Lepergett a lelki szemeim előtt néhány arc, jelenet, hallottam a fülemben egyesek hangját, aztán megpróbáltam mindezt kizárni. Arra gondoltam, hogy talán ha nem jövök be Dr. Holland irodájába, talán a folyosón kap el a rosszullét és ki tudja, segített-e volna rajtam valaki. Egyáltalán észrevett volna-e valaki. Tényleg hálás voltam, hogy segít nekem.
- Már nem… - Halvány mosoly futott át az arcomon, de csupán néhány pillanatig tartott. Tudtam ugyanis, hogy egy rosszullét nem változtat a tényeken és nem is akartam, hogy szánalomból adja vissza a munkámat. Persze, jó lett volna. Az életem volt a munkám és nem tudtam, mit kellene nélküle kezdenem.
A nő hangjára eszméltem fel és néztem rá, majd elvettem a gyógyszert a férfitől.
- Megmaradok most már, Janice – Rámosolyogtam halványan, majd bevettem a gyógyszert és leöblítettem néhány korty vízzel. Oké, a fél pohárral megittam. Kellett. Kiszáradtam, rosszul voltam és örökkévalóságnak tűnt ez a hirtelen jött hullám.
Talán néhány perc eltelt még, mire a légzésem elkezdett javulni. Közben átfutott a fejemen, hogy nagyjából titokban volt tartva, miszerint gyenge a szívem – így talán nem is vettek volna fel komolyabb pozícióba itt. Hisz mi van, ha egy műtét közben történik…? Eddig nem volt ilyen, de sose lehet tudni, ugye? A férfi ujjaira néztem a csuklómon, majd nagyot nyeltem.
- Egyet, általában annyi segít – Vettem még néhány nagyobb levegőt. Habár rázott a hideg, de ezt betudtam annak, hogy leizzadtam. De már határozottan jobban voltam. – Most már megmaradok, köszönöm. Mindkettőtöknek – Észre sem vettem, hogy letegeztem a férfit; ösztönös volt, de rögtön szabadkoztam. – Mármint köszönöm önnek – A poharat leraktam, amennyiben nem vette el tőlem előbb, aztán lassan felálltam. – Talán ideje mennem – A férfira néztem lassan.

Eltoltam magamtól, de ő erősebb volt, nekem pedig energiám sem maradt arra, hogy tovább visszakozzak. Hiába masszíroztam a mellkasomat, valahogy nem akart szűnni a hirtelen jövő fájdalom. Néhány korty vizet sikerült innom, majd visszanyújtottam a poharat. A kérdésére rögtön reagáltam, de aztán csak tompán hallottam, hogy telefonál. Nem tudtam, kivel beszél vagy mit mond neki, annyira nem tudtam már koncentrálni rá. A légzésemre figyeltem és arra, hogy szűnjön ez az átkozott roham. Nagyon rég nem jött elő, szinte már meg is feledkeztem róla. Mármint néha fájt, feszített a mellkasom, de nem ilyen mértékben.
A történtek ellenére William törődése jólesett. Ebből is tudtam, hogy jó orvos; bármin is vitatkoztunk, vagy bármi is történt… nem azzal foglalkozott, hanem a beteget láttam bennem. Aprót bólintottam a szavaira, igyekezve mélyen, egyenletesen lélegezni.
- Köszönöm, bár… túl rendes… velem – Suttogta, néhány levegővétel közepette, de többet nem tudtam kipréselni magamból. Kezdett hányingerem lenni, ez is a rohamnak volt köszönhető. Gyűlöltem ezt az érzést, nagyon. Csak abban bíztam, hogy hamar ideér Janice a gyógyszerrel, mert anélkül talán mégsem múlik el ezúttal.

