Yeah, I wanted to play tough, thought I could do all this on my own but even Superwoman sometimes needed Superman's soul

Elképesztően nehéz volt ott állni, négyszemközt Leightonnal, és egyenesen a szemébe hazudni. A rendelőink nem voltak nagyon szűkösek, mégis mintha egyre inkább körénk záródtak volna a falak, ahogy teltek a percek, és ő olyan válaszokat várt tőlem, amelyet a köztünk lévő bizalom indokolt volna, én mégsem tudtam megadni neki. Azt mondtam magamnak, hogy ez az ő érdekében van – és így is hittem –, ám egyre nehezebb volt fenntartani a küzdelem rajtam álló részét, mert úgy éreztem, a némaságom kezdi megrepeszteni a barátságunk talaján, ez pedig megijesztett.
Egy szempontból már elveszítettem az eljegyzésemnek hála, még ha az csak a fejemben létezett is... a barátságát nem engedhettem el.
Csípőből kérdezett vissza a válaszomra, én pedig azt sem tudom, mit feleljek hirtelen, főleg úgy, hogy azzal ne mondjak el máris mindent, ezért leginkább csak az orrom alatt motyogtam valami olyasmit, hogy csak próbálom megóvni. Valószínűleg nem is értette, de nem is ez számított.
- Hogy érted ezt? – kérdeztem ismét, amikor csak biccentett válaszul, miközben félrebillentett fejjel kerestem a tekintetét. – Mi történt a múltban?
Tudtam, hogy igazságtalan vagyok, amiért faggatom, miközben én válaszok nélkül hagyom őt, de tényleg érdekelt, mire céloz. Minden érdekelt vele kapcsolatban, erről pedig biztos voltam benne, hogy még soha nem mesélt.
A szavaiból csöpögő lemondás és csalódottság valósággal szíven ütött, mégis képtelen voltam időben szóra bírni magam. Csak akkor kapcsoltam, amikor a keze már a kilincsen volt, de akkor gondolkodás nélkül léptem oda hozzá, hogy megállítsam. Furcsa volt... Utólag belegondolva néha már-már kínosan ügyeltünk arra, hogy fizikailag ne kerüljünk közel és ne érjünk egymáshoz, de ez addig a pillanatig fel sem tűnt, míg ösztönösen a karjára nem simítottam az ujjaimat. A magam részéről ez mindig is ösztönös volt, igyekeztem magam egy bizonyos szintig elhatárolni tőle, hogy ne erősítse fel azt a kísértést, ami valamiért mindig is vonzott felé, de részéről... nos, azt csak ő tudhatja. Mindenesetre az ő tekintetében is láttam a meglepetést, mégsem eresztettem el.
Ahogy elfordult és befejezte helyettem a mondatot, szerettem volna kijavítani. Az őszinteségről beszéltünk, mégis volt valami, amit még soha nem ismertem be neki, de tudtam, hogy már késő. Akkor már rég késő volt, ezért nem szóltam egy szót sem. Csak akkor nevettem fel röviden és humortalanul, amikor megemlítette Rayt.
- Nem érdekel Raymond. – Mikor rájöttem, mit mondtam, gyorsan megköszörültem a torkomat. – Úgy értem... ebben a kérdésben nem számít Raymond – helyesbítettem gyorsan. Éreztem a hangján az iróniát, és tudtam is, hogy nem kedveli Rayt, de őszintén szólva nem tudta hibáztatni érte. Én magam sem kedveltem volna, ha egyáltalán bármiféle figyelmet fordítottam volna rá, mielőtt a szüleim lepaktáltak vele.
- Sajnálom – szúrtam közbe gyorsan, amikor sóhajtott egy nagyot. Tényleg sajnáltam, hogy hazudtam neki, és ezt neki is látnia kellett rajtam. Talán győzködtem is volna róla, de ő közben folytatta, aztán megfogta és gyengéden megszorította a kezem, én pedig elfelejtettem levegőt venni. A tekintete fogva tartotta az enyémet, és nem is fordítottam el a fejem egészen addig, míg újra meg nem említette a vőlegényemet.
A szavai úgy húztak egy őszinte vallomás felé, mint ahogyan ő vonzott mindig magához, de azzal, hogy név szerint rákérdezett, nem is hagyott nekem más választást. Már egyértelművé tette, hogy tökéletesen átlát rajtam, így az, hogy az előbb elkaptam a tekintetem a kérdését hallva, több volt mint árulkodó.
- Mondjam ki hangosan is? – néztem rá újra egy keserű görbülettel a szám sarkában. – Figyelj, Leigh... – Egy pillanatra elhallgattam és lemondóan megráztam a fejem; tudtam, hogy veszítettem, tudtam, hogy nem fogok tudni tovább hazudni neki, de mentenem kellett a menthetőt. – Elmondom, mi történt, de csak egy feltétellel – néztem a szemébe komolyan. – Meg kell ígérned, hogy nem ártod bele magad. Bízom benned, ezért abban is bízom, hogy ha arra kérlek, kimaradsz ebből az egészből. Ha tényleg tudni szeretnéd, elmondok neked bármit, de... ígérd meg, hogy nem teszel semmit. – Ha még mindig fogta a kezem, ezúttal én szorítottam meg gyengéden az ujjat, ha nem, akkor magam nyúltam értük. A csatát elveszítettem és készen álltam elmondani neki az igazságot, de csak akkor, ha tudtam, rá nézve semmi következménye nem lesz ennek. – Megígéred?

