Nem vagyok olyan gyenge mint amilyenek hisztek. Nem vagyok.
Ez volt a mantrám. Ez tartotta bennem a lelket akkor is mikor minden elveszni látszott.
Nem tudtok elkapni, mert nem vagyok gyenge. Nem az az elesett kislány vagyok akinek hisztek.
Erős vagyok.
Szeretnék erős lenni.
Másból sem állt az életem soha, mint menekülésből. Mióta az eszemet tudom menekültem. Minnél messzebb Tőlük.
Nekem nem az a gyerekkor jutott ami bárki másnak. Nem volt anyukám hogy megsimogassa a homlokomat ha beütöm magam, vagy hozzon egy pohár vizet, átöleljen és azt mondja semmi baj, ha rosszat álmodtam. Aki azt mondja nincsenek szörnyek az ágyam alatt.
Ágyam nem volt. De a szörnyek... a szörnyek valóságosak voltak.
Csak egy átlagos este volt az is, bújdosással, ennivalókereséssel. Már nem voltunk sokan.
Három nővérem volt még akkor. A többiek...
Eltűntek. Nem voltak többé.
Nem akartuk kimondani hogy meghaltak. Nem volt szokás. Nem volt szükséges.
Jailyn és én éppen a cuccainkat pakoltuk mikor Hannah felegyenesedett.
- Ti is halljátok? - kérdezte mire mindhárman odakaptuk a fejünket. A szőke lány elnémulva nézett a hang irányába. Egyikünk sem mozdult.
- Hol van Yvette...? - suttogtam körbejáratva a szememet a kis táborunkon. A lány sehol sem volt.
A hang közeledett én pedig a késemért nyúltam. Vártam.
Vártunk.
Hogy elüljön a zaj, vagy valami olyat halljunk hogy csak felkapjuk a cuccaink és rohanjunk. Rohanjunk míg csak a csönd marad.
De a zaj nem ült el. Közeledett.
-
Hol van Yvette?!- kérdeztem megint de nem jött válasz.
És akkor megjelent a szeplős, kreolbőrű lány.
-
Fuss... fussatok... - az arca csupa vér volt. Alig volt amgánál...
Egy pillanatra megfagytunk... aztán özönleni kezdtek a szörnykutyák a táborunkba. Soha nem láttam ennyit még egyhelyen.
Egyedül a hátizsákomat tudtam felkapni. Minden más hátramaradt.
-
Gyere... gyere... gyere! - ragadtam meg Jailyn kezét és a magas lányt magam után hurcolva kezdtünk el rohanni a kutyák elől. Hannah...
Hannahnak csak a sikolyait hallottuk.
Éreztem hogy a könnyek végigcsorognak az arcomon de most nem tudtam velük foglalkozni.
Ketten maradtunk.
Alig kaptam levegőt de a csaholás nem csitult a hátunk mögött.
Jailyn keze kicsúszott az enyémből de a lány még mindig ott futott mellettem.
-
Eve... fuss... menj... menj... - megéreztem a kezét a hátamon. Elváltunk egymástól.
Olyan hirtelen történt minden és én... Csak csak menekültem.
Egyetlen hátizsákkal, a zsebkésemmel... sarkamban az egykor kutyaszerű lényekkel. Egyedül.
Nem volt már remény.
Csak egy fal. Előttem.
Fel akartam mászni rá, át rajta, hogy tovább menekülhessek de valami történt.
Csak egy aprócska csúszás volt aztán már nem láttam mást mint a földet ami túl gyorsan közeledett felém.
Aztán sötét lett. Csend. És sötét.