Csak ártatlanul megvontam a vállam, amikor Elenor is rájött, hogy ez a csíny után valószínűleg Vic már az ő kosztját is gyanúsan fogadta volna, mert persze, egyáltalán nem állt szándékomban ezt elérni. Tagadhatatlan volt azonban, hogy megfordult ez a gondolat az én fejemben is, ugyanakkor egészen biztos voltam abban, hogy a lány főztjét a bátyám túlságosan szerette ahhoz, hogy ez az apró csíny után lemondjon róla. Szomorúan lebiggyesztettem az ajkaimat, amikor azt felelte, hogy ezt soha nem kockáztatná meg, illetve, hogy a számára az étel egyébként sem olyan, amiből viccet űzne. Már-már kezdtem beletörődni abba, hogy egyedül kell valahogy kiviteleznem a csínyt, amikor mégis előállt egy jó ötlettel. Szemeim egyből felcsillantak, és arcomra ismét visszatért a mosoly. - Azt hiszem, igen, az is működhet – értettem vele egyet. – Nos, legközelebb ha összeülünk egy kaja partira, egészen biztosan Vic nyugodtan fogja tölteni az est hátralévő részét – jelentettem ki bizalmaskodva, nem téve újabb említést a tervemre, nehogy bárki is kihallgassa. Na, nem mintha lett volna bárki itt, aki továbbadta volna az infót Victornak, de jobb volt félni, mint megijedni, még a mondás is úgy tartotta, hogy a falaknak is füle van. Részletkérdés volt, hogy épp a játszótéren voltunk. Szomorúan hallgattam Elenor következő szavait, amikor azt ecsetelte, hogy miért nem volt része eddig efajta szórakozásban. Teljesen átéreztem a helyzetét, hiszen az iskolában nekem se voltak nagyon barátaim, és engem is hasonló bánásmódban részesítettek, ugyanakkor O’Connor lévén voltak rendezvények, amiken akkor is meg kellett jelennem, ha nem akartam, így valamilyen szinten mégis hozzá voltam szokva a közösségi élethez. Bár nem tagadom, hogy mennyire örültem annak, amikor már csak Ashleynek kellett megjelenni ezeken az eseményeken. A legutolsó incidens miatt azonban már bántam, hogy nem voltam ott én sem a családom mellett, hogy megvédjem őt vagy az apánkat a merénylő ellen. - Ó, na nem, ezt nem Elenor! – emeltem fel az ujjamat figyelmeztetően, de persze nem halálos komolysággal beszéltem. – Ha elmegyünk, akkor neked is ki kell venned a részed a buliból, anélkül nem lesz az igazi. Pont az a lényege ezeknek, hogy elengedd magadat, és ne olyanokon agyalj, hogy most a másikra kell vigyáznod vagy sem. Egy idő után az aggodalmaskodás felül fog kerekedni rajtad, és nem hagy majd helyet a szórakozásnak. Mindannyian felnőttek vagyunk már, hogy ismerjük a határainkat, és tudjuk magunkra vigyázni. Neked nem lesz semmi ilyesmi dolgod, rendben? – kacsintottam rá, remélve, hogy sikerülni fog legalább egy kicsit neki is ellazulni. Persze, soha nem erőltettem volna rá semmit, és ennek az estének egyébként sem az volt a lényege, hogy mindenki segg részeg legyen. - És mi van akkor, hogy habár a törvénynek melletted kellene állnia, az mégsem lesz úgy? Mert valaki magas rangú szintúgy belenyúlt. Vagy, mert a személy, akit meg kellett ölni, olyan befolyásokkal rendelkezett, amin keresztül, még ha ártatlan is vagy, bűnösnek kiálthatnak ki? A mai világban az igazság már vajmi keveset jelent, s még kevesebb embert érdekli az. Azokból, amit a múlt világ történelméről tanultunk, nem igazán tűnik úgy, hogy az ember valaha változna. Ráadásul, félvér is vagy – pillantottam a lányra elcsüggedten. Persze, szerettem volna azt mondani neki, hogy biztos minden rendben lesz, hogy nem fogják felfüggeszteni, nem egyszer láttam azt, ahogy a törvényeket manipulálták az emberek, és az igazságba bújtatott hazugsággal vontak felelősségre valakit, aki valójában ártatlan volt. Ettől függetlenül, tiszteletben tartottam a kérését, ugyanakkor azt is tudtam, hogy ha a legrosszabb fog bekövetkezni, nem fogom szótlanul tűrni. - Majd mindenképp számolj be arról, hogy mi történt – tettem még hozzá a Christ illető csíny témájához, majd mielőtt bármi más rosszaságon tudtuk volna törni a fejünket, a baj ezúttal valóban bekövetkezett. Mindketten a szörny vélt helye felé vettük az irányt, a sötétben azonban még a félvér éleslátásával is nehéz volt kivenni. Valószínűleg túl messze voltunk még így is. Elenor megállapítására csak bólintottam egy aprót. Nagyon nem tetszett ez a szituáció, főleg, hogy tudtam, mindenképpen meg kell akadályoznunk azt, hogy az emberek közelébe érjen. Nem engedhettük meg, hogy a vírus elterjedjen a falon belül. Ha eddig nem történt volna meg, és ha valóban egy mutánsról volt szó. - Próbáljunk meg elé vágni. Tudok egy rövidebb utat – böktem fejemmel a megfelelő irányba, majd egyből meg is indultam afelé, reménykedve abban, hogy nem fog út közben másfele fordulni, vagy bármivel találkozni. Egy nyílt ütközetben nem nyerhettünk ellene, hiszen nem volt nálunk semmilyen fegyver. Nemhogy KRC, de még egy rendes pisztoly sem volt kéznél. Ahogy az éj sötétjében futottunk, volt egy rész, ahol nagyon is közelről lehetett hallani a lény lépteinek zaját, jelezve, hogy jó felé megyünk, majd vettem még egy-két kanyart, levágva az utat, majd amikor úgy ítéltem, hogy nagyjából most megfelelő távolságban lehetünk, ismét a fal mögé bújtam, és onnan kémleltem ki. Összehúzott szemekkel fürkésztem a sötétséget, arra várva, hogy mikor tudok bármilyen alakot kivenni. A szívem a torkomban dobogott, miközben a feszült másodpercek csigalassan teltek. És akkor megjelent. Meglepettségemben egyből a tüdőmben rekedt a levegő. Egy feather volt az.