Lepergett előttem voltaképpen minden. Az, hogy egyáltalán miért lettem orvos, mit akartam elérni, miért nem mentem el már az első akadályoknál. Miért is nem adtam fel idő előtt? Tudtam a választ. A betegekért éltem. Mindent miattuk, értük tettem. Szabályt is szegtem, ha a helyzet úgy kívánta. Mert ebben az átkozott kórházban mások számára nem a betegek voltak az elsők. Nem az, hogy életeket mentsünk, hanem ezer meg egy másik dolgot helyeztek előtérbe. Én nem ilyen voltam. Nem érdekelt a plusz pénz, nem érdekelt az, hogy egy-egy beteg bent tartásával mit nyer a kórház vagy mit nem. Én a betegeket minél előbb, gyógyultan haza akartam küldeni. Csak ez számított. Semmi más. Most pedig minden kezdett széthullani körülöttem.
Vajon mihez kezdek, ha ennek vége?
Ha elmondtam volna az okaimat, semmin sem változtatott volna. Felesleges volt Dr. Holland orrára kötnöm a magánéletemet, ami még számomra is most kezdett igencsak zavarossá válni azzal, hogy Dorian betoppant az életembe, aki történetesen a bátyám volt. Gyengén megráztam a fejemet a szavaira. Nem volt energiám vitatkozni vele, sem érveim, amikkel visszavághattam volna. Legalábbis érdemi visszavágásra nem voltam alkalmas.
A fájdalom túl gyorsan hatalmasodott el rajtam, a mellkasomon. Máskor is előfordult már, hogy ennyi ébrenlét és terhelés után előjött ez a fájdalom, de most mégis váratlanul ért. Ahogy támaszkodtam, szabad kezemmel a zsebemet kezdtem kutatni, de hamar szembesülnöm kellett vele, hogy a gyógyszert az öltözőben hagytam. Ahogy Dr. Holland mellém lépett és arra kért, üljek le, megráztam a fejem.
- Nem, mindjárt jobb lesz… - Suttogtam, és félre is toltam finoman a karját először, de aztán megragadta a karomat és visszaültetett. A légszomj borzasztó volt, úgy éreztem, végem. Kapkodtam a levegőt és tovább masszíroztam a mellkasomat. A kérdések egy része el sem jutott a tudatomig.
- Víz… az jó lenne – Pillantottam rá a szemem sarkából, majd a kezére néztem, amivel épp a pulzusomat próbálta kitapintani.
- Anginám van… stabil – Legalábbis egyelőre. Az éves vizsgálatokat is be kellett volna ütemeznem az elmúlt hónapban, de valahogy mindig elfelejtődött. – Nitroglicerint szedek, de az öltözőben hagytam… - Vallottam be halkan, de aztán ugyanúgy folytattam. – Néhány perc alatt magától elmúlik… de attól még… ijesztő – Mélyeket lélegeztem, s habár én nem láttam, Dr. Holland láthatta, mennyire elfehéredtem. A gyógyszere szükségem lett volna, de nem voltam olyan állapotban, hogy elmenjek érte és úgy nézett ki, a férfi sem akart elengedni.

Nem tetszett az a légkör, az az aura, ami körbevette Dr. Hollandot. Rossz előérzetem volt, de igyekeztem nem kimutatni az aggódásomat. Megköszörültem a torkomat.
- Köszönöm – Azt hiszem. Lehet erre mást mondani? Bár hirtelen az a szék valami vallatószéknek tűnt. Mindenesetre helyet foglaltam, ahogyan kérte. Megnyaltam a szám szélét idegességemben, majd a kérdésre egyből reagáltam.
- Hivatalosan csak 3 éve. Az előtt pedig a rezidensi éveimet töltöttem itt – Hirtelen már kicsit sem akartam tudni, miért volt fontos ez. Talán a hangszíne, vagy a megjelenése… elgondolkodtam azon, hogy Raymond jóban lehet vele. Talán miatta vagyok itt. Bekavart.
De ahogy tovább beszélt, rájöttem, hogy csakis magamnak köszönhetem ezt az egészet és igen, pontosan tudtam, hogy mi lesz ennek a végkimenetele. Aprót bólintottam, mikor közölte, bizonyára tudom, miről van szó. Innentől kár volt tagadni. Félrepillantottam, miközben a karfára csúsztattam a kezemet.
