Csak megráztam a fejemet Elenor szavaira. A csatornákat tényleg mindig le szoktuk ellenőrizni, pontosan az ilyen esetek elkerülése érdekében, most meg mégis itt volt egy mutáns, nem is akármilyen szintű! Ha pedig újabb csatornatisztítók nem tértek volna vissza a felszínre, arról Seth biztosan tudott volna, s már rég szervezett volna egy csapatot, hogy fésüljük át az egész csatornarendszert. Több mint aggasztó volt ez a fejlemény. Gondolataimból végül az rántott ki, ahogy Elenor belebokszolt a vállamba. Csak elhúztam az ajkaimat a kioktatását hallgatva. Igaza volt, magam is tudtam, de hát, mi mást tehettem volna? A sidina elkezdett futni az ellenkező irányba, vissza a lakott területek felé, azt meg csak nem hagyhattam, hogy meglógjon előlünk, amíg mi Sethtel cseverészünk, és ki tudja, milyen károkat okozzon. Nem ez volt az est első meggondolatlan cselekedete. - Tudom, és sajnálom, Elenor – sóhajtottam végül fel. Tudom, hogy csak aggódott értem, de a tettemet továbbra sem bántam meg igazán. Az adott pillanatban ezt láttam a legjobb megoldásnak, és bármennyire is gondoltam át jobban a döntésemet, nem másítottam volna meg azt. Az emberek védelmére esküdtem fel, az én testi épségem vajmi keveset számított, ha azzal több ártatlan életét meg tudom menteni. A lábaim végül feladták a harcot a fáradtságban, én pedig lecsúsztam a fal tövében. Hideg volt a beton, és tisztában voltam azzal, hogy nem lesz ennek még jó vége, főleg, hogy még a víz is patakokban folyt rólam. Mégis jól esett most csak itt ülni, fejemet a falnak dönteni, és várni néhány másodpercet, percet arra, hogy kicsit lenyugodjon a hevesen verő szívem. - Ne aggódj, elviszem a balhét – vettem át mosolyogva tőle a telefont. Azért meg volt a jó oldala annak is, ha az ember O’Connor volt, s habár az apám neve nem mentett fel minden szabály alól, valamilyen szinten mégis csak másképp viszonyultak az emberek hozzám. Seth mondjuk így is szigorú volt velem is, de reméltem, ezúttal megússzuk az órás fejmosást. - Szerintem igen, bár ki tudja, a mutáns bármelyik másik csatornajárón vissza tudna jönni – sóhajtottam fel. – A csatorna a legvalószínűbb… Miben fogadunk, hogy Seth velünk fogja átnézettetni az egész csatornahálózatot büntetésként? – kérdeztem tőle viccelődve. Reméltem, hogy tényleg nem fog ez bekövetkezni, mert baromi sok meló lett volna benne. Amint úgy éreztem, hogy már megfelelően veszem a levegőt, és nem remeg a hangom, tárcsáztam Seth számát. Egyszer sem kellett kicsengenie ahhoz, hogy a férfi felvegye a hívást, és egyből belekezdjen a leszidásunkba. Amint kicsit lenyugodott, és hagyott szóhoz jutni, elkezdtem neki elmondani a történteket, és megadtam neki a tartózkodási helyünket is. Amint végeztünk a beszélgetéssel, kinyomtam a hívást, és visszaadtam a telefont Elenornak. - Seth azt mondta, hogy egyelőre maradjunk itt, és figyeljük ezt a csatornalejárót. Ő addig szervez egy csapatot, és még ma este elkezdi átnézetni a csatornahálózatot. Innen fognak majd indulni, utána azt mondta, menjünk haza, mert úgy sem veszi hasznunkat fegyver nélkül, fáradtan – adtam át a katonai konzul üzenetét Elenornak is. Azt nem tudtam volna eldönteni, hogy örüljek-e annak, hogy hazamehetünk, vagy nem. Valamilyen szinten saját felelősségemnek éreztem azt, hogy a mutáns még életben volt. Még ha tudtam is, hogy ennél többet nem tudtunk volna Elenorral tenni fegyverek nélkül.
Having courage and showing courage means we face our fears.
We are able to say, I have fallen, but I will get up.
Reagok száma :
41
Tárgy: Re: Játszótér Pént. Ápr. 24, 2020 11:36 pm
To Cora
Csak állok ott, enyhén pihegve Cora mellett, ahogy a csatorna irányába tekintek. Nem értem, egyszerűen csak nem értem, ami itt történik. A levegőt kapkodom, az orromon keresztül, a tüdőm ki szeretne robbani a helyéről, az izmaim remegnek. Nem izzadok, konrkétan a víz folyik rólam, Homlokomról tenyeremmel csapom fel hajamra. Rám fog férni egy hajmosás, ha ezzel végzek. - Én sem, nem. Hát, múlt héten vizsgáltuk át! Hogy került be… - akaratlanul is a falak irányába fordulok, még akkor is, ha innen nem láthatom. A francba, mégis mit keres a városba egy ilyen? Ááááh, én nem értem. De ami fontosabb. - Legközelebb nagyobbat kapsz - meresztem rá mutatóujjamat, arcom is komollyá válik. Kezembe ott tartom a telefont, ekként bökök rá. Remélem, hogy ennyi elég. - Egy csapat vagyunk. Úgymond - tudom, egyikünk sem guradian, de akkor is. - Nem megyünk a saját fejünk után - rázom meg a fejem. Ez így nincs rendjén. Nem szabadna, nekünk nem lehetne ennyire meggondolatlannak lennünk. Nagyobb baja is eshetett volna, ezt pedig nem igazán szerettem volna. - Tudsz szólni és akkor nem kellene magyarázkodnom… - mélyről jövő sóhaj hagyja el ajkaimat. - Csak legközelebb ne, jó? Bajod is eshetett volna - rázom meg a fejem kelletlenül. Cora leül, de én még nem tudom őt követni. Még próbálom kifújni magam. Egyszerűen nyújtom neki át a telefont. - Tied a pálya, az én fejem leharapja, ha én szólok bele. Tudod, mit? Meg sem akarom kockáztatni az Admirális óta - bökök felé, újra a telefonommal. Igaza van, hogy Sethnek tudnia kell róla. - Maradjunk, amíg jön az erősítés? - kérdezem tőle, majd lehuppanok mellé. A legrosszabb taktika. - Vegyük sorra: a falon tud csak bejönni. Vagy a csatornák kinyúlnak a városon túlra és akkor onnan jött be. De ezeket lezártuk. Vagy áttörték. Napokig tartana átnézni a csatornahálózatot - sóhajtok fel letargikusan. Túl sok munka lenne ezzel.
