talán én is mesélek valamit – rántottam egy aprót a vállamon, mellékesen megjegyezve, tudván, hogy ez lesz a mézesmadzag, amivel rá fogom tudni bírni arra, hogy elárulja nekem, honnan származik. Kihívóan tekintettem rá, mert tudtam, hogy őt is nagyon érdekli az én történetem. Végül aztán, amikor megadóan felsóhajtott, tudtam, hogy nyert ügyem van.