Having courage and showing courage means we face our fears.
We are able to say, I have fallen, but I will get up.
Reagok száma :
41
Tárgy: Re: Játszótér Szomb. Jan. 11, 2020 12:06 am
To Cora
A jókedvünk nagyon gyorsan kezd ragadóssá válni. Ő is nevet, már szemeivel is, én is mosolygok a korábbi kimerültségemnek pedig már nyoma sincs sehol. Nevetek, és én is jól érzem magam jelen pillanatban az apró megjegyzés után mégis kezdek elbizonytalanodni. - Szóval, kockáztassam azt, hogy az ételem többé ne egye meg? – kérdezem kissé hitetlenkedve. – Bármennyire is imádnám megtenni, sajnálom, de az étel egy szent templom számomra – emelem fel kezemet visszakozva. Sok mindenből tudok és szeretek is viccet csinálni, ám nem a kajából. Az még számomra sem menne, az étel, az étel. Azzal nem játszunk, hiszen az valami mennyie, az egy olyan dolog, mely… - Viszont a sörbe nagyon sok mindent bele lehet tenni és még csak fel sem tűnne neki – ajánlok egy másik lehetőséget, mely kevésbé… drasztikus a későbbi kosztjaimra nézve. Mégis csak valahol én tartom el az O'Connor családot is. Már ami a főzést illeti, sokszor azt hiszem, hogy ha nem lennék, akkor éhen is halnának. Ami nyilván nem így van, hiszen előttem is túlélték. De mintha az utóbbi időben elkényelmesedtek volna. - Nem igazán voltam közkedvelt személy az iskolába, hasonló helyekre nem hívtak meg, mert félvér voltam, gimibe meg eléggé… lobbanékoyn voltam – vallom meg, zavartan eltekintve mellette. Alsó ajkamba harapva tekintek vissza a lányra. Végül csak megvonom a vállam. Ragozhatnám, hogy nem volt részem, szinte semmi közösségi dologból, de nem kívánok ennyire hangulatromboló lenni. Amíg nagyi élt, addig vele éltem, minden szabadidőm vele töltöttem. Szerettem tőle tanulni, egy igazi ezermester volt. - Ezen tudok segíteni – ajánlom fel végül, majd gyors magyarázatba is kezdek. – Képtelen vagyok berúgni. Néha Chris elvisz és megpróbálja, de aztán mindig én viszem haza – rázom meg aprón a fejemet. – Én tudok rátok vigyázni, hogy amíg, ittasan szórakoztok, ne verjetek szét semmit – mosolygok rá lelkesen. Nekem egy ilyen nem probléma és mint mondtam egy cseppet sem árt meg nekem az alkohol. Ehhez túl gyors az anyagcserém, ezért is vagyok képtelen elhízni, pedig volt korszakom, amikor nagyon próbálkoztam vele. A következő téma mégsem ennyire vidám, mégsem tudok szomorkodni. Az életünk sokszor nem igazságos és mint félvér el kell viselnem, hogy sokkal rosszabbul ítélnek meg minket. Sokkal több ostorcsapást kapunk, mint bármely más ember. - Ez az eljárás – mosolygok rá kedvesen, noha rendkívül jól esik, hogy ennyire felbosszantja ez a gondolat. Valahol elhiszem, hogy törődik velem és a további szavai is ezt támasztják elé. – Kérlek ne. Értékelem, tényleg, el sem tudom mondani, hogy mennyire jól esik, mégis a szabálynak megfelelően cselekedtem. A törvényeink mellettem kell, hogy álljanak – mosolygok rá kedvesen, láthatja, hogy valóban nem aggódom emiatt, még ha kellene is. Jó silah vagyok, lelkiismeretes és elvégzem a feladataimat, amit kiosztanak rám. Panaszra okuk nem lehet, mégsem szeretném, ha bárki a hangját emelné fel mellettem, vagy átnyúlva a fejem felett intézkednének. Az csak még bűnösebbnek mutatna engem. Örülök, hogy új témát találtunk. Valahogy ma este egyikünk sem akar beszélni a lelkünket nyomó gondokról. Elég ezekről magunk megküzdenünk, másokat egyikünk sem rántana be, akkor sem, ha szívesen segítenénk. Nehéz nyomon követni a nőket. - Ez zseniális! – hűlök el, de leginkább attól, hogy ez eddig nem jutott az eszembe. – Fel sem tűnne neki – tátom el ajkaimat és már azon gondolkodom, hogy miként kivitelezzem ezt. És hogy vajon mit fog szólni, ha egyszer rájön, hogy mit is tettem. Ajkaim máris mosolyra görbülnek. - Köszönöm az ötletet – fogom meg a kezét hirtelen és már nevetnék is rá, ha a hirtelen jövő hang nem szakítana minket félbe. Tekintetem abba az irányba fordítom, amerről a hangot vélem hallani. Pillanatok sem telnek el és Cora elindul mellettem én pedig olyan halkan követem, ahogy csak tudom. Közben lenémítom a telefonom, hátha valakinek most támadna kedve keresni engem, ezzel megijesztve ezt a lényt. Nem tetszik nekem ez, nagyon nem. A ház tövében meglapulok, tenyereim rásimítom, hűvössége ír a hirtelen növekvő pulzusomnak. - Mintha hallanám – mondom neki, ám nem tekintek ki. Ellenben lehunyom a szemeim és fülelek. Kizárom az éj általános neszeit, a tücskök ciripelését, a felettünk lakók halk neszeit. Az emberi léptek zaját, az olaj sercegését, tusolóból áradó víz csobogását. A lámpák halk zizzenését, hogy ne maradjon más, csak vadállatéhoz hasonlatos légzés, halk morgás? Léptek nehéz zaja, ahogy megkerüli a házat. - Balra fordult – suttogom halkan, tekintetemet Corára vetem. – A kertváros irányába fordult, de arra több minden van még – próbálok csak erre az egy hangra összpontosítani és nem figyelni másra.
