A következő szavaira csak huncutul elmosolyodtam, amit megpróbáltam azzal elfojtani, hogy az ajkamba haraptam. Will nagyon kis ártatlanul tudott viselkedni, vagy csak én voltam az, aki minden szava és tette mögé mást is elképzelt? Soha nem tartottam magam olyannak, aki ne lett volna képes az önkontroll gyakorlására, valahogy azonban, amikor ezzel a férfival voltam, teljesen elveszítettem a fejemet. Persze, nem azt mondom, hogy ne élveztem volna egy normális beszélgetést, vagy, hogy ne értékeltem volna kedveskedését, ahogy végigsimított az arcomon, a kezemen, vagy ahogy jobban betakargatott, mindez azonban csak fokozta a vágyat bennem, hogy én is megérintsem őt, hogy többé el sem engedjem. És a legrosszabb az egészben az volt, hogy mindezt nem kaphattam meg, s talán emiatt csak még inkább vágytam rá.
- Csak nehogy azon kapj, hogy e szavaid miatt szándékosan bajba keverem magamat – pillantottam fel Will arcára továbbra is huncutul, miközben élveztem gyengéd érintését, és azt kívántam, bár ne csak az arccsontomat érintette volna meg. S minden, ami ezt követően történt, olyan volt, mint egy álom. Valójában, még annál is szebb volt. Egy részem félt attól, hogy most túl közel merészkedem a tűzhöz, és csak csúnyán megégetem magam, míg másik részemet egyáltalán nem érdekelte ez. Én pedig az utóbbira hallgattam.
Az idő teljesen lelassult körülöttünk, én pedig csak akkor eszméltem fel, amikor már felültem az ágyból. Hallottam a szavait, ahogy azt mondta, szeretné, ha zavarba hoznám. Egy másik szituációban erre bizonyosan visszavágtam volna valamivel, most azonban egy hang sem jött ki a számon, én pedig egyáltalán nem bántam ezt, mert féltem, hogy amúgy is cserbenhagyott volna. Csak figyeltem azokat a tökéletes vonásait, azon gondolkodva, hogy most csak álmodok-e vagy sem, mert ha igen, akkor nem akarok soha felébredni belőle. A valóság túlságosan is fájdalmas lett volna nélküle. Maga volt a mély, sötét víz, amibe én napról napra egyre jobban elmerültem, elveszítve az irányítást a testem felett, lassan fulladozva.
A következő pillanatban a feszültség a tetőfokára hágott, és akkor ajkaink végre egymásra találtak. Gyengéden indítottam a csókot, Will azonban oly hevességgel válaszolt, ami végül magával rántott engem is. Átöleltem mindkét karommal, minél közelebb húzva őt magamhoz, hogy eleget tegyek a porcikáimban égő vágynak. Nem akartam elengedni, soha többet nem akartam elengedni őt. Ez a pillanat volt életem legjobbja, s csak most tudatosult bennem, hogy mi volt az, ami után egész életemben vágytam. És ekkor hirtelen elszakadt tőlem. Kipirult arccal és nagyra nyílt, csillogó szemekkel pillantottam fel az arcára, még szinte fel sem ocsúdva a történésekből, amikor közölte, hogy ezt nem lehet, ezt nem szabad. Ez egy tőrszúrással ért fel. Éreztem, ahogy a könnyek kezdik el csípni a szememet, és most, ebben a pillanatban átkoztam magamat, amiért megcsókoltam őt. Tudtam, hogy meg fogom égetni magam ezzel a tettemmel, azt azonban nem sejtettem, hogy ennyire pokolian fog fájni.
- Miért, Will, miért nem szabad?! – kiáltottam utána, abban reménykedve, hogy ezzel sikerül megállítanom őt, ő azonban még csak hátra se fordult, úgy hagyta el a szobát, ami hirtelen fojtogatóan kicsinek hatott. Azt sem tudtam, hogy mit csinálok, csak ösztönösen pattantam fel az ágyból, nem törődve a mellkasomba nyilalló fájdalommal. A kín, amit a szívemben éreztem, mindent elnyomott.
- Miért nem?! Válaszolj nekem, William! – kiabáltam a férfi után, miután kivágva az ajtót utána siettem a folyosóra. Még egy párszor elismételtem a kérdésemet, hátha legalább visszanéz rám, hátha legalább a jelét adja annak, hogy érdeklem őt, ám semmi. Az alakja eltűnt a kórházi folyosók rejtekében, én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal és érzéseimmel, amik egyáltalán nem voltak jók. Összecsuklottak a térdeim, én pedig üres tekintettel bámultam magam elé, azzal sem törődve, hogy mennyire hideg volt a padló. Hirtelen semmi sem volt már fontos.
