To: my brother

Don't wait another day, We got a move to make

Magam sem tudtam, örültem-e annak, hogy kezdett magához térni. A gondolataimba révedhettem volna még, ha lett volna rá lehetőségem; elmerenghettem volna azon, milyen lett volna vele együtt felnőni. Nem volt testvérem soha, s a családi hátterem miatt nem is kívántam, hogy legyen, hisz senkinek sem akartam hasonló sorsot, mint a magamé volt. De most itt volt Dorian… aki minden kétséget kizáróan a bátyámnak bizonyult. Nem tudtam nem elgondolkodni azon, hogy mennyire fog kedvelni engem, egyáltalán elfogad-e az öccsének, egyáltalán van-e helyem az életében ennyi év után… vagy talán jobb lenne úgy tenni, mintha továbbra sem lenne testvérünk? Én magam… még így, ismeretlenül is arra vágytam, hogy Dorian az életem részévé váljon. Nem tudtam volna megmondani, miért, egyszerűen csak szükségem volt rá.
Nagyot nyeltem, majd ahogy kétségbeesetten nézett rám, szinte összerezzentem. Talán leeshetett neki, hol van és miért. Viszonozta a kézszorításomat és én el sem engedtem; hanem biztatóan rámosolyogtam végül. Valójában nagy kő esett le a szívemről, hogy magához tért. Aggódtam érte, hisz a társát nem tudtam megmenteni és… hozzá is elég későn értem át. Nehéz orvosnak lenni. Mindig is az volt, de a számtalan életmentő műtét és a boldog arcok mindig elfeledtették velem a keserű részét. A halált. Persze nem mindig ment tökéletesen a felejtés. Sőt, mostanában egyre többször hullt rám a letargia érzete. A negatív gondolatok.
A válaszára a mosolyom erőteljesebbé vált, a szívem viszont ugyanolyan hevesen zakatolt, mint az utóbbi jó néhány percben. Már kezdtem attól félni, hogy baj lesz a szívemmel; de aztán eltereltem a gondolataimat róla.
- Ne mozogjon! A varratai felszakadhatnak… kérem – Suttogtam. Valahogy nehéz volt magamra erőltetni a szokásos határozottságot. Azt hiszem, nem hiába tiltják a szabályok, miszerint közeli hozzátartozót nem műthet az ember, nem lehet az orvosa, vagy hogy egy beteg az maradjon csak az orvos betege és ne menjen át személyeskedésbe a dolog. Már most éreztem a súlyát annak, hogy a tudatában voltam a ténynek: ő a bátyám. Ha a kérésem ellenére mégis fel akart ülni, akkor viszont segítettem neki benne, a párnát is a háta mögé igazítva, hogy ne a kemény falnak dőljön neki. A kérdésre viszont megráztam gyengén a fejemet.
- Pontos dátumot nem tudok mondani, de bő egy hétig szeretnénk megfigyelés alatt tartani. Ehhez pedig ragaszkodom – Fürkésztem a szemeit; a tekintetében anyánkat láttam. Felkavaró volt, de igyekeztem legyűrni a feltörni akaró érzéseimet. – Tegnap hozták be önt és a társát, súlyos sérülésekkel… - Magyaráztam, de még képtelen voltam arra, hogy elhozzam neki a nő halálhírét. Mégis hogyan kellett volna közölnöm vele? Nem tudtam megmenteni őt. Tovább gondolkodtam volna, ha nem üti meg a fülemet a félreérthetetlen kérdés. Egy pillanatra talán le is fagytam, aztán egy mosoly kúszott az ajkaimra a felismeréstől. Szóval Dorian biszex? Igen, határozottan túl sok dolgot tudtam már most a bátyámról, ahhoz képest, hogy a számára egy vadidegen voltam.
- Ezt a kérdést most figyelmen kívül hagyom, oké? – Mosolyogtam rá tovább, aztán ez a mosoly lassan le is olvadt az arcomról. – Van valami, amit el kell mondanom, Dorian – Felálltam mellőle, némi távolságot felvéve, miközben mély levegőt vettem. – A társát, Cherylt… hozzám hozták be. Mindent megtettem, megtettünk érte, az utolsó utáni pillanatban is küzdöttem az életéért, de már késő volt. Sajnálom… Dorian – Sosem esett még ennyire nehezemre kiejteni ezeket a szavakat a számon. Valahogy azt éreztem, hogy az a mondat, ez a momentum egyszerűen megbélyegzi majd az egész kapcsolatomat a bátyámmal. Talán… tényleg jobb, ha csak az orvosának tart, nem? Utálhat, gyűlölhet azért, amiért nem tudtam megmenteni a társát. A földre pillantottam, majd nyeltem egy nagyot. – Ezután hívtak át magához – Tettem hozzá halkabban, bár nem vártam köszönetet, sem semmit, csak… az igazságot akartam elmondani.