Csak szélesen Elenorra mosolyogtam, amikor kiegészítette a mondandómat azzal, hogy egy erős nőnél már csak kettő a veszélyesebb. Őszintén szólva, ha a félvéri képességeimről volt szó, szerintem átlagos szinten voltam a többiekhez képest. Nem voltam kiemelkedő, de nem is voltam rossz. A tehetségem mindig inkább a tervek kitalálásában mutatkozott meg, mintsem a közvetlen harcban. Ettől függetlenül az emberekhez képest tényleg erős voltam, és egyébként sem fordult meg a fejemben megcáfolni Elenor szavait. Kellő mennyiségű önbizalom soha nem ártott. Ahogy a beszélgetésünk kezdett viccesebb vizekre evezni, immáron nemcsak mosolyogtam, hanem szabályosan nevettem, egyáltalán nem foglalkozva azzal, hogy ki hallja meg, és ki sem. Elég volt elképzelni azt, ahogy Victort benyugtatózzuk, és a másnapi mérge… Biztosan kikaptam volna tőle, de még ez sem tudta kedvemet szegni a bátyám ugratásától. - Nos, ha már ilyen jó tapasztalatokkal rendelkezel, remélem tudod, hogy ezt ketten kell kiviteleznünk – vontam fel a szemöldököm, cinkosan mosolyogva a lányra. – Engem ismer már, ha én adok neki valamit, azt mindig gyanakvóan fogadja. Ellenben tőled… - És kész. Itt eldöntöttem, hogy muszáj lesz Victort megviccelnem. Egyébként is régen láttam már őt és Maxot. Hiányoztak. Amióta silahként ki kellett költöznünk az O’Connor villából, azóta jelentősen lecsökkent azoknak az időpontoknak a száma, amikor találkozni tudtunk volna. Mindannyian elfoglaltak voltunk. - Tényleg? – lepődtem meg teljesen, amikor azt mondta Ellie, hogy soha nem volt még ehhez hasonló csajos bulin. Persze, én sem voltam az az őrült bulizós, nem is volt sok barátom, azonban egyszer-kétszer néhány közelebbi ismerőssel el szoktunk menni felönteni a garatra, főleg ha volt is mit megünnepelni. Például egy születésnap. – Ezen akkor változtatunk kell! Én sem vagyok az éjszakák királynője, hogy mindig valamilyen bárban lógjak, de van egy-két csajszi, akikkel alkalmanként elmegyünk szórakozni. A pultosok és biztonsági őrök annyira nem szeretnek minket, hiszen könnyen kitörhet a balhé, de sikerült lealkudnunk ezt odáig, hogy amíg a berendezést nem tesszük tönkre, mehetünk. Olykor nem rossz O’Connor-nak lenni – nevettem fel, ahogy eszembe jutott a legutolsó alkalom. Szerettem elkerülni a verekedést, és általában én szoktam lenni az egyik utolsó, aki beszáll, viszont amikor a szeretteimet sértegették, akkor nagyon hamar eldurrant az agyam. Főleg ha Killianről volt szó. Ezt követően mesélni kezdte, hogy Rivaille admirális miért hívatta oly sokszor magához őt, szavait hallva pedig teljesen felháborodtam. Képtelen voltam felfogni, hogy ennyi miatt mégis miért akarták volna felfüggeszteni. Hiszen mindent úgy tett, ahogy a helyzet kívánta, habár a gyilkosság soha nem volt szép, sajnos olykor elkerülhetetlen volt. - Ezt ugye nem mondod komolyan? – hitetlenkedtem csípőre tett kezekkel, s habár bosszúságom arcomról leírható volt, azt nem Elenornak szántam. Csak ez az egész szituáció felháborított. – Ha kell, bevetem az összes O’Connor befolyásomat, hogy ezt megakadályozzam, Ellie. Nem fogom hagyni, hogy egy ilyen butaság miatt felfüggesszenek. Nincsen joguk hozzá – jelentettem ki sziklaszilárd meggyőződéssel, elhatározva, hogy másnap reggel első dolgom lesz utána járni ennek az ügynek, még akár apához is elmentem volna ez ügyben. Nem szerettem zavarni őt, pláne nem a mostani problémás időszakban, de ezt nem hagyhattam. Mérgem elpárolgott, ahogy a következő témára tértünk át, de igazából ez csak annyit jelentett, hogy visszanyertem önuralmamat, félretéve haragomat későbbre, amikor hasznát is fogom venni. Felnevettem, amikor Elenor azt javasolta vegyük el a shakejeit, ami igazából nem is volt rossz ötlet. - Vagy tegyünk hajnövesztő szert azokba. Képzeld el az arcát, amikor észreveszi, hogy mennyire szőrös lett… Aztán mire kideríti, hogy mi miatt kezdtek el növekedni – nevettem hangosan, már-már a hasam is kezdett megfájdulni. Biztos voltam benne, hogy ő is nagyon mérges lett volna a csíny után, de legalább egy rövid időre megszűnt volna az, hogy folyton csajokat visz fel magához. Szórakozásunk azonban hamar véget ért, amikor az éj csendjét a mi hangunkon kívül egy másik hang is megtörte. Halk volt, óvatos lépteknek hatottak, azonban túl nehezek voltak ahhoz, hogy emberi legyen. Olyan volt, mint amikor a ragadozó lopakodik áldozata felé. Elenor kérdésére csak bólintottam egy aprót. Nem voltam biztos abban, hogy tényleg mutánsról volt szó, de eddig nagyon annak tűnt. Mindenesetre jobb volt utána nézni a dolognak, mintsem hagyni a városban garázdálkodni. Nem szóltam semmit a lánynak, nem akartam, hogy a lény észrevegyen minket, csak olyan halkan, amilyen halkan csak tudtam futásnak eredtem. Lépteimen csak akkor lassítottam, amikor már elég közel értem a hangforráshoz. Egy ház fala mögött bújtam meg, feltételezve, hogy Elenor ugyanígy tett. Kiélesítve látásomat kikémleltem a sötétbe, megpróbálva meglátni a lényt, azonban nem láttam semmit. - Te látod azt a valamit? – kérdeztem suttogva a lánytól, hátha ő több sikerrel járt, mint én.