664┃you're all i need┃     ┃✗

To: Jessamine Blythe

You know I got your back, I'm on your side

Tényleg nem tudom, mit gondoltam. Bármi is állt a háttérben, nyilvánvaló volt, hogy nem tartozik rám. Mégis tudni akartam mindent róla, hiszen aggódtam érte… a testi épségéért és a lelkéért is. Féltem, hogy olyan károkat tesznek ebben a nőben, amin később nehezebben lehet segíteni. Csak ez motivált. Jót akartam neki. Még ha ez azzal is járt, hogy bele kellett másznom a magánéletébe.
- Ha azok vagyunk, miért nem vagy őszinte hozzám? – Vágtam rá a kérdést, mikor közölte, hogy barátok vagyunk. Talán csak halvány fogalmam, sejtésem volt arról, miért nem mer beszélni. Az anyám kapcsán, de… de neki, sőt, nekem nem volt senki, akitől segítséget kérhettem volna. Vagy aki hitt volna nekem. De Jessie más volt. Neki itt lehettem volna én, ha akarja. De úgy tűnt, nem akarja.
A tématerelése abszurd volt és csak egy rövid mondat erejéig mentem bele a játékba, utána viszont visszatereltem a témát az eredeti mederbe. A visszakérdezésre bólintottam egy aprót, de nem fejtettem ki bővebben. Nem tudtam, hogy valóban érdekelné-e őt ez a történet, vagy sem.
Aztán feladtam. Tudtam, hogy nem fog nekem beszélni, bármit is mondok vagy teszek. Bár a tettekhez… nagyon is gyáva voltam. Inkább csak szavakkal dobálóztam, hogy kicsaljam belőle az igazat, mindhiába. Nem is tudom, egy részem talán belefáradt abba, hogy Jess állandóan hazugságokkal állt elő. Úgy éreztem, hogy nem bízik bennem és… ez rosszul esett. Nem is kicsit.
- Semmi gond, Jessamine – Közöltem a be nem fejezett mondatára. Némán fürkésztem néhány pillanatig, mielőtt sarkon fordulva az ajtóhoz léptem volna. A kezem kilincsre csúszott és kész voltam elmenni, mikor megéreztem az érintését a karomon. Meglepve emeltem rá a tekintetemet. A szavaira kihagyott egy ütemet a szívem, aztán félrepillantottam.
- Mint egy barátban? Nyilván – Sóhajtottam, majd újra ránéztem. A keze, az érintése… szinte égette a bőrömet. Kollégák voltunk és barátok, mégsem volt közöttünk szinte soha érintkezés… nem is tudom. Ez kicsit talán idegen volt hozzánk képest. – Pedig ott van a híres-neves vőlegényed is, Raymond. Kiváló szakember és lehengerlő a modora is – Ironizáltam és ez eléggé érződött a hangomból. Nem rejtettem véka alá, mennyire unszimpatikus az a férfi és igen, úgy gondoltam, ő áll a nő sérülései mögött.
A továbbiak egyszerre estek jól és rosszul. Jól, mert az elmondottak alapján féltett engem és rossz, mert mégsem bízhatott bennem annyira, hogy beavasson.
- Eddig az arcomba hazudtál, Jess… most pedig, hogy végre bevallod, nem az ügyetlenséged okozza a sérüléseidet… - Sóhajtottam. – Nézd, ha bízol bennem, mondd el, mi történt veled. – Szabad kezemmel az övére simítottam, majd megfogtam, gyengéden megszorítva. – Ha tényleg bízol bennem, ne zárj ki. Bármi is van a háttérben, segítek elrendezni… - A szemeit figyeltem, egy másodpercre sem szakítva el róla a tekintetemet. – Raymond áll a háttérben? – Nem volt más választásom. Rákérdeztem. Ennél nyíltabban aligha lehetett volna, de ha nem így… akkor mégis hogyan szedhettem volna ki belőle az igazságot? Bár ha mellélövök és nem ő a tettes, akkor… az kissé kínosabb mederbe sodorná a helyzetet.