- Nem mintha változtatna bármin is az, ha elmondom az okaimat. Tudom, hogy hibáztam. Személyes érzelmeket kevertem a munkámba… - Jegyeztem meg csendesen, ezzel valamiféleképp választ adva, de mégsem. Aztán kimondta. „Ki kell, hogy rúgjalak.” Mintha tőrt szúrtak volna a mellkasomba. Nem, inkább… mintha keresztüllőtték volna a szívem. Valóban belesajdult ebbe a mondatba a szívem. Fájt. A munkám volt az életem. Képtelen voltam Dr. Hollandra nézni. Sőt, elfogott a légszomj. A mellkasomra csúsztattam a kezem és masszírozni kezdtem lassan, levegőért kapkodva.
- Megértem a döntését… - Próbáltam szavakat, mondatokat formálni. Lassan ránéztem. – Vállalom a következményeket is, még azt is, ha mégis a bíróság előtt kötök ki – Felálltam lassan, de kénytelen voltam megtámaszkodni a szék háttámláján. Rosszul voltam, de nem feltétlenül a helyzet miatt, hanem a gyenge szívem volt az oka. – Ugyanakkor… tudnia kell, hogy én mindig mindent a betegeim érdekében tettem, bármiről is volt szó. Mindent megtettem, hogy segíthessek rajtuk… és ez a legutolsó esetnél is pontosan így volt. Nem hiába akartam, hogy Dorian az én betegem legyen. Nekem kellett… én akartam… - Eltorzult az arcom a fájdalomtól. – Bocsánat… én… - Igyekeztem összeszedni magam. Nem volt szükségem Dr. Holland sajnálatára. Mély levegőket vettem, amiket lassan fújtam ki; nyugtatva a szervezetemet, a szívemet… önmagamat.

Kezdtem aggódni Lincolnért. A tőle nem megszokott módon, komolyabb sérülésekkel érkezett ma reggel és nem igazán tudtam hova tenni az okát. Zúzódások nyomát találtam a karján és az oldalán. Mintha bántották volna. De a fő ok, amiért bejöttek, az nem ez volt. Ezt csak én vettem észre és… baljós előérzeteim voltak miatt. Valószínűleg nem hiába.
Azonban nem volt időm tovább foglalkozni vele, mintsem a nővére engedte – és amint végeztünk, elmentek. Lincoln szomorú tekintetét a mosoly ellenére is kiszúrtam; szinte szívbemarkoló látvány volt. Vajon mi történhetett vele? Jobban mondva velük. A nővére sem nézett ki jobban… valami volt a háttérben és minden porcikám azt súgta, hogy tüzetesebben utána kell járnom. Egész nap a kisfiún gondolkodtam, miközben sorra láttam el a betegeket. Délutánra még egy műtét is be volt ütemezve. Mikor pedig végeztem vele és kiléptem a műtő ajtaján, akkor hallottam meg a hangosbemondóban a saját nevemet. Értetlenül álltam a helyzet előtt, hisz Dr. Holland nem sűrűn hívatott még az irodájába. Sőt, ha belegondolok, semmikor sem. Pont ezért volt érdekes.
Még elmentem kezet mosni és levenni a véres, műtős ruhát. Olyan 10 percet vett igénybe, mire ráncba szedtem magamat és elsétáltam a konzul irodájáig. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy ez Ray műve. Talán ő kavart valamit a háttérben, miután látott Jessamineal… már ha látott. Csak találgatni tudtam, hogy miért hívat Dr. Holland. végül mély levegőt vettem és kettőt kopogtam az iroda ajtaján. Amint választ kaptam, lenyomtam a kilincset és beléptem.
- Hívatott, Dr. Holland – Néztem rá egyből, bár a megjelenése nem sugallt semmi jót. Azonban nem tettem fel felesleges kérdéseket, sőt, arra vártam, hogy ő szólaljon meg. Ő hívatott, nem? Érdeklődve figyeltem, majd behúztam magam után az ajtót. Fáradtan sóhajtottam. Megint elértem a 36 órát… másra sem vágytam, csak a saját ágyamra odahaza.