Having courage and showing courage means we face our fears.
We are able to say, I have fallen, but I will get up.
Reagok száma :
41
Tárgy: Re: Játszótér Szer. Jan. 01, 2020 7:26 pm
To Cora
Mindkét szemöldököm felvonva a magasba mosolygok el. - És egy erős nőnél, csak két erősebb nő veszélyesebb – nevetek jóízűen. Vérnyomásom kezd lassan szabályosabban verni, levegőt is egyre könnyebben kapok. Hihetetlen, de sokszor fel sem tűnik, hogy mennyire elfárad a szervezetem, egészen addig a pontig, amíg meg nem állok. Ha örök mozgásba tudnánk maradni, talán hasonló problémám sem maradna. Mh, úgy érzem, mintha kicsit kezdenék eltérni a témától, ami mi is? Hatalmasokat pislogok Corára. Mosolyom önfeledt. Felvétésén mégis tekintetem lehunyva kell nevetnem. Fejemet lehajtom, kezeim mégsem veszem le a csípőmről, mintha itt akarnám megtámasztani magam a végtelenségig. - Ha húspogácsába rejted, észre sem veszi. Csak össze kell törni por formájába. És kérlek ne kérdezd, hogy honnan tudom, nem Chrisen próbáltam ki – emelem fel tekintetem rá. Bár azért megnézném, hogy Victort mégis miként nyugtatnák le, noha hiszem, hogy felesleges energiáit máshogy is le tudná vezetni. Csak rengeteg plusz idő kell neki. S először is rá kell jönni, hogy miért rajong. Mint nálam a kényszeres takaríthatnékom. Teljes mértékben lefáraszt. - Ami azt illeti, még sose voltam hasonló estéken – vonom össze a szemöldököm. Nem is igazán ismerek nőket, vagyis hát de. Vannak bent silah társaink, akikkel elvagyok, elbeszélgetek. Kapcsolataink a felszínt kapirgálják, ám csak ennyi. Fejem félrehajtva, ha belegondolok, akkor az O'Connor család tagjai az első igazi… barátaim. – Fogalmam sincs, hogy milyen, de benne vagyok – nevetem el magam. Mindig is magamnak való voltam, hasonló eseményekre pedig soha nem volt igazán elmennem. Gyerekként nem kedvelték a társaságom félvérségem miatt. Mire felnőttem meg annyira hozzászoktam az egyedülléthez, hogy nem is igazán igényeltem mások társaságát. Chris próbált néha belevinni az éjszakába, melynek mindig az lett a vége, hogy nekem kellett a részeg fenekét hazavinnem. Meg otthon szórakozunk, táncolunk, társasozunk, belezavar a festésembe, aminek hatására nagyon hamar festékessé válik ő maga is. Rajta kívül nem igazán voltak barátaim. Szomorú lenne? Én sose éreztem annak. Életem teljesnek érzem, sosem gondoltam úgy, hogy a barátok mennyisége határoz meg engem. Borús gondolat mégsem lesz úrrá rajtam. Noha pontosan ismerem az érzést, amit gondol. Akárhányszor az ösztönök átveszik felettem a hatalmat… utána nem a vérszomj marad meg. Inkább csak rettentő éhes leszek. Nagyi azt mesélte, hogy olyan vagyok, mint aki füvezik. Sose akartam tudni, hogy honnan tudja. De nem hiszek abban, hogy szörnyek lennénk, emberek vagyunk mi is, plusz erővel, melyet előnyünkre tudjuk kovácsolni. Hálálkodására halványan mosolyodok el. Nem érdekel, hogy izzadok, mint egy ló, hogy vélhetőleg ő sem rózsa illatú. Könnyedén lépek közelebb hozzá és ölelem át, minden szó nélkül. Nem mondok semmit, mégis mit mondhatnék, ami ne lenne sértő mindkettőnk számára? Csak azt akarom, hogy tudja, rám bármikor számíthat. Elengedve őt, saját nyomorom kerül terítékre. - Jah – tágulnak ki pupilláim és vonom fel szemöldököm, ám most nem pozitív értelemben. Nem kerültem könnyű helyzetbe. – Emlékszel arra, amikor… legutoljára a falakon kívül voltam, az egyik társunkat megtámadta egy mutáns? Ő volt, akinél rögtön jelentkeztek a fertőzés tünetei, másodperceken belül, ami nem lenne szabad megtörténnie… De, tudod, hogy kezdett megőrülni – nem igazán ismerem, hogy mennyire járta körbe a központot az eset, de azt tudom, hogy az ott kint lévő katonákat, de még engem is megrémített az eset. – Kockáztathattam volna, hogy visszahozzuk a városba és még több fertőzött lesz, vagy, hogy megölöm és elejét veszem a járványnak, a pániknak – ahogy az előírás szerint cselekednünk kell, ha a városon kívül fertőzött, veszélyes emberre találunk. - Nagy eséllyel – kezdek bele és az eget kezdem el szemlélni. Nehéz kiejteni ezeket a szavakat. Mély sóhaj hagyja el ajkaimat, ahogy visszatekintek rá, fejem enyhén félrehajtva. – Fel leszek függesztve – vonom meg végül a vállam. Nem tudok sajnos ezzel mit kezdeni, elmondtam, ami történt, minden ott van a jelentésemben. Nem érzem magam bűnösnek. - Uh, mire gondolsz? – vonom fel a szemöldököm, ha Chris megvicceléséről van szó, abba mindig partner vagyok. – Elvehetnénk a shakejeit egy hétre, és nem engednénk edzeni. Beleőrülne – vigyorgok rá, próbálom az előbbi keserű hangulatot hamar a hátunk mögött tudni. Hogy helyette valami teljesen más vegye át a helyét. Fejem szinte rögtön arra fordítom, amerről a halk lépteket hallom. - Túl halk – tekintek vissza szemem sarkából Corára. – Túl nehéz – mármint a léptek, túl nehezek, nem emberek. – Nem mondod, hogy… - nyíl el enyhén ajkam. Hallottam, hogy mutánsok bukkantak fel a fal mentén, de hogy a városba is legyen egy?