Bólintottam egy aprót, amikor Elenor azt felelte, hogy még félig volt a telefonja, amikor elindult otthonról. Vagyis neki kellett még lennie elég aksijának ahhoz, hogy egy-két hívást lebonyolítson. Reméltem, hogy ezúttal sikerül szólnunk valakinek, mert ha nem, akkor nagyon nagy bajban lettünk volna. Mindketten ki voltunk már merülve a sok futástól, éreztem, hogy a tüdöm erősen szúrt, már a hányinger is kerülgetett a fáradtságtól, de megállni nem állhattunk meg. Végül aztán, amikor már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, megragadva Ellie karját, berántottam őt magammal egy kisebb utcába, hogy ki tudjuk fújni magunkat egy picit. Emellett azt is meg kellett volna beszélnünk, hogy hogyan tovább. Kezdtek egyre inkább elfogyni az ötleteim. Miközben arra vártam, hogy Elenor felhívja Seth-et vagy valakit, tekintetemet végig a sidinán tartottam, hogy véletlenül se hagyjuk szem nélkül. Eközben láttam, érzékeltem, hogy mintha Elenor felém nyújtotta volna a telefonját, de nem reagáltam semmit erre. Gondolataimat végig az kötötte le, hogy a sidina mit fog következőleg lépni. Láttam, ahogy feltápászkodott a földről, megrázta a fejét, majd hosszú másodperceknek tűnő ideig csak bámult előre. Mielőtt azonban felocsúdhattam volna, már sarkon is fordult, és futott az ellenkező irányba. Halkan káromkodtam egyet, majd gondolkodás nélkül utána vetettem magamat. Nesztelenül követtem, hogy lássam, hova akar menni, mit akar tenni, de rátámadni nem terveztem egyelőre – abból csak én jöttem volna ki rosszul. Végül a szörny eltűnt egy csatornalejáró mögött, én pedig ott maradtam egyedül az üres utcán. Elmenekült. Nem értettem, hogy mi történik. - Én sem értem… - motyogtam válaszként a lánynak, amikor megérkezett mellém. Teljesen a gondolataimba voltam merülve, azon agyaltam, hogy mégis mit jelenthet ez az egész, de nem akart összeállni a kép. Elmélkedésemből végül az rántott ki, amikor Elenor belebokszolt a vállamba. – Áú! – kiáltottam fel halkan, összeráncolt szemöldökkel, de nem tudtam haragudni a lányra. Ezt az ütést megérdemeltem. – Ne haragudj, csak nem hagyhattam elveszni szem elől – pillantottam rá, enyhén bűnbánóan, de valójában egyáltalán nem éreztem rosszul magam a döntésem miatt. – Hívjuk fel újra – bólintottam egyetértően, majd csak nemes egyszerűen lehuppantam törökülésbe a földre. Most, hogy vége volt az akciónak, az adrenalin elhagyta a testemet, és felváltotta a kimerültség érzése. Rettentően sajgott a lábam. – Sethnek tudnia kell, hogy valami baj van a csatornában. A sidina valószínűleg már egy ideje ott lent bujkált. Ki kell deríteni, hogy pontosan hol, és hogyan jutott be. Mert ha ő itt van, ki tudja, még hány másik mutáns jutott be – temettem arcomat tenyerembe. El sem mertem képzelni, hogy ez hogyan történhetett meg.