Nem tudom, mennyi idő telt el, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy néhány nővér szalad oda hozzám, és próbálnak felsegíteni. Hagytam, hogy úgy mozgassák a testemet, mintha egy baba lettem volna. Magyaráztak valamit arról, hogy felszakítottam a sebemet, és hogy sokkal nehezebben fog így begyógyulni, de igazán ez sem jutott el a tudatomig. Csak Will távolodó alakját láttam, miközben elutasító szavai visszhangoztak a fejemben.

Amikor Will közölte, hogy nem kellene azon agyalnom, hogy ki lehetett a tettes, és az miért támadt ránk, tettetett sértettséggel dőltem hátra a párnámba. Még karomat is egymásba fontam, hogy ezzel is mutassam a számára, nem veszem jó néven, hogy elvette a játékszeremet.
- Tudja, Dr. Holland, hogy mennyire unalmas egész nap feküdni az ágyban, nem csinálni semmit, csak pihenni? – pillantottam rá sértetten, még ajkaimat is lebiggyesztettem, hogy ezzel ébresszek szánalmat benne az irányomban. – Nem szoktam hozzá a semmittevéshez – pillantottam végül félre, egyenesen ki az ablakon, miközben magam elé idéztem a megszokott mindennapjaimat egészen leánykorom óta. Hiszen az semmi másból nem állt, mint különféle partikból, bájolgásból más magas pozíciójú emberekkel. Fényűzés, csinos ruhák és partik – ebből állt az életem már oly régóta, hogy el is felejtettem, milyen volt azelőtt, a kezdetekkor. Akkoriban még több időt töltöttem a testvéreimmel. Maxszal és Adelice-szel, és persze fogadott testvéreinkkel, Victorral és Carolinenal is. Mindig együtt voltunk, mi öten, engem pedig egy percig sem érdekelt az, ahogy az emberek félvér testvéreimre pillantottak. Számomra ők jelentettek mindent, ők voltak a legfontosabb emberek az életemben. Ahogy azonban elkezdtünk felnőni, mindannyiunk uta másfelé vezetett, engem pedig olyannyira magába szippantott a hazugságokkal teletűzdelt gazdag emberek világa, hogy már nem is tudtam elvonatkoztatni attól. Az az ártatlan és kedves kislány, aki annak idején voltam, már rég meghalt, s nem maradt más belőle, mint aki ma voltam. Utáltam magamat azért, hogy az álarcok, amiket mindig magamon viseltem, mára már második bőrré váltak, s ha akartam, ha nem, akkor is viseltem őket, mélyen elfedve a valódi énemet, aki talán még ott élt bennem valahol. Azonban eddig senki nem volt képes újra előhozni őt, Willt leszámítva. Habár ő sem látott teljes valómban, a szemeiből és viselkedéséből kiolvasható volt, hogy sokkal jobban belém látott, mint eddig bárki, legyen szó akár a saját testvéreimről. Ők elhitték rólam azt, amit el akartam hitetni velük, Will azonban más volt. S pont ezért kellett volna elfelejtenem őt.
- Nem fájdalomcsillapítóra van szükségem, Will – pillantottam hálásan a férfira, s habár szavaim mögött nem tagadom, hogy enyhe flört is meghúzódott, valójában tényleg boldog voltam, hogy ennyire törődött velem. Még ha minden páciensével ugyanígy viselkedett is. Ebben pillanatban azonban nem akartam ebbe belegondolni, nem akartam elrontani ezt a pillanatnyi boldogságot, azt, hogy ilyen különlegesnek érezzem magam. Úgyis tudtam, hogy holnap, amikor felébredek, minden ismét visszakerül a megszokott kerékvágásba, és Will megint elérhetetlenül távol kerül tőlem. Ezért szerettem volna hát kiélvezni ezt a kis időt anélkül, hogy bármilyen negatív gondolattal beárnyékoltam volna azt.
