Miután üres terembe érkeztem, nyilván megkönnyebbülés, hogy valaki mégis idetéved és még társul is szegődik a mai edzésemhez. Tény, hogy nem nagyon szeretek otthon lenni, de egyedül edzeni sem igazán. Megcsinálom, mert muszáj, nem várhatok folyton arra, hogy valaki ráérjen, de azért nem az igazi. -Majd befonjuk. – nevetek fel grimaszolva. Tény, hogy nem egy herceges típus, bár errefelé ki az? Mi nem nagyon érünk rá finomkodni. Sőt, néha még fésülködni se. Azt persze nem eresztem bő lére, hogy miért inkább itt vagyok. Nem titok, csak nem fűlik a fogam ahhoz, hogy kivesézzem. Eleve nem vagyok egy nagy lelkis, de egyébként sem hiszem, hogy sokat segítene, ha folyton ugyanazokat a gondolatokat és érzéseket ismételgetném. -Mindig tudtam, hogyan vegyem le a férfiakat a lábukról. – húzom ki magamat vigyorogva. -Seggbe is lőlek, ha szeretnéd. – kacsintok rá vidáman, bár ez aligha fog megtörténni. Egyébként sem azzal tervezek kezdeni, ezért is nyújtok előbb, hogy ne törhessek derékba. -Állati szexi lennél tütüben. – felelem, miközben jó alaposan végignézek rajta, mint aki tényleg azon morfondírozik, hogy hogy festene benne. Bár… igazából tényleg elgondolkozom rajta, de inkább röhejes lenne, mint szexi. -Minek nézel te engem? Erdei tündérnek? All in! – vigyorodom el, miközben még egy utolsót igazítok a bandázson. -Fogok is. – viszonzom a vigyorát, ahogy odalépek, majd azonnal be is lépek a lába mögé és oldalról támadok, abban a reményben, hogy majd eltaknyol. De ha nem, akkor sem esem kétségbe. Megvannak a maga előnyei annak, hogy kisebb vagyok: könnyebben tudok kitérni előle, ha esetleg viszonozná ezt a kedves gesztusomat. Amennyiben talpon marad, a humorom sem marad otthon. Elügyeskedem magam az egyik oldalra és nemes egyszerűséggel seggbe rúgom, csak úgy a mihez tartás végett. Nem vagyok az a típus, aki könnyen adja az irháját. Ráadásul külön jól esik, hogy ilyenkor legalább nem szörnyetegekkel kell harcolnom az életemért. Mindig üdítően hat rám, pláne ha húzós napok állnak mögöttem.
306 ••• youtube ••• Elegancia a'la Yada xD ••• kredit
Mintha a lány meglepődne azon hogy itt lát. Édes, lassan idekérethetem a postát a Vickel közös lakásunk helyett. Lassan úgyis jobb szeretem itt tölteni az időt mint otthon. A szavaira elnevetem magam jóízűen és bólogatok. - Hogyne, én vagyok a barna herceg, fekete sporttáskán. Kicsit szőrösebb vagyok mint a hercegek lenni szoktak - simítom végig egyre erősebb szakállamat. A szavaira halványan elmosolyodok és bolintok. Ebben legalább egyetértünk. Én is egyre kevesebbet szeretek otthon lenni. Igaz engem nem az üres lakás gondolata borzaszt hanem hogy egyszer valami olyanra nyitok be amire a lehető legkevésbé sem szeretnék. Mondjuk Victorra és a húgomra a kanapén. Legszívesebben megint bepaszíroznám annak a fasznak a fejét a kanapéba. De nem most... Most Yadára koncentrálok. A mellkasomra teszem a kezem és szipogok mintha készülnék elsírni magam. - Soha senki nem mondott nekem még ilyen szépeket... Én is örömmel beverem a képed kislány... Jaj ez olyan megható - kipöckölök egy láthatatlan könnycseppet a szemem sarkából és elvigyorodom szélesen - Benne vagyok, hiányzik a puskapor szaga. Ezer éve nem voltam a lőtéren - gondolkodom el hátratúrva a hajam. Még mindig olyan furcsa hogy rövid. Hiányoznak a dugóhúzó fürjeim. Ledobom a táskámat mielőtt leülnék mellé melegíteni. Kicsit sem vagyok hajlékony de az én erőmmel nem is igazán arra szokott hajtani az ember. A lábujjaimat még elérem, a többi már csak cirkuszi mutatvány. - Francba pedig az volt az álmom - vigyorgok fel rá - Akkor kénytelen leszek guardian maradni. Szörnyű sors... - nyögöm ahogy belekapaszkodom a lábujjaimba. Amint úgy érzem hogy átmeleednek az izmaim én is bandázst ragadok és mezítláb lépek fel a küzdőszőnyegre. - Mindent szabad vagy csak kézitusa? - nézek a lányra. Tudom jól hogyha levisz a földre nincs esélyem, de a karjaim hosszabbak mint az övé így nehezebb ellenfél vagyok. Hamar odalép hozzám én meg még rákacsintok. - Győzzön a jobbik - vigyorgok mielőtt támadásba lendülnék.