483 words ❖ i won't mind ❖ note:     ❖

Yeah, I wanted to play tough, thought I could do all this on my own but even Superwoman sometimes needed Superman's soul

Leigh hirtelen felbukkanása meglepett, akárcsak a sürgősnek tűnő mondanivalója, ám ennél sokkal inkább összezavart az arcán tükröződő feszültség, amit néhány egészen rövid pillanatra egy barátságos mosoly váltott fel. Nem tudtam mire vélni a válaszát, ezért leginkább egy zavart mosollyal tudtam felelni, és miközben finoman magával húzott, gyorsan számbavettem, mi történt addig a kórházban. Volt néhány beeső sürgős eset, egy fejsérülés, egy szívroham, és két baleset kisebb-nagyobb törésekkel, az egyik idősebb poszt-op betegnél hirtelen szívleállás, néhány vérvétel, egy ultrahang, és persze ott volt Sarah, a leukémiás kislány, akinél szükség volt néhány tesztre, mert elkapott egy fertőzést. Nem jutott eszembe egy olyan mozzanat sem, ami hibához vezetett volna, így továbbra sem tudtam értelmezni a „reméli, hogy nem” jelentését.
Egészen addig, persze, amíg be nem csukódott mögöttünk a rendelő ajtaja és beszélni nem kezdett.
Nem akartam hazudni neki. Legszívesebben ott helyben kiöntöttem volna neki a lelkem, elmondva neki mindent, ami Raymonddal kapcsolatos, mert tudtam, hogy ha valaki, akkor Leigh diszkréciója mindenképp számíthatok; megőrizte volna a titkaimat, ha arra kérem, ha pedig módjában állt volna, a segítség sem lett volna számára kérdés. Ő egyszerűen... ilyen volt. Egy túl jó ember erre a világra, és éppen ezért nem engedhettem, hogy Ray mocska őt is besározza.
Az első kérdése után szóra nyitottam a számat, mégsem mondtam semmit. Pontosan tudta, hogy hazudok, én pedig azt, hogy át fog látni rajtam, mégsem készültem semmiféle frappáns felelettel erre a kérdésre. Csak figyeltem az elkomoruló arcvonásait, ahogy elfordította rólam a tekintetét, es miközben a saját lelkiismeretem sikított, arról győzködtem magam, hogy csak neki akarok jót azzal, hogy kihagyom ebből.
- Persze, hogy azok vagyunk – vágtam rá határozottan, hiszen ez nem volt kérdés. A titkok... az egy másik kérdéskör volt, ezért válasz nélkül is hagytam, noha nem voltam benne biztos, hogy ez a bölcs hallgatás esete. Azt sugallta, hogy titkolózom előtte, hogy nem bízom meg benne, pedig ez a lehető legtávolabb állt az igazságtól.
A tekintete és a fejcsóváló gesztus elárulta, hogy átlát a szitán, persze nem is vártam mást egy ilyen nevetséges tématerelési próbálkozás után. Azután mégis válaszolt a kérdésre, én pedig már kezdtem reménykedni, hogy talán mégis elfogadja, vagy inkább megérti, hogy okom van a hallgatásra, de ezt feltételezni naivitás volt. Már éppen közbeszúrtam volna, hogy nem a magánéletem védelméről van szó, amikor megütötte a fülem a múlttal kapcsolatos megjegyzése.
- A múltat...? – kérdeztem vissza meglepve, de nem tolakodó érdeklődéssel. Nem emlékeztem rá, hogy tudnék ilyesmiről a múltjában.
Szinte láttam rajta, mikor adta fel. Ahogy kifújta azt a nagy levegőt, ahogy a vállai egy kissé előrébb estek... és aztán a szavaiban is ugyanez a lemondás tükröződött. A lelkiismeretem valósággal lázadt, pedig nem hagyott rögtön magamra, hiába érdemeltem volna meg.
- Leigh, én... – Tanácstalanul hallgattam el, nem tudtam, mit mondjak, hogyan fogalmazzam meg az indokaimat úgy, hogy ne mondjak túl sokat és őt se lökjem el magamtól, mert egyelőre nem tudtam volna megmondani, melyik tűnt ijesztőbbnek.
Vártam. Sokáig, talán túl sokáig is, és lehet, hogy mire képes voltam megszólalni és cselekedni, az ő keze már a kilincsen volt, de akkor közelebb léptem hozzá és a karjára simítottam a kezem, hogy megállítsam. Ha nem, a mozdulatsor akkor sem maradt el, mert szerettem volna, ha érzi, hogy a körülményekhez képest a lehető legőszintébb akarok lenni hozzá.
- Nem arról van szó, hogy nem bízom benned – kezdtem halkan, de határozottan a szemeibe nézve. – Tudod, hogy bízom. Mint emberben, mint orvosban, mint... – Mielőtt még hülyeséget mondtam volna, megráztam a fejem és halkan nevetve egy megjegyzéssel űztem el a levegőben lógó folytatást. – Te jó ég, ha választanom kéne, kire bízom az életem ebben az egész kórházban, te lennél az.
Nem helyesbítettem, mert hiába dolgozott itt orvosként a tulajdon vőlegényem is, az igazság ez volt. Inkább folytattam, óvatosan egyensúlyozva a túl sok és a még éppen elég mezsgyéjén a szavakkal.
- És... törődöm veled – folytattam, egy találó kifejezést használva, mielőtt még túl félreérthetően fogalmaztam volna. – Éppen ezért kérlek, hogy fogadd el, ha nem válaszolok a kérdésedre. Túl jól ismersz, ezért nem fogom azt hazudni, hogy csak ügyetlen vagyok, de kérlek... ne feszegesd a miérteket. – Kérlelőn néztem rá, miközben kissé megszorítottam a karját, remélve, hogy megért. Hogy nem ért félre, hogy nem a bizalmatlanság számlájára írja mindezt. – Nem szeretném, ha belekeverednél, Leigh.