- Mondanám, hogy megpróbálnék vigyázni rád én, de attól félek, több bajt okoznék csak, mint amennyit segítenék valójában – pillantottam a férfira igéző tekintettel, s habár nem állt szándékomban így viselkedni vele, a mosolya egyszerűen megőrjített, és minél tovább néztem tökéletes arcát, ajkának vonalát, annál kevésbé tudtam elűzni elmémből azokat a nem épp illedelmes képeket. Következő szavait hallva pedig, amikkel bókomra reagált, a szívem hevesebben kezdett el verni, én pedig már-már attól féltem, hogy menten kiugrik a helyéről. Enyhe pír jelent meg orcámon, és nem tudtam nem megbabonázva nézni őt. Mintha az idő teljesen lelassult volna körülöttünk, én azonban azt kívántam, bár örökre megállt volna ennél a pillanatnál.
- Higgye el, Dr. Holland, ha úgy kívánom, ennél sokkalta jobban zavarba tudnám hozni – szólaltam meg végül száraz torokkal, miközben a pulzusom az eget veregette. Olyan izgatottság lett úrrá rajtam, mint az első nagy szerelmem óta soha. Újra 18 évesnek éreztem magam, ahogy arra vártam, mikor fog elcsattanni az a csók, ami oly régóta ért már közöttünk. Mert ezt egyikünk sem tudta tagadni, és még a vak is látta, hogy mennyire vonzódtunk egymáshoz, hiába próbáltuk meg azt letagadni. És most, mintha megszűnt volna létezni a világ körülöttünk, nem számított semmi és senki. Most láttam Willt először ilyennek – legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy valaha el fog jönni ez a pillanat, és lám, most mégis itt voltunk. Csak annyira volt szükség, hogy majdnem meghaljak, de ha tudtam volna előre, hogy ez fog történni a baleset után, önként vetettem volna magam a golyó elé, csak azért, hogy most itt lehessek. A kezem nem is tudom mikor siklott ismét Will arcára, és hirtelen olyan közel volt az arca, hogy nem is rémlett, mikor történt ez meg. Csak azt tudtam, hogy képtelen voltam megálljt parancsolni magamnak. Most már túl késő volt visszakozni. Ha akartam volna, talán megtettem volna, csakhogy nem akartam.
- És mi van akkor, ha én nemcsak táncolni akartam volna? – nyögtem ki érzékien, hol a szemeit, hol pedig az ajkait nézve. A feszültség közöttünk érezhetően egyre csak nőtt, én pedig hirtelen szabadon eresztettem vágyaimat. Egy szempillantás alatt lecsökkentettem az arcunk között lévő távolságot, és egy gyengéd csókot leheltem az ajkaira. Nem voltam biztos abban, hogy elfogadja-e közeledésemet, és őszintén szólva, rettegtem attól, hogy elutasít, hogy ezzel a tettemmel örökre elveszítem őt, de azt is tudtam, hogy nem akartam anélkül meghalni, hogy legalább egyszer ne csókoltam volna meg azt a férfit, akit olyannyira szerettem.

Will mosolyát látva az én arcomra is mosoly kúszott, szintre észrevehetetlenül alakult ki bennem mindez, amit a férfi iránt éreztem. Először azt hittem, hogy csak azért akartam annyira megszerezni, mert kihívást láttam benne – a kezdetleges elutasítása, a tartózkodása mind olyan volt, ami felélesztette vadász ösztöneimet. Mindig udvarias, ám távolságtartó volt, én pedig mindennél jobban szerettem volna látni, vajon ruháival levetkőzné-e ezeket a viselkedési normákat, amiket a konzuli címe miatt tanult be, vagy én lennék-e az, aki megrontja őt… Mindkettő elképzelést vadítónak találtam, és nem kicsit piszkálta a fantáziámat. Azonban ahogy egyre jobban megismertem őt, valahogy elkezdtem többet érezni iránta. Nagyon furcsa érzés volt, hiszen soha nem éreztem senki iránt így, mégis felemelő volt. Lehet, nyálasan hangzott, de minden egyes mosolyával egyre jobban és jobban beleszerettem – és épp emiatt kellett volna a távolságot tartanom tőle. A rossz hírem biztosan eljutott hozzá is, s ha azt is mondanám, hogy szeretem, kétségeim voltak afelől, hogy ő elhinné azt. A mostani viselkedése azonban meghazudtolta mindezt, én pedig már nem is tudtam, egyáltalán miért próbáljuk meg távol tartani magunkat a másiktól, vagy hogy egyáltalán ez a helyes-e. Rájöttem, milyen törékeny az élet, s hogy épp emiatt kellene minden percet kihasználnunk, hogy azokkal legyünk, akik igazán fontosak a számunkra. Hiszen ki tudja, mikor ér véget mindez…
- Egy percig sem kételkedem abban, hogy ne tennéd meg – tettem még hozzá, miközben a kezét szorítottam, ám amikor ő apró csókot lehelt kézfejemre, egy pillanatra a tüdőmben rekedt a levegő, és a pulzusom egyből felszökött. Valószínűleg arcomra is enyhe pír ült ki, ami miatt zavartan lesütöttem a szemeimet. Úgy viselkedtem, mint egy szűz diáklány, hiába nem volt egyik sem elmondható rólam. De persze, ez nem jelentette azt, hogy nem esett jól a törődése. Éppen csak nem volt elég. Szerettem volna, ha azokkal a formás ajkaival testem minden porcikáját apró csókokkal lepné el, s még az sem lett volna elég.