596 words ❖ dreamin ❖ note:     ❖

Everything is lost...

Sietősebb léptekkel szeltem át az előttünk elterülő terepet, miközben megannyi gondolat cikázott az elmém berkeiben. Az évek, a történések, vagy csak az, hogy... Kénytelen voltam végül megrázni a fejemet, miként átléptem a 'biztonságos' határvonalat, s ekként elhagytam a kijelölt zónát, amelyben voltaképp' tartózkodnunk kellett. Egy percig sem éreztem késztetést arra vonatkozóan, miszerint megálljak és lényegében nem is akartam. Tudni óhajtottam a miérteket, hisz' mindketten láttuk a nyomokat, s mindennél jobban a végére kívántam járni eme ügynek. De ő... ő egyszer csak megállt és nem követett többé. Nem mozdult egy tapodtat sem, csupán bámult maga elé, aztán pedig másodpercek múltán emelte meg a hangját, így sarkallva ezzel engem is megtorpanásra.
- Ryl', kérlek, állj már meg az Istenért! - Egyszerre volt kihallható a hangszínéből a düh és az aggódás keveréke, amiből szinte egyértelművé vált a hátamra mért szúrós tekintete. - Mégis hová mész ilyen fejetlenül? Netán a vesztedbe? Bajt akarsz okozni nekünk? Azt akarod, hogy kapjunk, amiért... amiért szabályt szegünk? - A végére egészen elcsendesült, ahogy megremegett némileg a hangja. - Tudom, hogy... segíteni akarsz és bármit megtennél azért, miszerint jobbá tedd a világot, de ezzel nem hozod vissza őket... - Nyeltem egy nagyobbat, így hallgatva a felém intézett szavakat. - ...sőt, nem is oldhatsz meg mindent egyedül! - Lépett szinte elém, míg én magam a földet kezdtem el pásztázni. Igaza volt, ugyanis konokul rohantam a saját esztelenségeim után, be nem látva a következmények súlyát, s koránt sem törődve azzal, hogy ezzel kinek is árthatok. De... de ez maradt nekem; a munkám, az hogy vele egy prefektust alkotok és...
Fájdalmasan fújtam ki a tüdőmben tartott levegőt, viszont koránt sem voltam képes realizálni a kínzó valóságot. Egyszerűen nem ment, hiszen.. szembenézni azzal, hogy nincs senkim, vagy, hogy...
- Kérlek, hogy ezt fejezd be, Cheryl! - Lépek el mellette könnyedén, ezáltal rá sem emelve az íriszeimet. - Egyáltalán nem kötelező velem tartanod, ha nem akarsz, illetve, akár még... - Fordulok felé egy pillanatra. - ...vissza is fordulhatsz! - Mutatok az ellenkező irányba, mire ő maga megragad az alkaromnál fogva.
- Könyörgöm, ne csináld ezt... - Suttogja elhalón, ameddig kitépem a karomat az ujjai közül.
- Sajnálom... - Szegezek rá egy utolsó pillantást, majd' ezt követően megindulok előre, ekként egyúttal a saját vesztünket idézve.