691┃you're all i need┃     ┃✗

To: Jessamine Blythe

You know I got your back, I'm on your side

A kérdésére eleinte nem reagáltam, csak magamban morogtam két-három mondat erejéig, majd a szemem sarkából pillantottam rá, miközben el is mosolyodtam barátságosan.
- Remélem, hogy nem – Elkaptam egy hosszabb pillanatra a tekintetét is, mielőtt újra előrenéztem volna, meg sem állva az egyik rendelőig, ahova be is léptünk. Egyszerűen jobbnak láttam, ha ketten beszéljük ezt meg, privátban, mintsem odakint, ahol bárki felfigyelhet ránk. Amióta Ray belépett a kórház és egyben Jessie életébe, minden sokkalta bonyolultabbá vált. Tudtam azonban, hogyha tényleg ő áll a nő sérülései mögött, akkor nem lesz egyszerű kihúznom ezt Jessieből. Tanultam a múltból, különösen anyámból. Képes volt mindenkinek mindenféle hazugsággal előállni, mikor napi szinten jelentek meg rajta újabb és újabb kék foltok. És az emberek ezt bevették… talán csak nem akarták meglátni a valóságot. Talán csak egyszerűen vakok voltak. Fogalmam sincs. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy gyerekként mennyire fájt ez az egész. Hogy az emberek semmibe veszik a másikat és a néha jópofizáson túl semmi sincs. Talán ezért is lettem orvos, a sok ok mellett. Önzetlenül segíthettem másokon és igenis figyelhettem a betegekre. Erre volt szükségük. Arra, hogy igenis kezelje őket valaki és ne hagyják őket magukra. Ahogyan… Jessiet sem akartam figyelmen kívül hagyni. Bármekkora is volt a baj, azt akartam, hogy tudja: itt vagyok. Képes lettem volna bármilyen szabályt megszegni azért, hogy ne essen bántódása többé.
Az első megszólalására csak szusszantam egyet, majd megnyaltam a szám szélét. Persze, hogyan várhattam volna, hogy egyből kitereget mindent nekem? A továbbiakra méregetni kezdtem, leginkább azt, ahogyan összefűzte maga előtt a karjait. Tipikus reakció akkor, ha az ember támadva érzi magát és el akar zárkózni, avagy titkol valamit. Vagy egyszerűen kellemetlen neki a szituáció.
- Miért nem mondod el az igazat, Jessie? – Kérdeztem, ahelyett, hogy belementem volna a hazugságaiba. Félrefordítottam a fejem, gondolkozva, mégis mivel állhatnék elő. Mivel győzhetném meg, hogy beszéljen… hogy merjen beszélni. Akárhogyan gondolkoztam, csak anyám jutott eszembe. De ez túlságosan magánügy volt. Esélyes, hogy Jessie is annak érezte, viszont… anyámon nem tudtam, de rajta segíteni akartam és tudtam, hogy sikerülne. – Barátok vagyunk, ugye? Akik közt nincsenek titkok – Jegyeztem meg ennyit, mikor újra ránéztem. Reméltem, hogy ezzel, ha csak egy kicsit is, de hatni tudok rá… még ha most el sem mond egyből mindent.
A tématerelésére viszont csak a fejemet csóváltam. Na nem azért, mert bármi gond lett volna Lincolnnal, csak egyszerűen túl nyilvánvaló volt, hogy csak a szót akarja terelni.
- Ismered, milyen… - Válaszoltam egy halvány, szelíd mosollyal. Aztán sóhajtottam egyet és a mosolyom el is tűnt az arcomról. – De ne akard ennyire nyilvánvaló módszerrel terelni a témát magadról, Jessamine. Egy részem megérti, ha nem avatsz be a magánéletedbe… egy másik viszont a múltat látja megismétlődni – Mély levegőt vettem, amit lassan fújtam ki. Lehetőségem lett volna kifejteni, amit mondtam, de nem tettem. Tudtam, hogy hiába döngetem az ajtót, ha a másik oldalon levő személy nem akar beengedi, nem fog. Azaz, lefordítva: ha nem akar beszélni, nem fog. Tudtam jól. – Ha készen állsz arra, hogy elmondd, mi történik veled, tudod, hol találsz - Zártam le végül ennyivel a mondandómat és vártam. Ott hagyhattam volna a gondolataival, de a lábaim nem mozdultak. Mintha földbe gyökereztek volna.

517 words ❖ i won't mind ❖ note:     ❖

Yeah, I wanted to play tough, thought I could do all this on my own but even Superwoman sometimes needed Superman's soul