- Persze, nem is gyanúsítanám Killiant ilyenekkel, nem is rá gondoltam, hanem az anyjára. Egészen biztosan az ő keze is benne volt annak idején a lázadásban, és mégis sikerült elkerülnie a büntetést. Ki tudja, milyen kapcsolatokkal rendelkezhet még – csóváltam meg a fejem, s igaz, hogy a fejfájásom is erősen emlékeztetni próbált arra, nem rég lelőttek, és hogy nem kellene megerőltetnem magamat, még a gondolkodással sem, én nem bírtam nem azon törni a fejemet, vajon ki lehetett a tettes, és miért próbálta meg orvul megölni édesapámat.
S végül aztán ismét megmutatkozott, hogy mennyire gyenge voltam, ha erről a férfiról volt szó. Tudtam, hogy el kellett volna küldenem őt, hogy hagynom kellett volna kisétálni azon az ajtón, mégis képtelen voltam ezt végignézni. S úgy tűnt, mintha ő sem akart volna igazából elmenni. Nem tudtam, hova tenni ezt, ám ennyi épp elég volt, hogy képtelen legyek ellenállni a kísértésnek. Azzal próbáltam magam hitegetni, hogy csak még egy kicsit, csak még egy kicsit hadd lehessek vele, és az elég lesz, ám tudtam, hogy ez önámítás volt.
Csak egy aprót bólintottam a kérdésre, miközben zavartan a takarómat gyűrögettem, ám a jókedve hamarosan átragadt rám is, s újra mosoly telepedett ajkaimra. Persze az sem kerülte el figyelmemet, hogy milyen piszkosul jól állt Willnek a mosoly. És a kis gödröcske a szája mellett…
- Lehet, de nekem itt vagy te, hogy vigyázz rám. Rád viszont ki fog akkor? – kérdeztem vissza, hangomban játékosság bujkált, de közben komolyan is gondoltam azt, amit mondtam. Köztudott volt, hogy az orvosok hajlamosak a legjobban elfelejteni vigyázni magukra, ami ironikus volt, tekintve, hogy ők voltak a doktorok.
Pajkos mosoly telepedett ajkaimra a következő szavait hallva. Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy az a ruha mennyire jól állt rajtam, pontosan ezért is azt húztam fel, ám a dicséret az ő szájából egészen különlegesnek hangzott, s mert tudtam, hogy nem illedelemből mondja, hanem mert tényleg úgy is gondolja.
- Te is nagyon jól néztél ki az öltönyödben, Will, sajnálom, hogy bepiszkoltam. A táncra lesz alkalmunk legközelebb, s akkor egy sokkal, de sokkal jobb ruha lesz rajtam – kacsintottam rá. – Bár nem gondoltam volna, uram, hogy ennyire táncolni kívánt velem, még a végén azt fogom hinni, hogy szándékai vannak vele… velem – pillantottam rá kihívón, remélve, hogy nem fogom apró játékommal túlságosan elijeszteni őt. Az persze cseppet sem számított, hogy nem voltunk éppen a legmegfelelőbb helyen a flörtöléshez.

A férfi arcát fürkésztem, miközben ő a kérdéseimre válaszolt. Láttam azokat az érzéseket az íriszein keresztül, amikor arról beszélt, egyedül én nem úsztam meg könnyen. Nem mondom, hogy a szívem nem hagyott ki egy ütemet ezt látva, de nem bántam meg azt, hogy akkor és ott engem talált el a golyó, s nem apámat. Ki tudja, lehet őt nem tudták volna megmenteni, ha én nem álltam volna az útban, lehet, hogy ő megkapta volna azt a halálos lövést, amit valójában szántak neki. Tisztában voltam saját erőtlenségemmel, épp ezért örültem annak, hogy legalább ennyit meg tudtam tenni édesapámért.