Ha valamiben mi ketten Coraval jók voltunk, az a remek reflexeink. Nem tudom, hogy annak idején egymás mellett, egymással versengve fejlesztettük ki, hogy kié gyorsabb, ám eredménye most megmutatkozik. Amint tudok a segítségére sietek, érzem, hogy a tüdőm lassan felrobban, túl sok feszültséget nehezen bírna ki. Hosszabb ideig tudok futni, rövidben és a hirtelen gyorsba ritkán vagyok jó. Legalább is nem hosszútávon. Kezem nyújtom Corának, miközben feltápászkodik, hogy futva haladjunk tovább. - Még félig… - nyelek egyet, fejemmel fordulok csak hátra, ám kezem máris a feszülős nadrág rejtett zsebéhez ér. - volt, amikor elindultam otthonról - ekkor húz magával és követem. Kezeimmel a térdeimen támaszkodom meg, igyekszem nem túl hangosan zihálni. Nyelve egyet, próbálom felhívni Christ. Ki fog emiatt csinálni, ám hiába csöng, nem történik semmi. Hát persze… Végül kinyomom és átnyújtom a telefont Corának. - Nhem… - kezdem neki mondani, ám csak kezemmel mutogatom el, hogy nem bírok levegőt venni. Nem, hogy beszélni. Az izzadtság a hajamból a nyakamba, halántékomra csorog, onnan ruhám alá. Ám, ha nem veszi el a telefont, újrapróbálom. Ezúttal Sethet… - Gyerünk, valaki - nyelek egy nagyot, felegyenesedem. Szabad kezem a homlokomra tapasztom. És nyert ügyem van! Az érdes hang megszólalt, nevemnek sejtem, hogy nem örül, és igyekszem neki a lehet legrövidebb úton és módon elmondani, hogy mi is történt… A kérdésre, hogy hol vagyunk… Feltekintek a házra… - Közel a falhoz… - majd elmondom az utca pontos nevét is, közben pedig fülelek, hogy mi történik odakint, mikor jön… De nem jön. - A franc… Öhm, Seth… - kezdek bele, de végigmondani nem tudom, mert Cora már ki is startolt mellőlem. - A franc… Elindult az ellenkező irányba, öhm… Menekül, visszahívlak - és ezzel nemes egyszerűséggel nyomom ki drága főnököm. Hogy én még mit fogok a fejemre kapni emiatt. Most mégsem zavar, lehalkítom a telefont, nehogy hangosan csörögjön, mert érzem, hogy ennyivel nem fogom megúszni. Vissza fog hívni. Most viszont, amilyen hangtalanul csak tudok, úgy surranok Cora után, még levegőt is elfelejtek olykor venni. Mígnem meg nem érkezünk egy csatornához… - Nem heti szinten nézzük át az egész rendszert? - kérdezem meg, megállva Cora mellett, majd beleboxolok a vállába. - Mégis mit csinálsz, hogy csak szó nélkül utána mész? - suttogom, kissé felháborodva, noha hangomból inkább az aggodalom hallatszódik ki. - Semmit sem tudtam mondani Sethnek, rácsaptam a telefont… - dörzsölöm meg a homlokom, ahogy a lejáratot figyelem.
Az adrenalin lüktetett az ereimben, ám emellett megjelent még egy érzés: a félelem. A sidina ugyanis elkapta a bokámat, kirántva lábaimat magam alól, nekem pedig még felocsúdni se maradt időm, mert rögtön emelte is támadásra a másik karját a bestia. Pörögtek a gondolataim, hogy mit kellene tennem, ám Elenor mindkettőnket megelőzött reakció sebességében. Felemelve az útjelző táblát jól fejbe kólintotta a szörnyet, aminek hatására gyengült a szorítása a bokám körül, én pedig kihasználva ezt, egyből felpattantam, és Elenor mellé felzárkózva futottunk tovább. A kérdésére megráztam a fejemet. - Próbáltam Killt hívni, de nem vette fel, aztán lemerült a mobilom. Hogy áll a te aksid? – kérdeztem tőle két levegővétel között. Hátrapillantottam a vállam felett, és láttam a sidinát, ahogy áll egy helyben, valószínűleg akkora ütést kapott, hogy nem kicsit zavarodott össze, de ezzel legalább nyertünk egy kis időt magunknak. Megragadtam Elenor karját, és a következő sarkon fordulva behúztam őt a házak mögé. Hátamat a falnak vetettem, és nagy kortyokban ittam a levegőt, miközben tüdöm folyamatosan szomjazott az oxigénért. Sajgott minden izmom, az oldalam szúrt – nem volt kétségem afelől, hogy ha most kerülne sor harcra a mutáns és közöttünk, nem állnánk túlságosan fényesen. Mind a ketten fáradtak voltunk, ráadásul fegyverünk sem volt. - Most van egy kis időnk, amíg a szörny magához nem tér. Próbáld meg felhívni Seth-et – közöltem Elenorral, miután valamennyire sikerült kifújnom magamat. Közben végig azon agyaltam, hogy mégis mit tudnánk tenni jelen helyzetünkben, úgy, hogy mi is életben maradjunk, és a sidina se tegyen kárt másokban. Nem volt túl bő lehetőségeink tárháza. Miközben arra vártam, hogy Elenor végezzen a telefonálással, kilestem az utcákra, hogy lássam, a sidina magához tért-e már, vagy még mindig kába volt-e. Legnagyobb meglepetésemre azonban, ahelyett hogy tovább jött volna, utánunk, felkelve sarkon fordult, és elindult az ellenkező irányba. Halkan szitkozódni kezdtem. - Meg akar lógni – jelentettem ki, majd, mivel nem volt vesztegetni való időnk, rögtön megindultam a szörny után, nem várva arra, hogy Elenor mit fog szólni. Csendben lopakodtam a szörny mögött, nem akartam egyelőre, hogy észrevegyen, e közben pedig végigpörgettem a fejemben mindazt, amit az akadémián tanultunk a sidinákról. Veszélyes esti ragadozók voltak, ám könnyen elfáradtak, ezért nem tartottam valószínűtlennek, hogy most is erről lehetett szó. Ráadásul ellenállást is tanúsítottunk. Lehetséges, hogy könnyebb préda után akar nézni? Reméltem, hogy inkább visszavonul mára. Így hát követtem a bestiát, készen állva arra is, hogy közbe lépjek, ha valóban új préda után akart volna nézni, de ahogy teltek a percek, úgy egyre kevésbé voltam biztos ebben. Végül aztán egy csatornalejáróhoz értünk, s eltűnt odalent. Követhettem volna, de egyelőre nem láttam ennek értelmét. Ennél sokkal fontosabb volt, hogy Elenornak sikerült-e kapcsolatba lépnie a központtal. Odalent még kevesebb esélyünk lett volna ellene, megöletni magunkat pedig meggondolatlanság lett volna.
Having courage and showing courage means we face our fears.
We are able to say, I have fallen, but I will get up.
