Igazából rém unalmas volt egyedül edzeni, még az ujak se jöhettek oda hozzám, mert képtelen voltam viselkedni. Találkoztam Maryvel és kaptam tőle azt a könyvet, még nem mertem elkezdeni olvasni, kincsként őrizgettem, és egyből elvettem Tatettől, ahogy hazaértünk, butaság, de azt lapozgattam és szagolgattam, és egy –két színes aláhúzást el is olvastam benne. Érdekes kiemelések voltak, én mondjuk nem szerettem, ha a könyveket összefirkálják. Ami azt illeti elég szélsőségesen viselkedtem a találkozásunk óta, voltak dührohamaim, könnyebben pattantam, mint máskor, mert egyúttal féltem is, hogy ha már látom, láttam, soha többet nem láthatom újra. Hogy valaki biztos tréfát űz velünk és megfigyelés alatt tart mindkettőnket, hogy lássák, hogy hogyan reagálunk a másikra. De, annyira akartam a közelségét! Azt akartam, hogy meséljen megint nekem, olyan meséket, amiket csak ő tudott, és mindig megnyugtatott velük, elég volt ha a hangját hallom és hamarosan meg is nyugodtam.
Most pedig itt voltam, túl voltam egy rakat fizikai alkalmassági vizsgálaton, aztán következett a csapat munka, most már ők is jobban odafigyeltek rám, megfigyelt körülmények között kellett Tate-vel együtt dolgoznom, hogy lássák a csapatmunkát, az összhangunkat. Munka az volt, de az összhang messze elkerült minket. Ő probált követni, de valahogy nem tudom. Direkt nehezítettem meg a dolgát, minden egyes küldetésben, még akkor is ha azt a pályán tettük meg. Megbuktunk egy csomószor, mert állítólag csapatban kellett volna megoldanunk a feladatokat. Eme sikertelenségemen felbuzdulva, az egyik gyakorlóteremben kötöttem ki és Escrima harcot gyakoroltam. Tulajdonképpen ez a bot harc, bármilyen bottal képes vagyok harcolni, szurony fegyverekkel és a kedvencem a naginata bot, vagy a félhosszú naginata, amit össze lehet a végénél kapcsolni, és így két vágó részt kaphatok, hasznos a mutánsok elleni harcban. De most életlen botokkal harcoltam, a saját fegyvereimet csak akkor kapom meg, amikor feladatkor elszámolás van, és a küldetés végével le is kell adnom őket. Egyébként sem használhatok itt ilyen fegyvereket, a városon belül, belőlem sajnos kinézni, hogy éles fegyverrel végig szántom a várost, mert kaptam egy gellert és nem érdekel ,hogy ki van az utamban, ütök, vágok.
Nem számoltam már rég, hogy a hanyadik karbon szálas gyakorló bábút tettem tönkre, de mind-mind precíz halálos ütés volt, néhány emberi alak, és C és D szintű mutáns  testét formázták 3 d-ben persze, lemodellezve a tömörségüket is. Minek papír fecniken gyakorolnunk? Értelmetlen. Ki tudja mióta gyakoroltam, amikor kicsit félre álltam, azért, hogy hagyjam a segédeknek újra rendezni a bábokat. Nem szóltak rám ,hogy ne tegyem, az elején még vörösek voltak a szemeim, mostanra már lenyugodtam. Kénytelen leszek Codyval együttműködni.
A fal melletti táskámhoz mentem és ittam, hallottam a hátam mögött a pusmogást, elvégre nem vagyok süket és félvér is vagyok! Fiatalok, pár évvel fiatalabbak nálam, eddig talán engem néztek, vagy maguk közt próbáltak gyakorolni. De mennyivel jobb lett volna igazi dögök ellen harcolni! A kulacsomból ittam, amikor a hátam mögül meghallottam a lépteket és lassan semmitmondó pillantással fordultam meg, hogy szemügyre vegyem azt, aki közeledni mert felém, és nem hagy gyakorolni.