Kíváncsian pillantok át a karom alatt, ahogy a könyökömet hátrafeszítve próbálom kissé megnyújtani a tricepszemet, majd lassan mosoly kúszik az arcomra az ismerős arc láttán. Leengedem a kezeimet, s miközben lerázogatom őket, felé is fordulok. -Én viszont reménykedtem, hogy lesz. Ma te vagy a hős megmentő. – vigyorodom el. Mert ugye, mi katonák híresek vagyunk arról, hogy hős megmentőkre van szükségünk. Véletlenül se mi magunk vagyunk azok. -Hát... mit csinálnék otthon? - nevetek fel kissé keserűen, mert annyira nem vonz az üres lakás gondolata. Igaz, azzal se nagyon lehet megvádolni, hogy mekkora partiarc vagyok. Itt viszont mindig meg lehet találni. -Csak kérned kell és bármikor boldogan beverem a képedet. – nevetek fel, de hát egyébként is ebben a reményben jöttem le, hogy valaki majd biztos lesz itt, akivel lehet bunyózni. -Mi van akkor, ha mindkettő? Bunyózunk egyet, aztán elmegyünk lőni. – döntöm félre a fejemet. Végül is nem muszáj választani, meg én személy szerint nem is nagyon akarok. Ahogy elnézem, ő sincs a legjobb passzban, én meg általában nem vagyok a legjobb passzban, szóval szerintem egyikünknek sem árt meg ez a verzió. -Hát… te se leszel príma balerina. – vigyorodom el, miközben figyelem a férfi mozgását nyújtás közben. Nem mintha egyébként én különösebben hajlékony lennék vagy valami. Persze, ha fizetnek érte, akkor boldogan félbe hajtom magam, de még akár origami műalkotássá is hajlandó vagyok átváltozni. De addig nem. Nem vagyok én jógi. Amíg Max még a helyére rakja a testrészeit, én kikotrom a bandázsaimat a zsákból. Bokszkesztyűt ugyan nem tervezek felvenni, de legalább az izzadtságot elvezeti. Mire végzek, addigra remélhetőleg ő is készen áll.
259 ••• youtube ••• Hagylak kibontakozni :D ••• kredit
Szét akartam verni valamit. Bármit csak ne az öcsém arca legyen az. Annak nem lenne jó végre ha őt találnám meg, igaz ő volt az utolsó ember akit most látni akartam. Ahogy kiléptem a szobámból a appali még mindig romokban, a szobája ajtaja csukva. Jobb is ha bent marad. Addig sem kell beszélgetnünk. A gondolataimba merülve indultam el a lakástól a katonai központba. Nem is tudtam mit fogok csinálni, talán csak nekiesek a boxzsákoknak, talán szétlövök néhány céltáblát. Ki tudja. De a lelkibékémnek szüksége van. Benyitottam az edzőtermekhez vezető folyósora és nagy csattanással ledobtam a táskám. Nem gondoltam hogy bárki is van itt, pláne nem ilyenkor. Nagyot sóhajtva indultam be a tatamikhoz ahol megláttam egy ismerős arcot. - Yada! Szia.... Nem gondoltam hogy lesz itt valaki - lepődtem meg őszintén a földön ülő lányra pillantva - Te sem bírsz otthon pihenni a hétvégén mi? - vigyorodom el lehuppanva mellé a szőnyegre. Hozzá hasonlóan én is nyújtani kezdtem a lábaimra hajolva. - Akarsz együtt edzeni? Mókásabb egymást szétverni mint a gépeket - vigyorogtam. HIába voltam jóval nagyobb darab mint a lány, tudtam hogy nem kell féltenem. Persze nagy volt az arcom, hisz a verekedés ment, Victort is mindig szét szedtem hiába volt ő a félvér kettőnk közül. - Mondjuk lemehetünk lőni is, hiányzik a puskapor szaga - gondolkodtam el majd újra a lányra pillantottam hogy ő dönthesse el, verekedni akarunk-e vagy menjünk le és lőjünk szét mindent a francba.