Reagok száma :
41
Tárgy: Re: Játszótér Hétf. Márc. 16, 2020 10:24 am
To Cora
Hatalmasakat pislogok rá, amikor arról beszél, hogy le akarom itatni. Ajkaim enyhén elnyílnak, úgy tekintek rá és csak nézem őt. Csak nézem és nézem, fejem pedig megrázom. - Jaj nem, nem, dehogy akarlak! Eszem ágába sincs! - rázom még jobban a fejemet. - Sose tennék olyat, amit ne szeretnél, vagy neked ne tetszene, erőltetni amúgy sem szoktam és nem, nem, Cora. Nem szeretnélek - rázom meg továbbra is jobban a fejem. Bár fogalmam sincs, hogy milyen az, amikor valaki berúg, mert hát lássuk be… Sose tettem még meg. Innentől nem tudom, hogy maga az érzés milyen. Ebbe az állapotba láttam már embereket, mindig is különösen tekintettem rájuk, de sose másztam bele mélyebben a dolgokba. Cora támogatása mégis jól esik, lelkem melengeti. Kedvesen mosolygok rá továbbra is, lelkembe mégis megmozdult valami, egy eddig ismeretlen érzés. Számomra legalább is ismeretlen. Életem eddigi részén, egyetlen ember volt, aki elfogadott, aki közeledett felém, barátságát felkínálta nekem, minden hátsószándék nélkül. Ostoba lennék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól más ember törődése, mely eddig hiányzott az életemből. Viszont ha már szeretnék sem tudnék mit kezdeni ezzel az érzéssel, ahogy megjelent úgy is illant el, hogy valami teljesen másnak adja át a helyét. A vadászat izgalmának, a városért való aggódásnak. Gyorsan válunk el egymástól, hogy a Sidinát figyelmét eltereljem. Mit ne mondjak, tökéletesen sikerült, mit sikerült. Érzem, ahogy tüdőm kapar a levegő után, mégsem tehetem meg, hogy erre figyeljek. El kell innen terelnem, közel a falakhoz, hogy ne ártson senkinek sem. Ez az elsődleges. Mégis utolér, ő bokám ragadja meg, hogy elzakózzak, de nem érezheti magát sokáig a nyeregbe. Pofán rúgom és hatalmas pofájával ordít rám. Felállok, futnék tovább, s ekkor Cora tér vissza. Mi történt? A lény mellett egy pillanatig tekintek csak felé, sejtem, hogy valami nem sikerült jól. Ő fut felém, elkaszált Sidina felé, és fordulnék, hogy újra figyelmét tereljem, de szemem sarkából látom még… Oh, hogy a francba. Irányt váltok, a jelzőtáblához rohanok, lendületből fordulok, hogy a tábla lapos végével vágjam erőből tarkón, melytől jobb esetben legalább szédülést kellene okoznom neki - de nem átállom célom, hogy kiüssem. - Cora - lihegem, kifulladva, csak fejemmel intek felé, hogy kapkodja ő is a lábát. - Tudtál hívni segítséget? - kérdezem tőle, távolodva a lénytől, mert nem sikerült kiütni, de szédelegve kaparja a betont, fejét rázza, melytől csak még jobban bele kell szédülnie. Szabad kezemmel Cora után kapok, hogy magam mellett tudhassam a lányt, ha azóta sikerült felkelnie.
Csak nevettem azon, amikor Elenor azt mondta, soha nem baj, ha Vic tud meglepetéseket okozni. Ha tudta volna! Eszembe jutottak a gyermekkori csínyjeink, amikor még mind az öten rosszalkodtunk, és apánk orra alá borsot törtünk. A körülményekhez képest boldog gyermekkort mondhattam a magaménak, még ha olykor rossz dolgok is történtek velünk. Valahogy aztán azonban, ahogy nőttünk, elkezdett szétesni az egykori szoros testvéri kötelékünk, ami leginkább Ash-en látszott meg. Ő volt az első, aki szinte teljesen elhidegült mindannyiunktól, s már igazán azt sem tudtam volna megmondani, hogy ki ő. Egy teljesen másik világban élt Kristályváros első számú hölgyeként. Kacagásom még hangosabbá vált, amikor elképzeltem Ellie felvetését. Hát, az biztos, hogy nagyon murisan festettünk volna úgy, főleg részegen! Biztosan nem tudtuk volna sokáig megtartani a pozíciónkat, és aztán összedőltünk volna, mint egy kártyavár – az éjszaka közepén, az utcán, ez biztosan érdekes látvány lett volna. - Ó, ezt úgy mondod, mint aki le szeretne itatni – kacsintottam rá játékosan, persze, egyáltalán nem volt semmilyen ellenvetésem a dolog kapcsán. Szerettem olykor kirúgni a hámból, bár nem voltam az a fajta, aki mindig seggrészegre itta volna magát. Még egyszer biztatóan a lányra mosolyogtam, hogy kifejezzem a támogatásomat, miközben elhatároztam magamban, hogy várok pár napot, hogy lefolyjon ez az ügy, aztán pedig utána érdeklődök majd ismét, hogy mi történt. Biztos, ami biztos alapon. Esti mulatásunknak a mutáns megjelenése vetett véget. Nem tetszett Elenor terve, nagyon nem, de végül kénytelen voltam belátni, hogy ennél többet nem tehettünk jelenlegi helyzetünkben. Aprót bólintottam, jelezve a számára, hogy megjegyeztem az útvonalat, amin menni tervezik, majd gyorsan eltávolodtam innen, hogy erősítést tudjak hívni. Első