Az ujjaim lassan megmozdultak, a szempilláim finoman megrebegtek, s ez volt igazából az a pont, ahol is kezdtem magamhoz térni. Az eszméletlenség ténye, avagy, az altatás okozta effektus; jócskán köddé vált. Eleinte nyomasztónak tűnt az egyszerre érkező ingerek számtalannyi befolyása, miként újfent életre kelve, abban a bizonyos aspektusban találhatom a személyemet. Éreztem valaki érintését, hallottam azt az éles hangot, s egyaránt felfogtam a realitás küszöbét. Hunyorogva nyitottam ki a szemhéjaimat, az íriszeimmel keresvén a helyszín támpontjait, viszont a hirtelen ért fény jelenségének érzéklete; összességében vakítóan hatott. Csak többszörös pislogást követően tudtam kivenni a helyiség körvonalait; azt, hogy min fekszem, vagy, miként hol is vagyok. S miközben apránként visszanyertem a teljes látásomat; úgy egy által magával rántott a rideg valóság is. A kórház okozta közérzet egyféle aggodalomra intett, hisz', ha én magam egy zárt szobában fekszem, akkor... akkor ő is itt van, nem? Mármint Cheryl... Tüstént; már-már sürgetően tudatosult bennem minden, ami ahhoz kellett, miszerint visszaidézem a lelki szemeim elé az események fátylát. Felrémlett a döntésem terhe, miként eszeveszettül mentem előre, aztán azok a lények... és... és végül...
Kétségbeesetten kaptam az orvosra a pillantásomat, így észlelve az érintésének meglétét. Viszonoztam a szorítást; nála sokkal erőtlenebbül, ekként mérve végig az alakját. Gondolom Ő mentette meg az életem, máskülönben nem ülne itt mellettem. Ámbár úgy tűnt számomra ismeretlen, mégis jóleső gesztusként szolgált az, hogy ennek a tudatában is itt volt. Értékeltem az erőfeszítést a részéről, s talán ezért is engedtem meg ezt a kis kontaktust.
- Igen, tisztán hallom önt, Doktor úr. - Finoman mozdultam, ám azon nyomban, belém is hasított a fájdalmi jelleg. - Ami azt illeti... - Sziszegtem a fogaim között ejtve ki a szavakat. - ...igen, eszméletlenül. - Nyögtem egy kínzóbb sóhaj kíséretében, így próbálván elkerülni a mozgást, mintsem opciót. Míg a szabad kezemmel a hasamra simítottam, pontosabban kifejtve; a sebem felé csúszott a tenyerem. Szaggatottan vettem a levegőt, nehézkesen szívva be, mintha alig kapnék, vagy; épp' fuldokolnék. Nem is értem azt, miszerint miért kell ettől ennyire szenvednem, ámbár erőt véve magam felett; igyekeztem némi módon felülni. S miután sikerült mindenféle gyötrődésen átesnem, csak úgy adtam hangot a felmerült kérdéseknek.
- Sok időbe telik... mire felépülök? - Az íriszeim elidőztek az övéit fürkészvén, majd' lassan újból végigmértem őt, így ismerve fel azt, miként mennyire is vonzó ez a férfi. - Hány napja vagyok voltaképpen eszméletlen? - Nyalom meg a kiszáradt ajkaimat, ekként keresve újfent a lélektükreit. - Bár, ha tudom, hogy Ön az, aki kezel, akkor lehet hamarabb is feléledek. - Jegyzem meg egy csábító mosollyal. - Vagy itt... minden egyes dolgozó ilyen szívdöglesztő, mint maga? - Vonom fel a szemöldökömet érdeklődve, miként végül megmosolygom a dolgot túlságosan is. Őszintén szólva, afféle bóknak szántam ezt; a hangulatoldás célját megkísérelve, mielőtt még rátérnénk a lényegre. Igen, ugyanis mindennél jobban foglalkoztatott Cheryl és az állapota, azonban nem akartam egyből a mély vízbe ugrani, hisz' rettegtem attól, hogy.. hogy Ő... nem, arra nem álltam még kellő mértékben készen. Szóval egyelőre kizártam ezt a kört; legalábbis addig, amíg össze nem szedtem a maradék bátorságomat.