- Nos, nem, mondom, hogy nincs igazad. Pláne, hogy most már ketten is vagyunk – nevettem fel, megpróbálva nem gondolni arra, hogy minek kellene történnie ahhoz, hogy egy félvérnek félnie kelljen az éj sötétjétől egyedül. Főleg ahogy ismét eszembe jutottak a rémálmaim, és az a sorozatgyilkos, aki még mindig köztünk jár… Kirázott a hideg már csak a gondolatától is. Tisztában voltam azzal, hogy mi félvérek sem voltunk mindenhatók. Erősebbek voltunk az embereknél, ám nem voltunk halhatatlanok sem legyőzhetetlenek. Ugyanúgy vérzünk mi is, amikor megsebesülünk, akár csak az egyszerű emberek… Akkora különbség még sincs közöttünk. - Ezt nem kell kétszer elismételned! Már most olyan elviselhetetlenül tud viselkedni, hogy sokszor elgondolkodtam már azon, benyugtatózom vagy valami – csóváltam a fejem, de közben végig mosolyognom kellett, ahogy elképzeltem Victort ebben a szituációban. Gyanútlanul viszek neki valami kaját, amibe belecsempésztem a gyógyszert, még észre se venné, már úgy aludna, hogy egy bomba is felrobbanhatna mellette, azt sem venné észre. És legalább Maxnak is lenne egy kis nyugta mellette. De persze mindettől függetlenül nagyon szerettem őt, és bármit megtettem volna érte. - A szavadon foglak! Már így is szükségét érzem annak, hogy egy kicsit szórakozzak, egy csajos partihoz mit szólsz? – vetettem fel az ötletet, remélve, hogy belemegy. – Másokat is meghívhatnánk, de kizárólag lányokat. A fiúk erről a buliról ki vannak zárva – kacsintottam rá Elenorra, jó kedvem azonban perceken belül eltűnt, és helyette borúság lett úrrá rajtam. Értékeltem Elenor kérdését és aggodalmát, még a segítséget is, amit felajánlott, de tudtam, hogy ez egy olyan dolog, amiről nem beszélhetek. Se neki, se másnak, addig legalábbis nem, amíg ki nem derítem a jelentését. Az a vérszomj és az öldöklés utáni tiszta, szadista öröm nagyon megrémiszt mind a mai napig. Azt az érzetet kelti bennem, hogy valóban az a szörny vagyok, mint aminek mondanak, s hogy minden más csupán ámítás. Egy maszk, ami nem valós. Lehunytam a szemeimet egy pillanatra, nagyot nyelve, megpróbálva megszabadulni ezektől a gondolatoktól és érzésektől, ám lassan nagyon mélyre befészkelik már magukat az elmémbe – olyan mélyre, ahonnan már képtelenség lesz kitépni. Amikor kinyitottam a szemeimet, Elenor már ott állt közel hozzám, gyengéden megfogta a kezemet, és bátorítóan rám mosolygott. Megpróbáltam viszonozni ezt a mosolyt, hogy megnyugtassam egy kicsit, de nem voltam biztos benne, hogy mennyire sikerült. - Köszönöm, Elenor, tényleg – feleltem, s minden szavamat teljesen őszintén gondoltam. Jóban voltam pár emberrel, bár keveset mondtam volna igazán jó barátomnak. Talán emiatt is esett ilyen jól Ellie törődése, habár tudtam, hogy ő mindenkivel ugyanígy viselkedik. Volt egy pár tulajdonsága, amit irigyeltem tőle, vagy inkább pont emiatt néztem fel rá valamilyen szinten. - Akkor már tudom, hogy miért kerül el téged az álom – nevettem fel, bár inkább ez amolyan a kínomban való nevetés volt. Sajnáltam szerencsétlent, amiert Rivaille admirális folyton zaklatta őt, de közben néma imát mondtam az égnek, amiért engem békén hagyott. Legalábbis egyelőre. – Mit akart az admirális tőled? – kérdeztem meg, mert azért furdalt a kíváncsiság is. - Vagy, mi lenne, ha megviccelnénk Christ valamivel? Csupán egy apró csíny, de ez csekély kárpótlás ahhoz képest, amin te mész át folyton miatta – rántottam egy aprót a vállamon ártatlanul, miközben már el is kezdtem agyalni azon, hogy mivel lehetne a legjobban megtréfálni a férfit. Persze, a rendszer se lett volna hülyeség, a helyében én már egészen biztosan bevezettem volna, de Elenor túl kedves volt ahhoz, hogy bármi ilyet tegyen. A következő pillanatban, még szinte meg se fogant a következő gondolat a fejemben, amikor egy apró zajra lettem figyelmes. Mintha léptek hangjai lettek volna, ám nem emberié. Rossz érzésem támadt. - Te is arra gondolsz, amire én? – pillantottam egyből Elenorra, mert biztos voltam abban, hogy ő is hallotta azt, amit én. A válaszától függetlenül azonban én egészen biztos voltam abban, hogy utána járok a dolognak.
Having courage and showing courage means we face our fears.
We are able to say, I have fallen, but I will get up.
