Mázsás súly nehezedett apró lábaimra. Szinte úgy éreztem a kemény talajba süppedek, mintha szivacson járnék. A hátamon aprócska lány karolta át nyakamat. Lábai a derekam mellett lengtek, miközben kábán figyelte a szállingózó hót. A fehér szépség lassan lepte be a gyér talajt. Fáztunk. Minden leheletünk kézzelfogható volt, ahogy a hidegben páraként foszlott szét.
Sírás tőrt fel a hátam mögül. A könnyei a tarkómra folytak. Nem tudott még beszélni. Csak alig néhány szó. Hiszen a sokk miatt beszélni sem volt hajlandó. De csak mentem tovább.
Apró voltam és az emlékeim is ködösek erről az időszakról... De arra tisztán emlékszem, ahogy mardosott az éhség és a hideg csúsztatta karmait a bőröm alá. Ahogy pulóverben és vékony cipőben húztam magam után a felnőtt méretű szövetkabátot. Cora pedig nyakig be volt bugyolálva mindennel. Nem tudtam, hogy fázik, csak annyira sírt, hogy reméltem, hogy ez a baja, s ha felmelegszik, akkor elhallgat. Féltem a szörnyektől...
Aztán kisütött a nap. Napok óta alig ettünk. Én pedig alig álltam a lábamon. Egy furcsa helyhez értünk. Sok ember volt ott. Fát vágtak és hordták egy helyre. Egy tőlem nem sokkal idősebb fiú volt velük. A kis göndörke haja a szemeibe lógott. Alig látott ki mögüle. Oly annyira, hogy többször orra bukott a hóban. Csendben figyeltem őket, a hátamon alvó húgommal. Figyeltem, ahogy egy férfi a göndör fürtöket rózsaszín hajgumival köti  fel. Úgy nézett ki, mint egy bolyhos fa, ami a feje búbján nőtt. Talán lány?
Közbeszólt a korgó gyomrom. Élesen jelezte, hogy ideje valamit ennem. Mindegy, hogy mit... Csak valamit, ami a számba belefér. S szinte parancsszóra megéreztem egy kellemes illatot. A számban összefutott a nyál és csak az ételre tudtam gondolni. Hát fogtam magam és lebújtattam a farakásban az összebugyolált, alvó kishúgomat. Kajáért mentem. Sikerrel jártam. Napokig vágták a fát, mi pedig napokon keresztül királyként ebédeltünk, vacsoráztunk és reggeliztünk. Egy hét telt így el, míg nem rájöttek, hogy valaki vagy valami dézsmálja a napi betevőjüket. Ekkor még nem tudtam, hogy rájöttek... Csak mikor úgy, mint eddig, elrejtettem a húgomat, majd lopni indultam...
felkaroltam minden ehetőt, miközben az számból lógott ki a porcukros édesség. Mindent ami finom. Azonban a semmiből hullott ki kezemből minden... A talajra zuhantak, majd tekintetem a húgom felé irányult. Kiszedtem a számból az édességet, majd indultam el a látóhatárba. Hangja elérkezett fülembe, majd tört be tudatomba a gondolat, hogy el fogják tőlem venni. Ő az én húgom! Az én Carolineom! De féltem. Rettegtem az emberektől. Csak füleltem a sírást, amikor üvöltés tőrt ki.
" Takarodj innen te mocsadék!" - Rémülten pillantottam meg néhány ocsmány kis patkányszerű valamit. Akkorkák voltak, akár a cicák. És ezek az undok cicapatkányok a húgom életére törtek. Emberek álltak a farakás felett, ahova Caroline-t rejtettem. Hallgatták a sírást és ütötték a cicapatkányokat. Amikor pedig ráleltek Caroline-ra és kiemelték a fadarabok közül őt... Rettegés fogott el. Rettegés, ami megindította a lábamat. Nem gondolkodtam, hogy nekirohantam a dolgoknak, hogy visszavegyem a bitorlóktól a húgomat.... Ekkor jelent meg előttem a lánynak hitt fiú. Maxim. Hátközépig érő hajjal, kócosan, porcukros képpel és világító vörös szemekkel néztem rá. Vicsorogtam neki, akár a kutyák. Hiszen a mutánsok is ezt teszik odakint.
- Ő azs éy húgonym. - alig tudtam beszélni, csak nyávogtam neki akár egy kiscica. Ő is biztos lánynak nézett. Hiszen életemben nem lett levágva még a hajam.  Akkor legalábbis nem...