zavarbaejtően kevés┃YOUTUBE┃ígérem hamar visszarázódom majd
Az elmúlt hetek után már gyakorlatilag megkönnyebbülés, hogy csak edzeni megyek. Húzós melóim voltak mostanság és alapból szeretem, ha pörög a dolog, de még a jóból is megárt a sok. Azt is ki kell azért pihenni, és erre eddig nem nagyon volt időm. Eltunyulni viszont nem szándékozom, úgyhogy ideje, hogy egy kicsit megmozduljak végre. Odafelé menet még azon töröm a fejem, hogy betámadom a gépeket, mert ez is olyasmi, amire már elég rég volt időm. Viszont amikor megérkezem a teremhez és megállok az ajtóban, csak kedvetlenül bámulok rájuk, mint csalódott gyerek a pocsék nyalókára. Nem, valahogy ezt most kicsit se érzem. Végül tovább battyogok a tatamik felé abban a reményben, hogy ott biztos találok még mást is, aki edz. Általában ritkán üres, de ha netán mégis, akkor is még várok egy kicsit. Úgy is be kell melegítenem előbb, szóval még nyugodtan reménykedhetek benne, hogy jön valaki. Ha netán mégsem, akkor még mindig ott a lehetőség, hogy elmegyek a zsákokhoz, vagy a fekpadra. Egy rossz szavam nem lehet, ha edzeni akarok, mindig tudok mit csinálni. Módszeresen forgatom át a vállaimat, a könyökeimet, Átmozgatom az összes izmot és ízületet. Erre a terepen többnyire nincs idő, de az már hót gáz lenne, ha a teremben törném össze magamat a saját hülyeségem miatt. Végül lehuppanok a földre, hogy meg is nyújtsam magamat. Leginkább a karjaimra és a lábaimra koncentrálok, leginkább azoknak van szüksége rá. De nem hagyom ki a hátamat sem. Egy gerinc becsípődés a leggázabb sérülés az aprók közül. Nem vészes, de legalább rohadtul fáj napokig. Kell ez nekem? Lófaszt!
Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Reagok száma :
1652
Tárgy: Re: Tatamik Kedd Dec. 17, 2019 9:09 pm
Cody & Ellie
Szava is el is gondolkodtatnának is. Tudom, hogy igaza van, mégis ritkán jut abból a kegyből, hogy gyakorolhassak, legalább is a guardianomon kívül bárki mással. Vele meg elég kötött a fegyvermódszereim. Nem mintha panaszom lenne rá. Imádok Chrisszel edzeni, még ha nem is adok bele minden erőmet, erőteljesen leizzaszt. Csak ő is jobban kedveli a kardokat. - Lássuk be, hogy éles helyzetben bármiből fegyvert tudsz kovácsolni. Az adrenalin hatalma- mosolygok rá lelkesen és kedvesen. Nincs okom nem így viselkedni vele. Nem tett ellenem semmit, na meg mindig is azt vallottam, hogy két ember között a legrövidebb út egy mosoly. Ha elég kitartóan csinálja az ember, akkor visszamosolyognak rá. Egészen addig a pontig, amíg ki nem derül, hogy félvér vagyok. De én még azután is képes vagyok mosolyogni. Ahogy vele szemben is. Hallottam már róla híreket, de… - Persze, de a teljes neved. Csak Codyként hallottam rólad, elég sok jelzővel, de a teljes neved nem ismerem Elnézést, szeretem ha a másik nevét ismerem - magyarázok tovább, mintha nem lenne vége annak, amit képes vagyok magyarázni neki. Még csak az sem zavar, ha keveset beszél. Vélhetőleg mindenki mellett kettő helyett beszélek. Azonban a harc kettőnk között elkezdődik. Nem vagyok otthonos a bottal, de megpróbálom a legtöbbet kihozni belőle. Ahogy a mozdulatot megteszem ő szúr. Ha van rá lehetőségem, akkor alkarommal védem ki, lököm arrébb a botot, és egy lépést teszek felé. Igyekszem a gyorsaságom kihasználni. Én tudom, hogy ő félvér, de ő vajon tudja ezt rólam? Bárhogy is, a kezem újra a botom közepén jár és félfordulatom befejezem egy teljes forgással és az ő botját tartó karja felé suhan. Persze közben ő is ki tudja védeni, hogy még kerüljön. Fordulnék, de későn. Gerincemen vág végig a bot, a fájdalom végigjár. Halkan szisszenve tántorodok előre. Nyakamat megropogtatom. - Szóval teljes erő? - fordulok felé, az alapszabályokat ritkán fektetjük le.