Reagok száma :
41
Tárgy: Re: Játszótér Vas. Dec. 29, 2019 12:31 am
To Cora
Az O'Connor család a szívem közelébe került az elmúlt pár hónap alatt. Eleinte csak Maxszel futottam össze, mindig csorgott a nyála az összes utcai szemetes kajára, ami éppen nálam volt. Annyira nem tudta megérteni, hogy ezek nem neki valók, amíg nem hagytam neki, hogy megkóstolja. Két napig volt a halálán, annyira fájt a gyomra. Akkor főztem neki először és találkoztam Victorral. Na ő is éhezett, persze. A csoda levesemből ő is evett és rögtön a főztöm rajongója lett. Néha azt hiszem, hogy ebben a városban senki sem tud igazán főzni. Cora is az ételem kapcsán került a képbe. Vele is nagyon hamar szót tudtam érteni, noha nálam ritka, amikor erre nem kerül sor. Szeretek mindenkivel beszélgetni, mosolyogni, kedvesnek lenni. Nekem nem telik semmibe és nem fáj semennyire sem. A kedvező hatást pedig az esetek nagy többségében meg is kapom. - Elég nagy szégyen lenne, ha minket egy ilyen meg tudna akadályozni – húzom el a szám. Szavaim nem halkítom le, nincs okom rá. Nem szégyellem azt, ami vagyok. Nem én tehetek róla, nem én kértem, nincs okom a szégyenre. Inkább a város előnyeire próbálom kihasználni. Hiszem, hogy pár gazfickóval képesek vagyunk elbánni, főleg mi ketten. Abban már nem annyira, hogy egy mutánssal is. Vagyis de, képesek lennénk, az egyedüli cselekvésünk következményei jobban aggasztanak. - Ha így lesz, küld hozzám, ha Nicket tudom kezelni – legyintek. Nála nagyobb pávát, macsót, hisztis pasit nem hordott még hátán a föld. Képes abból égre szóló botrányt csinálni, hogy egy kávécsepp az ő drága kasmír pulóverére csöppen. Halkan nevetek csak a gondolaton is. Nem tehetek róla, szeretem a barátomat, az összes hibájával együtt. Nagyon jól tudunk együtt dolgozni. Hálásan tekintek Corára, miközben kifújom magam. Légzésem lassan csillapítom, lassan tényleg el is éri azt a hatást, amit keresek. Szívem lassabban ver, az erek nem dübörögnek nyakamon, a halántékomon, képes vagyok már lihegés nélkül is beszélni. - Persze! De bármikor elérhető vagyok, ha csak találkozni akarnál – biztosítom arról, hogy nem mindig kellenek a fiúk. Bár az tény, hogy Vic és Max ért ahhoz, hogy miként dobják fel a hangulatot seperc alatt. Ők azok a ritka emberek, félvérek, kiknek körébe el tudom hinni, hogy világunk jó és nem történik benne semmi rossz. Úgy tűnik, hogy kérdésem is betalált. Önfeledt mosolyom leolvad az arcomról, helyébe inkább melegség váltja fel, tekintetembe mégis aggodalom költözik. Könnyedén rázok le magamról minden feszültséget, hogy jobban tudjak rá figyelni. - Remélem segít neked, ám ha nem, bármikor át tudsz jönni hozzám – lépek egyet közelebb hozzá és ha engedi gyengéden megfogom a kezét és bátorítóan mosolygok rá. – Az utóbbi időben engem is elkerül az álom. Rivaille Admirális a napokba kéretett magához – húzom el a számat. Nem várhatom el tőle, hogy megnyíljon előttem, ha én nem teszem meg. De végül csak megvonom a vállam. Nem kell erről nagyon sokat beszélgetni. Elég ha ennyiből tudja, hogy ki tudja mi lesz a sorsom. - A héten ez már a harmadik – fakadok ki és elengedem a kezét. – Én nem is értem, hogy bírja szusszal, meg hol talál ennyi lányt – rázom meg a fejem nevetve. Vannak dolgok, melyeket sose fogok igazán megérteni, főleg nem a férfit. De nem is kell igazán. – Most már komolyan be fogok vezetni erre egy rendszert – fenyegetőzöm sokadjára céltalanul. Tudjuk, hogy sose fogom megtenni, nem lenne rá elég szívem. Inkább kijövök és futok egyet.