- Szia, a nevem Max. - mosolyodott rám édesen, hogy szinte bele pirultam. Elképedtem pislogtam, amikor felém nyújtott egy édes porcukros valamit. - Kérsz?

- Lendületes léptek. A cipő talpa nyughatatlanul kopog az öreg fadeszkán. Egy kard lendül a látképbe. Pengéjén felcsillan a lemenő nap pirosas-sárgás színkavalkádja. Tükrében tekint vissza a vér és az őrület. Egy fénylő szempár. S a penge lendül, mint Zeusz pusztító villámai. Sisteregve szalad végig a rozsdás fémcsövön, míg nem felvillan a vörös szempár. Halált hozó vigyor csatlakozik a vérszomjhoz, hogy kiszipojozza pengéjével az éltető nedűt. A vöröslő szín szinte végig siklik a levegőben, ahogy az arc mozdul. S a penge lendülve szalad végig az idegen bőrön, hogy feltépve azt, ezúttal kellőképp jóllakjon. Az őrülete csak növekszik, s önmagát táplálja, egészen addig, míg lelke bele nem roskad a súlyba. De ezúttal inkább a gyönyörű testet kell félteni, mint a lelkét. Hiszen éles karmok siklanak végig a férfi testének oldalán, hogy aztán a levegőben perdülve, a falnak csattanva adjon vöröslő keretet a vén fal grafitjának. A talajra esik. Remegő karja tolja fel a sárból. Vérszomjas tekintettel néz farkasszemet a mutánssal. E pillanat perceknek tűnik. Ahogy árad a lény pofájából a bűz és csepeg a nyála. Hatalmas agyarai lógnak ki képe alól és egyedül csak arra a pillanatra vár, hogy az eszeveszettül szexi férfi testébe mélyeszthesse. Ekkor jelenik meg a Batman hű társa, Robin. A göndör fürtjeit hátra hatja, miközben ujjaival szánt közöttük végig. Világos szemei felcsillannak a lemenő napban, s a csodás férfi segítségére siet. Robin előrántja számszeríját, majd elszánt pillantással, s egy hős szívével, a szörnyeteg bordái közé lő. S eközben a csodálatos férfi sem volt reszt. Kihasználva esélyét, tápászkodott fel, hogy aztán akkorát bemosson a szörnyetegnek, hogy álla szétlapuljon a megrepedt betonon. Azonban hű Robin mögött ellenséges erő leselkedett, hogy folytassa, mit a másik elkezdett... Robin mit sem
- Álj! Eh... Ez nem így volt! Oké? Először is nem Robin, hanem Max. Másodszor pedig semmilyen szörnyeteget sem építettet a betonba a CSODÁLATOS FÉRFI.
- Ohh.. bazdki... - vettem egy mély sóhajt, majd forgattam hatalmasat szememen.
- Mi ez az egész? - vonta fel magasra szemöldökét Max.
- Milyen igaz. Lányok... Ő itt Robin.- húzódott mosoly az arcomra, majd markoltam rá a mellettem ülő két leányzó vállára, hogy közelebb húzzam magamhoz őket.
- Max...- forgatott egyet szemén, majd vett mély levegőt, amit fáradtan eresztett ki ajkain.
- Max? Ó heló Max. - kuncogta el magát az egyik, majd a másik, hogy aztán bazsalyogva, kelletve magát szemezzenek a bátyámmal.
- Victor? - vonta magasra szemöldökét Max, majd pillantott oldalra, hogy vegyem az adást, és emeljem fel az alfelemet a kanapéról, mert beszéde volna velem.
- Mhmm...- morogtam magamban egy rövidet, majd mosolyt rántva arcomra pillantottam a kettőre. - Egy pillanat és jövök lányok. - által fel mellőlük, majd fordultam feléjük, hogy kezemmel jelezzem nekik, hogy maradjanak ott ahol vannak. - Várjatok itt. Sietek. - azzal iparkodva indultam el Max után, aki már időközben elindult.
- Muszáj mindig rosszkor beállítanod a bongyori fejeddel és elcseszni a bulit? - morogtam suttogva rá. - Tudod milyen nehéz volt befűzni őket?
- Dugulj el és kövess! - vágta a fejemhez Max, majd indult el, mit sem törődve azzal, hogy követem-e vagy sem. Csak háborodottan néztem utána, eltátott ajkakkal, hunyorogva. Végül csak becsuktam a számat, s pufogva szedtem utána a lábamat.