Még a műszak felénél sem tartottunk, a nap mégis kezdett máris végtelennek tűnni. Nem volt ez újdonság senkinek, rendszeresen előfordultak efféle őrült napok, amikor a betegek mintha sorban álltak volna a kórház előtt, úgy jelentek meg egymás után; mire végeztünk egy esettel, már ott is volt a következő beteg, akárcsak egy futószalagon. Ilyenkor nem volt választás, na nem mintha egyébként azt választottam volna, hogy felteszem a kezeimet és bármelyiküket is cserben hagyom. Épp azért voltunk, hogy segítsünk bárkinek, akinek szüksége van rá.
Azon viszont semmi nem tudott segíteni, hogy az ilyen napokon az ember akaratlanul is feszültebb volt, nem tudott elmenni olyan dolgok mellett, amit máskor elengedett volna. Ilyen nap volt két nappal azelőtt is, amikor egy szerencsétlen véletlennek köszönhetően Ray és én közös beteghez kerültünk, ami már önmagában sem lett volna egészséges, de ő még azzal is megfejelte, ahogyan a nőt kezelte... csak azért, mert félvér volt. Sosem értettem azt a gyűlöletet és viszolygást, ahogyan sokan néztek rájuk. Mindenki félt a vírustól a maga nemében, ami olyan szempontból érthető volt, hogy a legtöbbünkből jó eséllyel mutánst faragott volna, na de ezért így bánni azokkal, akiknek a szervezete elbírja a vírust? A félvérek ráadásul így születtek, még csak nem is tehetnek róla.
Nos, Raymond ezt a véleményemet sem osztotta, amit méltóképp ki is fejezett, amikor szóvá mertem tenni a nemtetszésemet.
Már csak ezért is reméltem, hogy aznap nem sikerül még véletlenül sem összefutnom vele, egy általános tartás viszont bennem volt, hátha mégis bekövetkezne. Alighanem ezért is rezzentem össze, amikor az emeleti folyosón valaki megragadta a karomat, ám ahogy hátrakaptam a fejem, a legkevésbé sem Ray-jel találtam szemben magam: Leigh állt ott, akitől a szívem egészen más okok miatt vert félre.
- Leigh? – Aggódva fordultam felé, az arca ugyanis meglehetősen komornak tűnt, aminek köszönhetően még a kórházi normákról is megfeledkeztem, egyszerűen csak a becenevén szólítva meg. – Valami baj van?
Eszembe sem jutott ellenkezni, amikor arra ösztökélt, hogy tartsak vele. Noha nem tudtam, mi lehet a probléma, ha bármiben szüksége volt rám, kész voltam rendelkezésre állni, még ha csak azt is akarta megosztani velem, milyen szörnyű ma a koszt a kantinban. Meglepett, amikor egy üres rendelőben kötöttünk ki, zárt ajtók mögött, de nem hagytam a gondolataimat rossz irányba vándorolni, inkább csak tudatosítottam magamban, hogy valószínűleg nem a büfékínálatról fogunk beszélgetni.