838 ✘ Witness The Masterpiece ✘ note: ✘ kredit

To: my brother

Don't wait another day, We got a move to make

Hosszú utat tettem meg azért, hogy az én betegemmé nyilvánítsák Doriant; talán olyan utakat jártam be, amik nem voltak túlontúl szabályosak és talán hamisítottam is egy bizonyos dolgot, de nem tudtam parancsolni magamnak. Szükségem volt az adataira, és úgy éreztem, jogom van tudni, mégis mit rejt az ő aktája és a számtalan titkosított dokumentum. Túl rejtélyes volt, s ez csak pluszban fokozta a kíváncsiságom. Az egyező vezetéknév, az egyező anya- illetve apa neve… Az alapadatokhoz még én magam is hozzáfértem, hisz ezeket az alapvető információkat minden orvos megkapja, mikor új beteget kell kezelnie. De a többi dokumentummal nem ez volt a helyzet. Koránt sem. Azonban most itt volt minden a kezemben. Ideges voltam, hogy vajon mit fogok olvasni benne. A folyosón álltam, Dorian szobája előtt. Nem mozdultam, talán perceken át. Az emberek, az orvosok, nővérek csacsogtak, beszélgettek körülöttem, vagy épp rohantak egyik pontból a másikba. Én meg csak bámultam a nevet az aktán. Nagyot nyeltem, miközben végighúztam az ujjamat a neven. Egek… komolyan lenne egy rokonom, akiről nem tudok? Fogalmam sincs, miért ez fogalmazódott meg bennem. Talán mert minden jel erre mutatott. Mély levegőt vettem, majd kinyitottam végül, percek múltán az aktát. Az első oldalon a már ismert adatok köszöntek vissza. A biztonság kedvéért átfutottam ezeket is újra, de a név… a nevek nem hazudhattak. Tovább lapoztam, a legelső esetre…
- Elhagyatott újszülött… - Halkan, szinte suttogva olvastam, majd be is csuktam a számat. Mi a franc? Tovább olvastam. Magára hagyták? De miért? Ingerültség… ordibálás… vita. Nem látták őket többé. A kérvényező: George Lockhart. A fenébe is, ez az apám… az apánk. De ez lehetetlen. Sosem tudtam róla, hogy lenne testvérem. Ráadásul egy bátyám. Mi a pokol folyik itt? Megfeszült az állkapcsom. Aztán mellém lépett valaki.
- Leighton? Minden rendben? – Összerezzenve kaptam fel a fejem, a kezeim automatikusan zárták össze az aktát.