gondolatom az volt, hogy Killnek szólok, hiszen ő volt a legközelebb hozzánk, és ha kapunk KRC fegyvert, már végezni tudtunk volna a szörnnyel. Csakhogy Kill nem vette fel a telefont, én pedig szentségelés közepette már tárcsáztam is a következő számot – mielőtt azonban még kicsönghetett volna a telefon, az aksim megadta magát, mi pedig semmi nélkül maradtunk. Kedvem lett volna a falhoz vágni a mobilomat, vagy felkiáltani kínomban és mérgemben, de nem volt vesztegetni való időm. Ismét futásnak eredtem, hogy minél előbb utolérhessem Elenort. Ketten talán mégis csak több eséllyel indultunk a szörny ellen. Talán. A tüdőm szúrt a megerőltetéstől, de nem engedhettem meg magamnak, hogy akár egy másodpercre is lelassítsak. Úgy éreztem, mintha az idő lelassult volna, s szinte már láttam is az órát ketyegni a fejünk felett. Rettegtem attól, hogy kifutok az időből. Végül aztán megpillantottam őket. A Sidina már szorosan Elenor nyomában volt, így minden rejtett erőtartalékomat mozgósítottam. Futás közben, ahogy elhaladtam egy útjelző tábla mellett, egy rövid pillanatra megálltam, hogy azt kiszakítsam a helyéről – szerencsére még bennem volt a lendület, így könnyebb dolgom volt. Kezemben szorosan fogva fémrudas táblát befeszítve izmaimat a levegőbe emeltem azt, és teljes erőmből a mutáns felé hajítottam azt. Nem volt tökéletes a találat, de sikerült levernem a lábáról őt, nyerve egy kis időt a barátnőmnek. Mindez idő alatt nem álltam meg egy pillanatra sem. - Elenor, fuss! – kiáltottam neki, a számításaimba azonban egy apró hiba csúszott: pont akkor értem a Sidina mellé, amikor az felocsúdott a történtekből, s mivel pont én voltam a közelében, egyből nekem támadt. A lendületem azonban túl nagy volt, így képtelenség volt megállnom – a mutáns pedig megragadva a bokámat, kirántotta alólam a lábaimat, én pedig nagyot estem. Sikerült úgy letennem a kezeimet, hogy a fejemet megvédjem a becsapódástól, de még így is a tüdőmben rekedt a levegő. A Sidina pedig egy másodpercet sem habozott második támadását elindítani felém…
Having courage and showing courage means we face our fears.
We are able to say, I have fallen, but I will get up.
Reagok száma :
41
Tárgy: Re: Játszótér Szer. Feb. 05, 2020 6:38 pm
To Cora
Nem tehetek róla, a magam részéről még mindig jókat tudok szórakozni azon, hogy Victor miket tud művelni. És ennek köze sincs ahhoz, hogy velem nem műveli ezeket, hiszen nem vagyok családtagja. Meglehet, hogyha én szenvedném is nevetnék rajta. Gyermeki csínyek, melyekbe igazán sose volt részem, hallgatni mégis jó őket. Nevetni rajtuk meg annál inkább. - Sose baj, ha nem lehet tudni. Mindig tud meglepetéseket okozni – vonom fel játékosan a szemöldököm, halkan nevetek. Izzadt hajamon végigsimítok, kósza tincseimet fejem tetejére kényszerítem ezzel, majd újra a csípőmre teszem a kezem. Önmagamba kapaszkodok meg. - Légyszi! Bármit, de tényleg, bármit megteszek, hogy láthassam! – lelkesülésem pillanatok alatt magával ránt és nem is tudok szabadulni sem tőle. Tudom, hogy ez az ötlet el fog halni, sose fog megvalósulni, a pillanat hevében mégis jó belegondolni, hogy milyen lenne, ha tényleg látnám, hogy miket művel a drága fivér a másik testvérével, csupán a móka kedvéért. Újra nevetek, fejem kissé lehajtva. - Kicsi a rakás új értelmet nyerne. Uh, vagy lehetnénk egy élő kínai akrobaták. Találtam róluk videókat, hogy azok mikre nem képesek, hallod! – kerekednek el szemeim. Több ember is, egymáson és úgy mozog a legalul lévő, mintha csak pihéket egyensúlyozna magán. – Rendben – emelem meg kezem. – Jól fogom magam érezni, bár rettentő nehéz lesz. Soha nem tudom magam jól érezni, azt sem tudom, hogy miként kell, szerintem nem is fog menni, hogy menne? Nem az a fajta vagyok, aki bármely pillanatban is képes nevetni, mosolyogni – rázom meg a fejem, ám mosolyom nem kerül le arcomról, ahogy szívatom, de csak finoman. Nyilván én sem gondolom ezt másképp, jól fogom magam érezni. Nem úgy, mint ők, mert az ivászat során levetett béklyók sose engednek el engem, de ettől még jól tudom magam érezni. Főleg ha enni is lehet, akkor végképp jól tudom magam érezni, emiatt egy pillanatig sem aggódok. - Te is ittas leszel – kacsintok rá, ha rajtam múlik, azok lesznek. De ha nem is rajtam, akkor is az lesz. Ez már eldöntetett, tenni ellene már nem igazán tud majd. - Köszönöm – mosolygok rá lelkesen. Tudom, hogy naivnak tart, ő is, mint Chris. Mégsem szeretném kihasználni másokat, átnyúlni az Admirális feje felett, abból jó nem sülne ki. És én valóban hiszek