Elenort viszonylag jól ismertem, s nemcsak azért, mert ő is félvér volt. Victor és Max volt az, akik legelőször jóban lettek a lánnyal, én pedig habár addig is ismertem őt látásból, hosszabb beszélgetésbe soha nem elegyedtem vele. A kisugárzása mindig pozitív volt, nekem pedig öröm volt látnom, hogy azért nem minden félvér lett savanyú amiatt a bánásmód miatt, ami minket ért. Mindenképp szerettem volna őt közelebbről megismerni, s egy alkalommal, amikor Vicék lakásán lógtam, átjött ő is, és rendeztünk egy kaja partit. Azt hiszem, akkor beszélgettem el vele először úgy igazán, ám soha nem bántam meg – optimista személyisége felüdülés volt, és a mosoly, ami mindig ott virított arcán, engem is sokszor jobb kedvre derített. - Nos, néhányan biztosan ellenvetnének az utóbbi időben ennek a kijelentésnek – nevettem fel én is, utalva azonban egyúttal ezzel az emberekre, akiknek nem minden esetben volt tanácsos éjszaka futómaratonokat tartani. Elvégre, ki tudja, mi bújik meg a sötétben, különösen újabban, amikor olyan sok rossz hírt közvetítenek felénk. Nem elég, hogy már évek óta volt egy sorozatgyilkos Kristályváros falain belül, akit nem sikerült elkapni, még a kancellár ellen is megpróbáltak merényletet elkövetni… Már csak egy mutáns hiányzott volna a falakon belülre, azzal aztán tényleg kitört volna a káosz! - Túlságosan jó vagy Vichez, még a végén elkényezteted, aztán nekem meg Maxnek kell elviselnünk majd – csóváltam meg a fejemet, de persze egyáltalán nem gondoltam komolyan a szavaimat. Na persze, nem az elkényeztetés részét, hanem azt, hogy rosszallnék a lányra mind e miatt. Tényleg nagyon finoman főzött, még Kill is odáig van értve, pedig őt aztán nehéz lenyűgözni! - Csak nyugodtan fújd ki magad – intettem neki, hiszen én nem siettem sehova. Hosszú volt az éjszaka, én pedig nem voltam a legjobb alvó. Pontosabban mondva, amióta azok a rémálmok gyötörték, sokszor féltem lehunyni a szemeimet, s inkább töltöttem álmatlanul az éjeket, minthogy újra és újra átéljem azt a borzalmat… - Egyébként majd még egyeztessük a napirendet, mert szeretnék menni mindenképp. Amúgy is régen lógtunk együtt így, mindannyian, bánnám, ha ki kellene hagynom – mosolyogtam rá a lányra, majd tekintetemet inkább az égre szegeztem, nagyot szippantva az esti levegőből. A következő kérdésre csak zavartan csavargatni kezdtem az egyik hajtincsemet, inkább meg sem próbálva a lányra nézni, mert féltem, hogy mit olvasna ki a tekintetemből. - Csak szerettem volna kicsit kiszellőztetni a fejem, ennyi az egész. Nem tudok valami jót aludni mostanában, szóval gondoltam, inkább lefoglalom magam. A testedzés soha nem árt – rántottam egyet a vállamon, majd bíztatóan Elenorra mosolyogtam, hogy biztosítsam őt arról, tényleg minden rendben van velem. Bár ez hazugság volt. – Na és te? Megint elüldözött otthonról a hivatlan vendég? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, mert hallottam már a társa, Chris hódításairól. Ilyenkor valóban nem valami jó félvérnek lenni, én pedig csak örültem annak, hogy Kill soha nem hozott haza hozzánk senkit. Ha voltak is ilyesmi kalandjai, soha nem említette őket, és nagy valószínűséggel valahol máshol rendezték le a dolgot. Mindenesetre nem szerettem volna kutakodni utána.
Having courage and showing courage means we face our fears.
We are able to say, I have fallen, but I will get up.
Reagok száma :
41
Tárgy: Re: Játszótér Vas. Dec. 22, 2019 7:35 pm
To Cora
Még csak éppen hogy besötétedett, de a lakásunk minden apró kis szeglete makulátlan tiszta volt. Ezt azért nem lehetett volna megmondani úgy két órával ezelőtt, amikor is minden úgy nézett ki, mintha bombát robbantottak volna benne. Ami azt illeti megtették. Én voltam a szélvész, ki káoszba taszította. Alaposságomban egy apró bacilus, hangya, moly, pók sem menekülhetett. Még a hűtő mögé is bekúsztam, ami majdnem rám szakadt, ha nem toppan haza Chris, hogy megmentsen eme szörnyűséges esettől. Nem sokon múlt, noha a hangulatomon még ő sem tudott segíteni. Pedig beszerzett nekem minden speckó cuccot, amire szükségem volt és amit nem árultak olyan boltokba, ahova egy félvér is bemehetett. Ami engem illet én csak az előnyét látom a jelenlegi helyzetembe. Nagyi mellett kis lakásban éltünk, kettecskén. Szerettem, még akkor is ha aprósága miatt egy szobába kényszerültünk. De sok helyen őt sem szolgálták ki, miattam. Chrisszel más a helyzet. Ő egy guardian, neki van tekintélye, ő nem ütközik ilyen akadályokba. Legfeljebb belém. Mert hát a takarítás nem hozta meg a kívánt eredményt. Szóval amíg a kedves társam éppen a legújabb randijára indult – vagyis pár óráig jobb ha nem tartózkodom otthon. Minden hasonló este ugyanúgy zajlott. Elment, rekord idő alatt, fél óra alatt fel tudott szedni egy csajt, akit felcsábított hozzánk, hogy a hálóba bezárkózzanak. Na már… Ilyenkor átkos félvérnek lenni, még a fülhallgató mögül is pontosan hallottam, hogy mit művelnek. Ilyenkor jövök el a közeli parkba futni, majd jógázni, egy kis hasedzés a játszótér elemeit felhasználva, hazafelé pedig egy kis levezető séta. Nincs is jobba ennél. Főleg, most. Egyszerű szürke, fekete apró pöttyökkel tarkított futónadrág, lenge, sötétzöld színű trikó, alatta sportmelltartó tartja a… semmit. Vékonyszálú hajamat a tarkóm fölött részhez kötöm, de sejtem, hogy a harmadik lépés után ki fognak csúszni a gumiból. Képtelenség bármivel is egy helyen tartani őket. A napközbeni munkámban nem zavar, terepen és edzésen annál inkább. Minden egyes alkalommal megesküszöm, hogy levágom a fenébe. Pár percnyi bemelegítő séta, majd gyorsított séta után el is kezdem róni az utakat. Nem használok zenét, szeretem hallgatni ilyenkor az embereket magam körül. Igyekszem fejleszteni a képességeimet, kihallani a fontosabb dolgokat, időben kitérni egy gyorsan közlekedő jármű elől. A házakban zajló apró viták mindig mosolyra késztetnek. Ez most sincsen másképpen. Fel sem tűnik, hogy milyen gyorsan haladok a megszokott útvonalamon. Kevesen vannak ilyenkor a parkba, a kevés fény és a fák egy különös borzongató hatást keltenek az emberbe. De hát egy játszótér nem is azért van, hogy éjszaka használják. Az emberek és gyerekek, én épp ezért szeretem. Azonban úgy néz ki, hogy ma nem leszek annyira egyedül. - Cora! – mosolygok rá, ahogy megállok tőle pár méterrel. Még kissé lihegve fújtatok, két kezem a csípőmre simítom. Fel sem tűnt, hogy ezúttal mennyire túlhajszoltam magam, csak most, ahogy megálltam. A víz patakokban folyik a hátamon, halántékomon. Mosolyom mégis hibátlan, kedves, mint mindig. - Éjszaka a legjobb futni – felelem halkan nevetve, noha lett volna min elgondolkoznom. – Nemsokára megyek Victorhoz főzni – mosolygok rá. – Már régen megígértem neki, remélem nem fogsz dolgozni akkor – bár ki tudja. A férfival is nehéz volt összeegyeztetnünk a naptárunkat. – Bocsánat – intek felé, de muszáj vagyok fejem lehajtani, kicsit összegörnyednem, amíg kifújom a levegőt. - Nem szoktalak ilyenkor kint látni, minden rendben? – kérdezem. Lehet, hogy fut ő is ilyenkor, csak nem erre, jelen esetben mégis gyanús egy kicsit. Aztán lehet csak én lihegem túl a dolgot. Szó szerint is.