- Persze. Csak még át kell néznem néhány dolgot a betegemmel kapcsolatban – Közöltem, majd kikerültem Jamest, hogy valahol máshol folytathassam az olvasást. Az egyik irodába léptem be; nem tudtam, kié, nem is érdekelt. Az asztal szélének dőltem és így nyitottam ki vissza az aktát. Végigolvastam mindent és egyre rosszabbul éreztem magam. Nem csak azért, mert olyan dolgokba ástam bele magam, amibe nagy eséllyel nem szabadott volna, hanem sokkal inkább azért, mert ezek a sorok… ezek a dokumentumok csak még rosszabb képet festettek le a családomról. A szüleimről. Dorian volt a legnagyobb áldozat ebben az egészben. Holott mindig azt hittem, hogy anyám... és én. De ez, az olvasottak fényében bolondság volt. Fél órán át az irodában rostokoltam, agyalva, újra meg újra átgondolva mindent. Aztán ahogy felálltam és kifelé indultam, belém hasított a felismerés, miszerint… el kell mondanom neki, hogy ki vagyok, hacsak magától nem jön rá. És nem is csak ezt kell megtudnia… hanem azt is, hogy a társa halott.
Az aktát összezártam, majd elmentem oda, ahol a dokumentumokat tároltuk és egyszerűen visszaraktam. Talán hiba volt elolvasni… talán nem kellett volna szabályokat áthágva feltárnom annak a férfinak a múltját. Nem volt jogom hozzá, de… tudnom kellett. Mély levegővétel után haladtam végig a folyosón újra és keveredtem megint Dorian szobája elé. Valószínűleg jeleztek volna már, ha magához tér, de eddig még senki sem szólt. Körbenéztem, mielőtt lenyomtam volna a kilincset és beléptem hozzá. Bezártam magam után az ajtót, majd besötétítettem a szobát a folyosó felől. Nem volt kedvem ahhoz, hogy valaki rám törjön, miszerint miért töltök ennyi időt a férfinál. Mellette akartam lenni, mikor felkel. De túlságosan fáradt voltam, egyben feszült is. Úgy éreztem, képtelen lennék aludni… mégis, óráknak tűnő percek után már ott ültem az ágya mellett, kezem az övén pihent és szinte félálomba is zuhantam. Az volt a kirántó mozzanat, mikor ő maga megmozdult. Azonnal felriadtam, mielőtt még a székről is lecsúsztam volna a földre. Feszülten nyúztam végig szinte a saját arcomat.
- A kimerültség káros… - Sóhajtottam egy nagyot, majd felpofoztam saját magamat. Aztán a férfira néztem, várva, hogy ténylegesen magához térjen. Reméltem, hogy így lesz…
- Dorian… hall engem? – Ismét a kezéért nyúltam, gyengéden megfogtam. Furcsa érzés volt, tudva, hogy a testvérem. Kissé meg is szorítottam, ennek a gondolatnak a hatására, ahogyan őt fürkésztem. – Vannak fájdalmai? - Persze, egy életmentő műtét után butaság lett volna azt gondolni, hogy nincs fájdalom; de nem volt mindegy, milyen mértékű. – Dorian Lockhart… - A nevét már suttogva ejtettem ki a számon.