abban, hogy meg tudjuk oldani a törvény keretein belül. Láthatja majd, hogy valóban helyesen cselekedtem, a szabályzatnak megfelelően. Egyszerűen csak rossz helyen voltam, rossz időben, de minden el fog múlni, ezzel tisztában vagyok. A bús témát mégis sikerül magunk mögött hagynunk, és halkan nevetek rá. - Én is – vonom fel a szemöldököm kacéran. És gondolatban már rég ott járnék, hogy Chris miként sikítja el magát, amint rájön, hogy hullik a haja, szakálla, ha nem zavarná meg az éjszaka békés csendjét valami. Valami baljós. Valami rossz. És egy mutáns a városban, minden csak korán nem jó. És mi az, hogy mutáns, az összes közül a legrosszabb, aki betérhetett ide. De hogyan? Miként? A kérdések csak sorakoznak, választ azonban nem kaphatunk rá. Két lehetőségünk van. Vagy követjük, megtudjuk, hogy merre megy, merre halad tovább, vagy eltereljük és megpróbáljuk csapdába ejteni. Naná, hogy az utóbbi bukik ki ajkaimon először. - Úgy teszek, mint aki kocog csupán – válok el a faltól és pár apró, ugráló mozdulattal melegítem be magam, teszek úgy, mintha valóban mozgásból akarnék kifordulni az utcára. Kezeimet lerázom, mély levegőt veszek és sóhajként engedem ki. Cora karján végigsimítok. – Az északi vonalon megyek majd, a menekülőn, reméljük, hogy nem tudja, mit tervezünk – segítek neki még ennyibe, mielőtt elindulhatnék, hogy tudja merre megyek, merre keressen. Amint barátnőm elindult, úgy indulok én is, mintha lendületből érkeznék fordulok ki az utcán. Fülhallgató nincs fülembe, zenét nem hallgatok. Saját dobogó lélegzetem mellett tisztán hallom, ahogy a lény észrevesz. Elkezd futni utánam. Ő gyorsabban, mint én, viszont nem hagyhatom, hogy utolérjen. Érzem, ahogy izmaim már égnek, az előző futás miatt. Mégis rákapcsolok, nem túl feltűnően, mintha a saját gondolataimmal lennék elfoglalva. A város egyre néptelenebb része felé vezetem, lélegzetét mégis egyre közelebbről hallom. A francba. Félig fordulok csak hátra, fejemmel. A lény pedig csak suhan mögöttem, nem kellene, hogy engem akarjon eledelének, ami viszont csak egyet jelent… Régóta éhezik. Most már gyorsabban futok, de nem fogom tudni lefutni, ezzel tisztában vagyok. Egy saroknál hirtelen fordulok be, mégis mintha nem számítana neki. Könnyedén ér utol és kapja el bokám. Eltaknyolok, de rögtön fordulok is meg, hogy erősen pofán rúgjam másik lábammal… Előbb térdre, majd onnan lábra állok és futok tovább… Hol van már Cora által hívott erősítés?
- Nos, nem tagadom, az első alkalommal vicces nézni, hogy miket tud csinálni a bolond bátyám, de utána már elkezdi felhúzni az embert – nevettem fel a fejemet csóválva, ezáltal is a rosszallásomat fejezve ki Victor viselkedése iránt. – Előtted lehet a legjobb oldalát próbálja mutatni. Soha nem tudni, mi jár a fejében pontosan – rántottam egy aprót a vállamon, majd ahogy támadt egy ötletem, ismét huncutul pillantottam a lányra. – De ha gondolod, beszereltetek egy kamerát Maxszal a lakásukba, hogy meg tudjuk mutatni neked, miről szoktunk beszélni folyton – ajánlottam fel neki. Alapból meg sem fordult volna a fejemben ez az ötlet, de ha Elenor tényleg kíváncsi volt erre, akkor ez tűnt a legkönnyebb megoldásnak, főleg hogy Vic nem igazán akart rosszalkodni az ő jelenlétében. Ennek az oka érdekelt volna, mondjuk. Figyelmesen hallgattam a következő szavait, amivel azt magyarázta el nekem, hogy miért nem tudott berúgni soha. Így sokkal több értelmet nyert, amit korábban mondott, én pedig egy kicsit rosszul éreztem magam az előbbi kirohanásomon, habár mindent komolyan gondoltam, és ez továbbra is így volt. - Nem mondom, hogy ne lenne vicces, ha te próbálnál meg mindenkit hazavinni a hátadon – nevettem fel. – De tényleg komolyan mondtam, hogy ne arra koncentrálj, hogy felettünk bébiszitterkedj. Ha ittas vagy, ha nem, engedd el és érezd jól magad, rendben? Tudom, milyen az, amikor egyedüli józanként te maradsz hátra, hogy a részegeket pátyolgasd, de ez az este nem ilyen lesz, oké? – kérdeztem tőle a szemeibe nézve, hogy lássa, komolyan gondolok mindent. Tényleg szerettem volna, ha jó érzi magát, de persze, eszem ágában sem volt bármit ráerőltetni. A mai világban azonban nagyon kevés alkalmunk nyílt arra, hogy szórakozzunk, hogy legalább egy estére megfeledkezzünk a minket körbevevő borzalmakról. Nem elég túlélni, élni is kell. És a mi életünk másról sem szólt, csak a túlélésről. – Ha mást nem, ott leszek segíteni neked hazacipelni a többieket – tettem még hozzá békítően, hogy egy kicsit elvegyem az élét korábbi szavaimnak. - Szívből kívánom, hogy