Várakozón néztem rá, de őszintén nem tudtam hová tenni az arckifejezését: a vonásai egyszerre voltak feszültek és aggódók. Amikor beszélni kezdett, értetlenül vontam fel a szemöldököm a magánélet említésére, de amikor folytatta, már világossá vált, miért vagyunk itt.
A karomra kaptam a tekintetem, ösztönösen takarva el a sötétülő ujjnyomokat az alkaromon a másik kezemmel, mintha ezzel meg nem történtté tehetném a létezésüket, pedig éppen azért vont most kérdőre, mert már látta. És nem először.
Két megoldást láttam magam előtt, de egyik sem volt ínyemre, sőt, az egyiket olyan hamar el is engedtem, ahogy jött. Támadásnak vehettem volna a kérdését a magánéletem ellen, ahogy ő is mondta, és egyszerűen csak dühöt színlelve faképnél hagyhattam volna, de... arra nem lettem volna képes. Tudtam, hogy Leigh nem ezt érdemli, már csak azért sem, mert nekem akart jót, és egyébként sem ez volt jellemző a kapcsolatunkra. Hosszú ideje dolgoztunk már együtt és a kezdeti szimpátia már régen túllépett azon a szinten: barátok voltunk, egy időben talán azt reméltem, ennél többek is lehetünk... Ám a lényegen ez nem változatott. Bíztam benne, nem csak mint orvosban, hanem mint emberben.
Ezért volt szörnyű érzés még a második megoldás alkalmazása is – hazudni neki. Megint.
- Hiszen már legutóbb is elmondtam, Leigh – ráztam meg a fejem, próbálva elodázni a dolgot, miközben összefűztem magam előtt a kezeimet. – Egyszerűen csak fáradt vagyok, túl sok műszakot vállaltam Amanda helyett, és gyakran már csak szó szerint hazaesni vagyok képes. Fáradtan pedig dekoncentrált és ügyetlen vagyok. – Megvontam a vállam, de még én is tudtam, milyen feltűnő és árulkodó, hogy kerülöm a tekintetét.
Arról nem is beszélve, hogy az ajtófélfa és az asztal sarka nem hagy ujjnyomokat az ember alkarján, de reméltem, hogy Leigh elengedi a dolgot és nem huzakodik elő ilyen racionális okfejtéssel. Persze pont nem így ismerte, de azért... reméltem. Nem arról volt szó, hogy nem bíztam benne, hogy ne osztottam volna meg vele szívesen mindent, egyszerűen csak nem akartam, hogy belekeveredjen. Minél többet ismertem meg Raymondból, annál biztosabb voltam benne, hogy mindenkinek az a legjobb, ha távol tartja magát tőle.
És, mint kiderült, tőlem is, ugyanis különös érzékenységet mutatott a féltékenység kérdésére, de ettől még nem voltam hajlandó megadni neki, hogy ne beszéljek többet mondjuk Leightonnal. Főleg vele.
- Hogy van Lincoln? – próbáltam elterelni gyorsan a szót egy még saját megítélésem szerint is nevetséges próbálkozással.