- Will, tényleg nagyon sajnálom mindazt, amin keresztül kellett menned miattam, azonban ha visszatekerhetnénk az időt, akkor sem változtatnék meg semmit. Újra és újra kockáztatnám az életemet azokért, akiket szeretek – feleltem mélyen a férfi szemébe nézve, ezáltal egyúttal azt is sugallva, hogy ő is e személyek közé tartozott. – Meg, egyébként is tudom, hogy te ott lennél, s megmentenéd az életemet. Nincsen bennem megbánás, sem harag – beszéltem tovább, nyugtatóan megszorítva a kezét, amit még akkor fogtam meg, amikor a takarómat igazgatta. Végül aztán kénytelen voltam elengedni, bármennyire is nem akaródzott, ezúttal azonban muszáj volt az eszemre hallgatnom. A további szavaira csak aprót bólintottam, miközben lehunytam szemeimet, felidézve magam előtt újból azokat a történéseket annak reményében, hogy én láttam valamit, amit a sokk hatására nem vettem észre eddig, de bármennyire is erőltettem az agyamat, csak a fejem fájdult meg.
- Őszintén szólva, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer bárki is az édesapám életére fog törni. Hiszen olyan sok mindent köszönhettek a Kristályvárosiak neki, többek között azt is, hogy békében élhetnek. Persze, nem létezik olyan, hogy tökéletes, így ennek a rendszernek is megvannak a maga hibái, de önzőnek gondolom azokat, akik nem elégszenek meg mindezzel – ráztam meg aprón a fejemet, majd elkezdtem ujjaimmal masszírozni a halántékomat, hogy fejfájásomon csökkentsek. – Mondd, Will, emlékszel még a Jornet-féle lázadásra? Gondolod, hogy megint ők állhatnak mindez mögött? Vagy valaki, akik hozzájuk hasonló eszméknek hódolnak? Esetleg a félvérek lehetnek még elégedetlenek a bánásmódjukkal, bár azon sajnos mi oly keveset tudunk változtatni. Minden embernek megvan a joga ahhoz, hogy szabadon eldöntse, hogyan vélekedik erről az új világról – sóhajtottam egy nagyot, miközben elengedtem a homlokomat, és fejemet a puha párnának döntöttem. Nem voltam még túl jól, s ez a sok gondolkodás nem esett éppen jól.  
Amikor azt mondta, hogy persze, majd reggel szól, hogy magamhoz tértem, egy hálás mosolyt küldtem felé, azonban az ő arcán megjelenő fájdalmat nem tudtam nem észrevenni, s ennek hatására egyből lehervadt az én mosolyom is. Lesütöttem szemeimet, mert képtelen voltam ránézni a férfira, pláne aközben, amikor konkrétan elküldtem őt. Nem akartam, hogy a fenébe ne akartam volna! Azt szerettem volna, ha végig itt maradt volna mellettem, ha soha nem hagyta volna el oldalamat, de nem lehettem ilyen önző, nem igaz? Nagyot nyeltem.
- A te társaságod soha sem zavar, William – böktem ki halkan, zavartan lesütött szemekkel, mert tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy mit sugallok mindezzel. Azt persze inkább nem tettem hozzá, hogy a perverz fantáziám milyen képeket szokott olykor levetíteni előttem. – Ha amúgy sem tudnál aludni, akkor én örülnék annak, ha itt maradnál. Csak aggódom érted, és nem szeretném, hogy az egészséged rovására menjen az, hogy felettem őrködsz – mondtam, miközben felnéztem, s a tekintetét szerettem volna elkapni, ám lehet, hogy háttal állt nekem, ebben az esetben azt néztem. – Ha nem túl önző tőlem ezt kérni, akkor kérlek, maradj még mellettem. – Kész, ennyi volt. Tudtam, hogy életem legnagyobb hibáját követem el ezzel, hogy hagynom kellett volna csak kisétálni a szobából, de egyszerűen képtelen voltam végignézni azt.