így legyen, Elenor, tényleg. Úgyhogy nem is próbállak meg elkeseríteni a véleményemmel, de ne felejtsd el, hogy mindig itt leszek, ha bajban lennél – jelentettem ki, miközben bíztatóan megszorítottam a vállát. És ebben a pillanatban tudtam, hogy ez valóban így is van. Nem volt sok közeli barátom, pláne nem olyan, akiért tűzbe is mentem volna, azonban az évek során Elenor elérte ezt a szintet, hogy családként tekintsek rá is. A jövő generációjának is szüksége volt az olyanokra, mint ő is volt – optimista, vidám, kedves. Hittem abban, hogy csak az ilyen személyek képesek megdönteni az emberek hozzánk való hozzáállását. - Már alig várom – kacsintottam rá cinkosul. Amikor meghallottuk a feltehetően mutáns lépteit, egyből meg is indultuk, hogy kiderítsük, miféle szörnnyel állunk szemben. Ismertem egy rövidebb utat, amivel a bestia elé tudtunk vágni. Persze, nem lehettem biztos abban, hogy a szörny valóban abba az irányba fog jönni végül, amire én is vezettem Elenort, azonban amikor szinte fájdalmasan közelről hallottuk előrehaladását, megnyugodtam, hogy nem veszítettük szem elől. Ha most hibáznánk, az túl sok ember életébe került volna, ezt pedig nem engedhettem meg. Azonban még legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy valaha mutáns fog bekerülni kristályváros falain belülről. Hiszen azok pont azért voltak, hogy távol tartsák ezeket a lényeket tőlünk, erre egy feather jelent meg bent. Az nem volt szokatlan, ha a csatornában találkoztunk egy-egy mutánssal – voltak ostoba példányok, amik a KRC falak figyelmeztetése ellenére is közel merészkedtek, és valamilyen véletlen folytán sikerült bejutniuk. Ez a dög azonban túlságosan is nagy volt ahhoz, hogy egy apró résen beférkőzhessen. De akkor hogyan…? Hirtelen eszembe jutott a nagy lyuk, amit Kill-lel találtunk a minap a csatornában, és megfordult a fejemben, hogy vajon azon keresztül jutott-e az is be az orhida mellett… Nem tartottam elképzelhetetlennek, azonban valami nem stimmelt ezzel a történettel. A featherök okosabbak voltak annál, minthogy ilyen közel merészkedjenek a KRC falakhoz. Egyáltalán hogyan kerülhetett olyan közel, hogy be tudjon jönni? Hiszen rendszeresen ellenőriztük a falt körülvevő részeket is, nehogy véletlenül is egy mutáns túl közel merészkedjen. Egyszerűen nem akart összeállni a kép. Elenor tervére végül csak bólintottam egy aprót. Nem tetszett az ötlete, egyáltalán nem állt szándékomban egyedül hagyni a fegyvertelen lányt ezzel a mutánssal, de nem volt jobb ötletem nekem sem, hogy mit tudnánk tenni ellene. Egyben pedig igaza volt – erősítést kellett hívnunk. - Rendben, de kérlek, vigyázz nagyon magadra. Ne felejtsd el, hogy a featherök okosak – pillantottam komolyan a lány szemeibe, de ugyanolyan komolyságot olvastam ki azokból. Tisztában volt ő is a kockázatokkal, hiszen nem most kezdte egyikünk sem ezt a pályát. Miután még egy pillantást vetettem a lányra, elléptem a faltól, és ismét futásnak eredtem. Nem akartam megkockáztatni, hogy a mutáns meghalljon, ezért először egy biztonságos távot kellett felvennem. Már jó pár utcányival messzebb voltam, mint az előbb, s végül itt álltam meg. Vártam pár másodpercet, hogy kifújjam magam, és Elenornak is akartam hagyni egy kis időt, amíg sikerül maga után csalogatnia a mutánst. Amikor úgy ítéltem, hogy eleget vártam, egyből előkaptam a telefonomat, és Killian számát kezdtem el tárcsázni. Az kicsöngött ugyan, azonban nem vette fel senki a telefont, és végül a hangposta kapcsolt be. Idegesen nyomtam ki a hívást, és már tárcsáztam is a következő számot. Ezúttal Seth-et próbáltam meg felhívni, hogy erősítést kérjek tőle. Az ajkamat rágcsáltam, miközben arra vártam, hogy bárki felvegye a telefont, szerencsétlenségemre azonban pár csöngés után lemerült az aksim, és a telefonom kikapcsolt. - A fenébe! - Hirtelen támadt dühömben majdnem a falhoz csaptam a készüléket, de visszafogtam indulataimat. Kezemet a homlokomra helyezve gondolkodtam azon, hogy most mégis mi tévő legyek. Túl messze voltam ahhoz, hogy időben segítséget hívjak bárhonnan is, és tudtam, ha sokáig húzom az időt, az Elenor életébe kerülhet. Rá kellett jönnöm, hogy most nem számíthattunk senkire. Egyedül Elenor tudott volna még telefonálni és segítséget kérni. Ahogy megszületett bennem az elhatározás, hogy mit tegyek, ismét futásnak eredtem, és csak imádkoztam, hogy még időben érjek oda Elenorhoz, mielőtt valami komoly baja esne.
Having courage and showing courage means we face our fears.
We are able to say, I have fallen, but I will get up.