761┃you're all i need┃  ┃✗

To: Jessamine Blythe

You know I got your back, I'm on your side

Végre elszabadulhattam egy kicsit. Órák óta nem volt egy 5 perc szünetem sem, mindig rohanni kellett ide vagy éppenséggel oda. Kezdtem elfáradni a mai napban, és le akartam ülni legalább 2 percre, sőt, bekapni pár falatot és meginni egy kávét, de ahogy haladtam a folyosón, kiszúrtam Jess-t, ahogy az emeletre vezető lépcsők felé fordult. Oda akartam neki köszönni, de ahogy végigfuttattam rajta a tekintetemet, megláttam egy újabb kék foltot a karján. Eddig is gyanús volt a dolog, de kezdett még aggasztóbb lenni a helyzet. Eddig nem akartam rákérdezni, hogy bántja-e valaki, de lassan már semmi kétségem nem volt afelől, hogy igen.
Vettem egy mély levegőt, majd futóléptekre kapcsoltam, hogy be tudjam érni. Az emeletre felérve sikerült elérnem őt, és finoman ragadtam meg a karját. Talán még a sérülését is érintettem, bár nem szándékosan.
- Gyere velem – Nem tűrtem nagyon ellentmondást és ezt láthatta is rajtam. Figyeltem néhány másodpercig, majd az egyik szabad rendelőbe húztam. Ott engedtem csak el a karját és az ajtóhoz visszalépve bezártam.
- Jess… tudod, hogy nem vagyok az a fajta, aki belemászik mások magánéletébe – Fordultam felé, mély levegőt véve. Kockáztattam, hogy soha többé nem áll szóba velem, vagy hogy leordítja a fejem, amiért olyanba ütöm az orrom, ami nem az én dolgom. – De nem tudok elmenni szó nélkül amellett, hogy megint véraláfutásos a karod. Hacsak nem hematológiai betegséged van, amit, nyilván eddig is közölhettél volna, akkor az a gyanúm, hogy valaki bánt téged. – Hisz abban kételkedtem, hogy ennyiszer nekiment volna az asztal sarkának, vagy elesett volna. A hazugságok, amiket egészen eddig beadott nekem, nem voltak igazán hihetőek… kíváncsi voltam, ezúttal beavat-e a valóságba, vagy újabb hazugsággal áll elő.
Aggódtam érte. S csodálkoztam, hogy más nem vette még észre a véraláfutásos testét. Nem igaz, hogy senki sem figyel az itt dolgozókra, csakis én! Rendben, talán ez túlzás volt. Hiszen tudtam, hogy egy-két ember még képes az empátiára és képes figyelni másokra. De akkor Jess-t miért nem vette észre senki? Idegesített a tudat, hogy valami van vele. Várakozón néztem rá, miközben a jobb lábamra helyeztem a testsúlyomat, kezeim pedig a csípőmön pihentek. Válaszokat akartam, az igazságot... és tudtam, hogy addig nem engedem ki a szobából, amíg nem beszél.

360 words ❖ i won't mind ❖ note:  remélem, tetszik     ❖