Persze, Will azt mondta, hogy nem tettem semmi rosszat, pedig ez igen messze volt az igazságtól. Egész életem során vétkeztem, s talán legnagyobb bűnöm az volt, ahogy e férfi iránt éreztem. Az, hogy vágytam az érintésére, a figyelmére, arra, hogy csak velem foglalkozzon mindannak ellenére, hogy tudtam, el kellene felejtenem őt. Ám abban a pillanatban, hogy először megláttam őt azon az estén, tudtam, hogy nekem nem kell senki más, hogy nincs szükségem senki másra.
Talán épp emiatt szerettem volna, ha ez a pillanat örökké tartott volna. Nem volt itt rajtunk kívül senki más, ki elítélhette volna tetteinket vagy érzéseinket, a kötelességünk, a feladataink oly messzinek tűntek, hogy egyáltalán nem érdekelt. Nem a kancellár lányaként, Kristályváros első számú hölgyeként voltam itt, és Will sem az orvosi konzulként állt mellettem – mindketten egyszerűen csak önmagunk voltunk, és ez mindennél többet ért. Csak most jöttem rá, hogy ez volt az, ami után egész életemben kutattam, ám a felismerés, hogy mindez csupán egy álom, még jobban elkeserített. Mert amint visszatér a valóság, szertefoszlanak ezek az őszinte, leplezetlen érzések, s mindketten ismét álarcaink mögé bújunk, megpróbálva megtenni a lehetetlent: ellenállni a kísértésnek.
Egy hálás, csak neki szánt mosollyal jutalmaztam meg kedves szavait, s inkább az amögött megbújó érzéseket. Tudtam, hogy ő egyike volt azoknak, akik meggondolás nélkül siettek volna segítségemre, és ezt nagyra értékeltem. A sok hamisságban úgy tündököltek, mint a gyémántok, nekem pedig vaknak kellett volna lennem, hogy ne vegyem ezt észre, s bolondnak, hogy ne értékeljem – de szerencsére egyiknek sem vallottam magam.
Amikor kezemet arcára csúsztattam, éreztem, ahogy a feszültség testtartását elhagyja, s fejével tenyerembe simul. Arcomra halvány mosoly kúszott, s ha tehettem volna, soha nem engedtem volna el őt. Soha életemben nem vágytam senki ölelésére még annyira, mint az övére, s épp ezért volt ennyire kínzó az, hogy ezt nem kaphattam meg. Azonban más férfiakkal ellentétben, az ő esetében megelégedtem ilyesfajta apró gesztusokkal is, míg más esetében valószínűleg ez untatott volna.
Végül én voltam az, aki megszakította ezt a meghitt pillanatot, aki előbb bújt vissza az álarcai mögé, de szükségesnek éreztem ezt a lépést – ha nem tettem volna meg, valószínűleg olyat teszek, amit habár én nagyon élveztem volna, de valószínűleg Willt csak elriasztottam volna magam mellől.
Szavait figyelmesen hallgattam, hiszen őszintén érdekelt, hogy hányan sérültek még meg, vagy hogy a merénylő véghez vitte-e célját. Megnyugodtam azonban, amikor Will azt felelte, az enyémen kívül komoly sérülés nem keletkezett.
- De legalább komolyabb baj akkor nem lett – sóhajtottam fel. – És tudni már bármit a merénylőről? Gondolom a célpont nem én voltam, inkább apa – kezdtem el hangosan gondolkodni, bár talán nem volt éppen a legjobb ötlet rögtön az ébredésem után ilyenekkel foglalkozni.
- Will, lehet egy kérésem? – néztem fel rá kérlelően, majd meg sem várva válaszát csak folytattam. – Tudom, hogy önzőség a részemről, de meg tennéd, hogy nem szólsz még a többieknek, hogy felébredtem? Biztos vagyok benne, hogy aggódtak értem, de jelenleg nem érzem úgy, hogy vágyom a társaságra – feleltem, s csak remélni tudtam, hogy Will még nem jelzett senkinek arról, hogy magamhoz tértem.
- Köszönök mindent, Will, tényleg. Biztosan fáradt lehetsz te is. Ha gondolod, nyugodtan menj haza, és pihend ki magad. Rosszul érezném magam, ha miattam maradnál fent talpon a szükségesnél még tovább – feleltem, habár egyáltalán nem szerettem volna, ha egyedül hagyott volna. Épp ezért nem is néztem rá, miközben e hazugságot kiejtettem számon, de tudtam, még sem lehetek olyan önző, hogy itt tartsam magam mellett, habár a szívem valójában ezt diktálta.