Reagok száma :
41
Tárgy: Re: Játszótér Csüt. Jan. 16, 2020 3:26 pm
To Cora
Nem kívántam neki kellemetlenségét, szomorúságot pedig végképp nem kívántam. Ha tudnám, hogy ellenkezésem mit vált ki, vélhetőleg megváltoztatnám elhatározásom legalább még háromszor, amíg újra ide nem lyukadnánk ki. Mégis kellemetlenséget hagy bennem, hogy nem tudok a kedvére tenni. A tudatalattim talán ezért is találta ki, hogy mi máshogy tudnám kiengesztelni. Az étel számomra… Talán az egyetlen nyugtató hatású dolog az életemben. Ha azzal szórakoznék, talán önmagammal tenném és ez kissé kellemetlenül érint… - Pedig egyszer megnézném szívesen, hogy miket művel - mosolygok kedélyesen mégis a lányra. - Maxtől szoktam hallani, hogy miket művel, de lehetőségem nem is volt még arra, hogy lássam is. Mikor ott vagyok, akkor mindig viselkedik, vagy lehet csak a lépés nem jön ki úgy - nevetek halkan, fejem enyhén lehajtva. Talán semmi jelentősége sincs az egésznek, csak a véletlen műve az egész. Mégis szívesen megnézném, hogy mégis miket képes művelni, mert az elmesélések alapján biztos vagyok benne, hogy jót tudnék szórakozni rajta. Cora szerencsés volt a maga nevében. Ő beleszületett egy családba - igazából a hátterét nem igazán ismerem, a pletykákra meg ritkán adok - ahol már voltak testvérei. Még ha félvér is, nemigazán volt egyedül még. Egy magamfajtának is csak a családja marad, de én voltam anyám egyetlen gyermeke, apámról pedig nem tudok semmit. Lehet vannak testvéreim, nem is ez a lényeg. Ez a világ nem kímél minket, mégis remélem, hogy sikerül a lehető legjobbat kihozni magamból, hogy ehhez mérten tudjak teljes életet élni. Mégis ahogy felemelli a mutatóujját szólnék ellene. Ajkaim mosolyra görbülnek és monólogja alatt többször is szót kívánnék kapni, de esélytelen. Így amíg meg nem várom a végét, addig harapok ajkaimba finoman. - Félreértesz - kezdek bele, védekezőleg, még a kezeim is felemelem emiatt. - Nem azért ajánlottam fel, mert nem tudnám magam jól érezni. Egyszerűen rám semmilyen hatással nincs az alkohol, semmilyen mennyiségben. Rengeteg kísérletet folytattunk már ennek érdekébe, de semmi - rázom meg aprón a fejem. - Túl gyors az anyagcserém, emiatt nem tudok effektív elhízni sem, még akkor sem, ha egész nap, csak ennék - húzom el az ajkaim. - Meg ezért nem hatnak a hasonló dolgok, mint a drog, gyógyszer, alkohol… túl gyorsan dolgozza fel őket a szervezetem, esélyük sincs, hogy a hatásukat kifejtsék - vonom meg a vállamat. - Ettől függetlenül én nagyon jól tudom magam érezni, de ha ti kicsit jobban beisztok, akkor legalább van valaki, aki haza tud titeket vinni - nevetem el magam, ahogy elképzelem, ahogy három, négy lányt viszek a vállamon keresztül a városon. Nevetségesnek hat, igen. Érvelése kiváló. Mosolyom el is illan az orcámról, mégsem tudom ilyen keserűen látni a helyzetet. Nem tehetem, hiszen bevonzanám magamnak, hogy felfüggesztenek, ezt pedig nem engedhetem meg. Erősnek kell most maradnom. - Mivel félvér vagyok, ezért ha a szabályainkkal megyek szembe, akkor is büntetést kapok. Cora, a munkám és a teljesítményem magáért beszél. Chrisszel jó csapatot alkotunk, magánéletbeni viselkedésemre sincs semmi panasz, mintafélvérként viselkedem. Ha ebből lenne is bármilyen tárgyalás, vagy bármi, rájönnének, hogy nem rossz szándékból cselekedtem. Egyébként is úgy vélem, hogy Rivaille Admirális leginkább arra volt kíváncsi, hogy miként állom a vádakat és miként viselkedem hasonló esetben. Ebben mondjuk elbuktam - hajtom le a fejem, ahogy bevallom, mennyire rosszul tudom viselni, ha alaptalanul vádaskodnak. De már ezt is tudom és tudok rajta javítani. Tudhatok. Nem tettem semmi rosszat, nem függeszthetnek fel. A város félvérként nagyobb hasznomat veszi, mint leszereltként. - Ó, szerintem látni is fogod - nevetem, ahogy elképzelem, hogy sűrűbben kéri majd a hajvágásokat és már maga sem fogja tudni olyan gyorsasággal borotválni a szakállát. Így is mindennap megtenné szíve szerint, mégsincs rá mindig ideje. A jókedvünk mégis tovaillan, ahogy egy vélt szörny nyomába eredünk. Nem tartom jó ötletnek, hogy csak úgy ketten álljunk ki ellene, de nincs időnk senkit sem értesíteni most. Ha mutáns, akkor még ilyen távról is meghallaná. - Rendben - bízom a lányra az utat. Bízok benne, hogy nem vezet rossz irányba, így nesztelenül követem a lépteit. Örülök, hogy kényelmes öltözékbe indultam ma este útra, hangtalanságunkról gondoskodik. Pár perc és néhány kanyarulat után újra megállunk. Előbb Cora les ki a fedezékből és szinte hallom, ahogy a szíve egyre hevesebben ver. Szemöldököm összehúzom, hogy mégis mi lelhette és magam is kitekintek. Arcomból az összes vér kifut. - Mi a… - kezdek bele suttogva, ám végigmondani nem tudom. Gyorsan visszafordulok, szemeimet behunyom és inkább a többi érzékeimre hagyatkozik. Mit keres a városba egy feather? Ezek nem csordában élnek? Ha igen, akkor hol a többi? - El kell terelni innen, semmi fegyverünk nincs - pillantok rá Corára végül, ahogy már szinte mellőlem hallom a szörny légzését, pedig tudom, hogy méterekre van. - Elterelem a város széle felé, addig te tudsz erősítést hívni? - kérdezem tőle, jobb nem igazán jut eszembe. Nem maradhat a városban. Én nem mehetek ki, a fal őreinek életét nem kockáztathatom anélkül, hogy ne tudnák, hogy mi közeleg feléjük.
Kezdőlap 
Csak megráztam a fejemet Elenor szavaira. A csatornákat tényleg mindig le szoktuk ellenőrizni, pontosan az ilyen esetek elkerülése érdekében, most meg mégis itt volt egy mutáns, nem is akármilyen szintű! Ha pedig újabb csatornatisztítók nem tértek volna vissza a felszínre, arról Seth biztosan tudott volna, s már rég szervezett volna egy csapatot, hogy fésüljük át az egész csatornarendszert. Több mint aggasztó volt ez a fejlemény.
◆ 