Új guardian, új tesztek… maga a tökély. Végül is, engedélyezték a gyakorlást, én pedig semmi jónak nem vagyok az elrontója. Csacsog, nem vagyok hozzászokva, hogy egyáltalán hozzám szólnak. A katonák is átnéznek rajtam, csak egy eldobható eszköznek látnak, de én bebizonyítottam nekik többször, hogy nem az vagyok. Velem nem lehet csak úgy kibabrálni, a leglehetetlenebb küldetésekről is, de visszatértem, még ha nem is a legjobb állapotban, de most is itt vagyok, és kész vagyok bebizonyítani, hogy az új guardianom is egy kalap szart ér. - Nem árt, ha fel vagy készülve minden eshetőségre. – vonom meg a vállamat, és végre megszólaltam! Ki nem állhatom ha a felszerelést firtatják, de ezek szerint még nem járhatott éles bevetésen, ahol még talán krc bevonatú botot is a kezébe adnak. Ezekre az esetekre van kesztyűm, hogy ne érezzem a krc érintését. A botjaimba is egy kipattanó krc penge van elrejtve, hatásos holmi a szörnyetegek ellen. De emlékeztetnem kell magamat, hogy most itt vagyunk a gyakorló termekben, nem pedig odakint. - A nevemet már tudod, hiszen megszólítottál. – tényleg nem tudom eldönteni, hogy mit akarhat, ha fogadtak, hogy szórabír, már mehet is, nem leszek senki gúnytáblája. Miért nem mehetek vissza a könyveimhez? Azok sokkal barátságosabbak. Nem szájalnak, és nem feleselnek. Csak hagyják, hogy a képzeletem száguldjon. Aztán Elenor végre belekezd, én nyugodtan várom őt, elemezem a mozgását, talán kissé türelmetlen, de tettre kész. Amikor ő lehajol a lábamra támadva, én akkor a hasa felé szúrok, jól lehet, hogy a nagykönyvben nem így van megírva, hogy így kéne kinéznie egy botharcnak, de a bottal nem csak csapkodni lehet, hanem szúrásra is használható. Talán talál az ütésem, talán nem, számítottam a gáncsoló mozdulatra, így csak a lábamba sugárzó fájdalmat éreztem meg, mert jól megvetettem a testsúlyomat, hogy nehogy elessek. Ha nem találta a hasba szúrásom, így oldalra vetődöm, és máris a gerincoszlopára mérek ütést, ahogy térdelek. Nem fogtam vissza magamat, tényleg oda ütöttem, ha tudtam.
Szelíd mosolyom nem csorbul egy percet sem, még akkor sem, amikor vállam fölött pillant el. Igaz, ekkor némi kétely felmerül bennem, de visszakozni már nem fogok. Egyébként is, ki lehet ő? A „legrosszabb” esetben is egy félvér, ami… valljuk meg, az én tekintetemben nem rossz. Legalább lesz némi kihívás. Már, ne értsetek félre, nincs bajom az emberekkel és a velük való edzéssel. Csak ott olykor vissza kell magam fogni. Nem célom ilyen gyakorlásokon túl nagy erőt bevinni számukra, túl gyorsan cselekedni, túl hamar a földre vinni őket. Megértem miért ódzkodnak tőlünk és szeretném elnyerni a bizalmukat. És lássuk be, úgy nehéz, ha akaratlanul is agyonverem őket. Szóval, mi is a lényeg az egészben? Igen, hogy nem is rossz az nekem. Mosolyogva fordulok el tőle, látva, hogy miként cseréli ki a botját egy gyakorlóéra. Már épp fordulnék körbe, keresném, hogy akkor mi lenne ez ellen a legszélszerűbb, mikor is felém hajít egyet. Az utolsó pillanatba nyújtom ki kezemet, könyökömet kifordítva kapom el jobb tenyeremmel. Ujjaim azon mód köré is fonódnak. - Akkor bot - jegyzem meg, vállamat vonva. - Legalább egy nagy dilemmát eldöntöttél nekem - csevegek könnyedén, mit sem zavarva, hogy ő amúgy meg sem szólal. Nem vesztegeti az idejét erre. Pedig ha tudnák, hogy néha a beszéd milyen jó figyelemelterelés tud lenni. Üsse kavics. Nincs bajom a közelharccal. A szőnyeg széléhez lépve szabad kezemmel