Este volt már, bár nem olyan késő. Nem rég sötétedett be, viszont hűvös sem volt még, én pedig úgy éreztem, hogy ez a legtökéletesebb alkalom arra, hogy kimenjek futni egy-két kört. Az erőnlét karbantartása igen fontos volt, arról nem is beszélve, hogy segített kiüríteni is a fejemet. Ugyanis az utóbbi napokban megint sokat kínoztak azok a rémálmok, és egyszerűen képtelen voltam kiverni őket a fejemből. Kivéve, ha épp edzettem vagy küldetésen voltam – azok kellőképp képesek voltak lekötni a figyelmemet ahhoz, hogy még egy fél gondolat erejéig se jussanak eszembe azok az izzadtságban úszós éjszakák. Felhúztam egy egyszerű futónadrágot és atlétát, amire a biztonság esetére felhúztam egy pulcsit is, mert szinte már hallottam is a fejemben, ahogy Killian anyamódba kapcsol, és azon kezd el aggódni, hogy megfázok, ha így megyek ki. Felvettem az éjjeliszekrényről a telefonomat is, majd bekapcsolva a szokásos futós lejátszási listát, meg is indultam kifelé. Innentől kezdve pedig nem is figyeltem, hogy hova vagy merre megyek. Csak hagytam, hogy a lábaim vigyenek előre, miközben én teljesen belefeledkeztem a zenébe. Hogy pontosan merre jártam vagy már mennyi ideje futottam, egyáltalán nem tűnt fel, csak azt tudtam, hogy rég nem esett ilyen jól megmozgatni az izmaimat. Az éj borzalmait teljesen el is űzte a fejemből, habár sajnos nem véglegesen. Végül a játszótéren kötöttem ki, ahol azért álltam meg, hogy kissé kifújjam magam. Leültem az egyik padra, kivettem a fülemből a fülest, és hátradőlve a padtámlájának tekintetemet az égre szegeztem. Nem volt túl sok utcai lámpa ezen a környéken, hiszen nem a központi részen voltunk, ám épp ezért nagyon szépen látszottak ma éjszaka a csillagok. Miközben szívverésemet próbáltam visszaállítani a normálisra mély lélegzéssel, én csak gyönyörködtem az esti égboltban. Örültem, hogy nem volt itt rajtam kívül senki más, jól esett az egyedüllét, hiszen nekünk, félvéreknek egyébként is elég kevés lehetőségünk volt arra, hogy egyedül legyünk. A társunk egyik feladata volt, hogy folyamatos őrizet alatt tartson minket – ezért is laktunk együtt. A kamerákról és miegyebekről nem is beszélve, mintha mindannyian folyton azon törnénk a fejünket, hogy hogyan szíthatnánk bajt. Bezzeg azzal soha nem törődtek, amikor bántalmaztak minket az emberek csupán azért, amik voltunk. Végül egy lemondó sóhaj kíséretében hagytam, hogy ezek a gondolatok is tovaszálljanak a lágy esti szellővel, hiszen felesleges volt most felhúznom magam ismét ezen. Amúgy sem változott volna semmi. Egy jó tíz perces üldögélés után úgy döntöttem, hogy most már megindulok hazafelé, mielőtt Kill túlságosan elkezdett volna aggódni, ám ekkor Elenort láttam meg felém kocogni. Úgy tűnt, nem én voltam az egyetlen, aki a ma estét látta jónak arra, hogy kis futásra menjen. - Szia Ellie!– köszöntöttem a lányt egy széles mosoly kíséretében, amint ő is megállt meglátva engem. – Úgy néz ki, ma este egyre járt az agyunk – nevettem fel, utalva arra, hogy én is most voltam tenni egy kört kint. – És mi újság veled egyébként? Régen beszéltünk, már amúgy is gondoltam, meglátogatlak valamelyik nap, vagy valami ilyesmi – magyaráztam neki csevegős hangnemben, miközben zsebre tettem a kezeimet, mert kezdett kicsit hűvös lenni így, hogy nem voltam mozgásban.
Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Kezdőlap 
Csak ártatlanul megvontam a vállam, amikor Elenor is rájött, hogy ez a csíny után valószínűleg Vic már az ő kosztját is gyanúsan fogadta volna, mert persze, egyáltalán nem állt szándékomban ezt elérni. Tagadhatatlan volt azonban, hogy megfordult ez a gondolat az én fejemben is, ugyanakkor egészen biztos voltam abban, hogy a lány főztjét a bátyám túlságosan szerette ahhoz, hogy ez az apró csíny után lemondjon róla. Szomorúan lebiggyesztettem az ajkaimat, amikor azt felelte, hogy ezt soha nem kockáztatná meg, illetve, hogy a számára az étel egyébként sem olyan, amiből viccet űzne. Már-már kezdtem beletörődni abba, hogy egyedül kell valahogy kiviteleznem a csínyt, amikor mégis előállt egy jó ötlettel. Szemeim egyből felcsillantak, és arcomra ismét visszatért a mosoly. 
◆ 