711 words ❖ dreamin ❖ note:     ❖

Everything is lost...

Amíg az egyik teremben élet-halál harcot vívtak, addig a másikban felmérték az eshetőségeket. A férfi rizikósnak tűnő állapota ellenére is szükséges volt ezen lépés megtétele, ugyanis koránt sem szerették volna azt, ha elvérzik a műtőasztalon, ugyanakkor pedig a kijelölt főorvos a másik páciensnél tartózkodott. Csupán csak percek leforgásáról esett szó, viszont szinte mégis egy örökkévalóságnak tartott. Másodperceken múlott pusztán a sikeresség, s az a néhány tized épp' elég volt ahhoz, miszerint az egyik fél veszte, egyben a másik létezésének indoka lehessen. Túl késő volt már... s mindezt a monitoron villogó pulzus értéke is jelezte. Egyre lassabban vert a nő szíve, ekként minél távolabb lökve őt az élettől. S ahogy ez, az orvosoknak feltűnt; egyszerűen nem tehettek semmit. Hiába is próbálkoztak bármivel, ha rajta már semmi sem segíthetett. Reménytelenül figyelték a kirendelt orvos küzdelmét, aki minden tőle telhetőt beleadott, de a kijelző éles sípolása és az az áttetsző egyenes vonal; egyértelművé tette a körülményeket. S ahogy a nő szemeiből kihunyt végleg a fény, úgy a másik teremben lévő férfi értékei is zuhanni kezdtek, mintha csak összhangban lennének egymással, avagy érzékelhetné az egyik a másik elvesztésének tényét..
A halott felett küzdő orvos kitartóan gyakorolta az elsajátított szívmasszázs technikáját, míg meg nem zavarta őt egy újonnan feltűnő ápoló. Feszültség költözött ekkor a légkörbe, ahogy a férfi szóra nyitotta ugyan az ajkait, de egy hang se jött ki rajta a látvány kapcsán. Ám, a kezdeti döbbenete ellenére, nos kénytelen volt cselekedni, ha nem akartak még egy halottat felvésni a listájukra a mai nap alkalmával. Így hát a beállt csendet megtörve; hangosan megköszörülte a torkát, mire mindenki más kérdőn fordult felé.
- Dr. Lockhart, kérem hagyja félbe a műveletet. - Bizonytalanul ejtette ki a szavakat, de innentől már nem volt visszaút. - A másik beteg... a tízes műtőben... - Hebegett-habogott, mire megjelent az ajtóban egy éppen betanulni kívánó orvos jelölt.
- A tízesben szívleállás történt, Dr. úr. - Hadarta el gyorsan és némileg érthetetlenül, mialatt próbált levegőhöz jutni. - Kérem siessen.. ugyanis a leeső érték immáron még rosszabbá fordult. Egyszerűen... elveszítjük. - S mint, aki elvégezte a dolgát; rohant is vissza a pácienshez, immáron nem egyedül téve meg ezt az utat, hiszen megannyi orvos is követte őt.
A kijelzőn szereplő hatalmasnak tűnő nulla; szinte rögvest tettre késztette Lockhart-ot, s nem hagyva a másik orvosnak teret; elérte, miszerint Ő küzdjön. Ő legyen az a valaki, aki éppen életet ment, avagy vesz el..


A Nap lassan kúszott fel az égbolt peremére, ekként töltve meg ragyogó fénnyel a sötét szobát. Az éjszakai órák kifejezetten remek kilátást sugalltak a beteg számára, ugyanis nem történt újabb szívleállás és nem is estek kritikusan alá az értékek. Az óramutató kattogása volt pusztán az egyetlen idegőrlő jelenlét, amely megzavarhatta a nyugalmat, s amit egész éjjel hallgathattak. Az ágyon fekvő férfi koránt sem mocorgott, egyszer sem ébredt fel, s még csak az ujjai sem mozdultak meg. Olyan nyugodtnak tűntek az arcvonásai, mint még ezelőtt sohasem, s a nyaka menténél megjelenő heg volt csupán az egyetlen oda nem illő jelenség. Aki tudja azt, hogy katona; valahogy nem igazán csodálkozik rajta, viszont, ha alaposabban szemügyre vesszük ezt a sérülést, akkor láthatóvá válik, miként ez nem éppen egy harcban szerzett sebhely. Sokkal, de sokkal mélyebb annál, s a varasodás mértéke sem nevezhető aprónak.
Az idő a reggeli órákhoz közeledett, ahogy az égbolt uralkodó teste a nap lett. Eközben a fény vakítóan szökött be az üvegfelületen; megcsillanva a poháron, amelybe kristálytiszta víz volt öntve. Tökéletes csend uralkodott a négy fal között, amelyet a kintről beszűrődő orvosok zaja tört meg olykor-olykor, de az ágyon heverő alak ezekre sem mutatott különösebb reakciót. Semmi sem riaszthatta meg és senki sem ébreszthette fel, amíg Ő maga úgy nem döntött, hogy felkel, s ha mindez ily' egyszerű volna, akkor talán örökké aludna. De ezt koránt sem ő maga határozta meg, hanem a sorsa és annak egyúttal a teljes fondorlata. Így óráknak tűnő; percek múltán mozdultak az ujjai, ekként szorítva meg ezzel valaki kezét. Valakiét, akit még nem is ismerhetett..

648 ✘ By Kevin Riepl ✘ note:   ✘  kredit