veszem le előbb a bal, majd a jobb cipőmet, zoknimmal egyetembe. Élvezem a tatamik kemény puhaságát, ahogy talpam egy pillanatra elsüpped benne, majd olyan, mintha ott sem lett volna. - Nem vagyok nagyon hozzászokva, de ezzel is meg kell tanulni harcolni - vonom meg újra a vállamat az idegen, szótlan férfival szembe állva. Ahogy az illik, kezeimet összesimítom - még úgy is, hogy a bot a kezembe van - és meghajolok előtte. Természetesen vigyázok, a bot nehogy a kiszúrja a szemem, vagy beleálljon térdembe. - Egyébként Ellie vagyok. A nevedet legalább elárulod, vagy az lesz a bónusz, ha a földre viszlek? - hajtom enyhén oldalra a fejemet, kezem leengedve magam mellé. Csuklómat párszor átmozgatom, a bot pörög benne. Nahát, mikre vagyok vele képes. Még a végén leváltom drága kardomat! Jó, ez most nem a vicc ideje. Lassan kezdek el sétálni a férfi körül, ha amaz úgy dönt, hogy nem tesz semmit. Hirtelen lépek ki bal lábammal, mintha támadni akarnék, aztán visszalépek. Ijesztgetés csak egyelőre. S ha továbbra sem történik semmi, akkor az egyik forgásnál, engedem, hogy a bot kicsússzon ujjaim közül. A végét elkapva, láb magasan suhintok vele, megpróbálva kigáncsolni. Kezdésnek.
Sosem érdekelt, hogy ha beszólnak, vagy leszólnak. Ezek többsége csak a gyakorló pályát ismeri, ha tényleg kint lettek volna, igazi küldetésen akkor nem pusmognának így. De nem érdekelnek. Csak iszok, és már folytatom is az edzést, egy óra múlva úgyis a Guardianommal van jelenésem. Kihúzom magam és folyatom a kifejezéstelen pillantással való méregetést, mert az igazán jól megy nekem. Nem ismerem ezt a lányt, lényegében senkit sem ismerek, Taten kívül, ide is miatta jöttem inkább, a tesztek… Elpillantottam a válla felett a susogó srácokra és lányokra, majd újra rá, mint aki nem hiszi, hogy komolyan gondolja a másik, amit mondott. A megfigyelőimre pillantok, ott kiszúrom az irányítót, szabad-e egyáltalán nekem ezt. Sosem edzettem senkivel sem, jó ideje, úgy értem, félvérekkel sem, hozzájuk se engedtek túl közel. Végül bólint a megfigyelőm és én épp csak felhúzom a szemöldököm, majd lecserélem a karbon szálas botot egy gyakorló fa botra, ennyi eszem még nekem is van hogy ne aaz élesebb fegyverem használjam. Felemelek a földről neki is egy botot és felé dobom, majd beállok az egyik tatami közepére. A hátam mögé rejtem a botot, és egyenes háttal állva várom. Nem a beszédességemről vagyok híres, főleg nem egy idegennel szemben, különbözök ettől a lánytól, én nem mennék oda bárkihez csak azért, hogy leszólítsam, hogy van-e kedve velem gyakorolni. Megtanultam, hogy felesleges bárkinek is tepernem, vagy bármi miatt is. Itt úgyse az van amit én szeretnék, hónapokig sírtam éjjelente a családom miatt, az új családomért, de nem jött senki aki segíthetett volna rajtam, ezért magamnak kellett megoldanom mindent. Persze voltak, akik megsajnáltak, volt, aki a programozásra tanított meg, és a régi könyvtárakban amiket a küldetéseken szereztem, tele voltak ilyen programozáshoz kellő könyvekkel, szóval nem csak fizikailag fejlesztettem magam, titokban más skillekre is ráfeküdtem. Csendben figyeltem, ahogy a lány feláll a tatamira próbáltam megérteni, hogy mit akart tőlem, miért akar velem edzeni? Most került volna ki az alap képzésről? Nem hajoltam meg, nem mutattam be a tisztelgő meghajlást, az életben sem tiszteleg előttem egyetlen mutáns sem, mert épp az illemmel van elfoglalva, nem csak simán rád ront, így vártam.
Kezdőlap 
