"Mocskos Jornet. Az apád is megpróbálta megölni a kancellárt. Te miért ne tennéd? A bátyád megúszta. A húgod meghalt szégyenében. Az öcséd pedig inkább gyáván bujdosik valahol. Miért nem követed a példájukat, s leszel oly jó, hogy elnyel a föld anyáddal együtt."


Erős csattanás, ahogy két fadarab egymáshoz érve bezengi a termet, melyben egyszerre tán 100 fő is tartózkodhat. A hatalmas kör alakú tárgyalóterem, melynek közepén egy szék, s előtte egy magasra emelkedő dobogós emelvény. Mögötte fekete ruhájában áll maga a bíró. Tekintete szigorú és fegyelmes, tiszteletet parancsoló. Egyenesen a középen ülő nő szemeibe néz. Az anyám szemeibe. Katie Luthoréba. Ismertem anyám történetét. A családjának történetét. A gonoszság a vérükben volt. Habár valójában nem voltak azok. Küzdöttek átkaik ellen, s próbáltam mindig a lehető legtöbbet kihozni az életükből. Ha az a másik eltaposásához is vezetett. A mélyen családközpontú értékekkel rendelkező Jornet család sem volt különb. Mindkettő milliárdokon csücsült. Fényűző villák s kényelem, mit a sokrétű kiszolgálás tett lehetővé. De ehhez sok pénz kellett. Tekintély. Mindkét család letett valamit az asztalra... Hiába gyűlölték oly sokan. Jornet, katonák és ügynökök. A haza védelme. Luthor, fegyvergyártás és idegentechnológia. Bár az utóbbinak manapság már nem vennénk sok hasznát.
A tárgyalások órákig tartottak. A bíró melletti ülés pedig pillanatra sem hűlt le, hiszen alig állt fel az egyik, már követte a másik. S a következő tanú Alex Jornet volt, apám fia, bátyám, s gyűlölt fivérem. Magabiztos arckifejezéssel robogott az emelvényre, majd megállva széke felett, igazította meg zakóját, s foglalt helyet végül. Tekintete az enyémbe égett, ahogy arcán magabiztos mosollyal éreztette velem, hogy a mai nem bukásának napja...
- Axel Jornet....  Kérem meséljen apja tevékenységeiről. Tudott-e azokról?
- Kaneth Jornet - az apám - erőszakhoz folyamodva próbált befolyással lenni a város irányelveire. Jó magam tudtam vérszomjáról, ugyanakkor ennek valósságát teljesen hidegnek tartottam tőle.
- Tehát ha jól értelmezem, maga tudott Kaneth Jornet szándékairól. Ennek fényében mégsem adta a hatóság tudtára?
- Nézze. Az apám volt. Olykor erőteljesen mutatta ki tiltakozását valami ellen, de az alatt a húszon év alatt, mit vele töltöttem, egyszer sem tapasztaltam, hogy a szavakból tettek születnek.
- Érdekes. Mesélje el kérem, hogy az apja mi másnak adott még ily nagy hangot? Mit gondol, volt köze a A3-s, félvér körzetet érintő terror cselekményekhez?
- Határozottan volt. De ezt mind tudjuk. Nem igaz? - értetlenkedve pillantott az ügyvédasszonyra. - Legalább 6 ember veszett oda a tűzben, s 2-t életveszélyes sérülésekkel kórházba szállítottak. A falon volt a Jornet családi címere.
- Így van. Ott volt. Korábban hallottál a A3-s körzetet érintő terrorcselekmények terveiről?
- Határozottan nem.
- Volt Harry Gonther-el konfliktusa a családodnak?
- Igen. Legfőképp apának. Ő volt a személy aki a félvérek egyenjogúságáért küzdött. Nem aratott nagy sikert.
- Harry Gonther testének számos részén a Jornet család címerét vélték felfedezni, mit a bőrébe égettek a halál beálltát megelőzően. Továbbá a maga ujjlenyomatai is megjelentek a helyszínen...
- Harry a barátom volt! - emelte fel hangját Axel. - Ne merjen a barátom meggyilkolásával gyanúsítani...
-Különösképp jó kapcsolatot ápolt apjával, aki Harry halála napján már halott volt. A halálát megelőzően pedig vitába keveredtek. Melyeket közterületen történő videofelvételek bizonyítanak. Harry halálát megelőzően pedig ugyan ezen a helyen maga is vitába keveredett az áldozattal.
- La sangre de mis pistoleros está muerto... - sziszegte vérben forgó szemekkel, amikor a bíró hangja lepte be a tárgyaló teremet.
- Csendet!! A tárgyalást ideiglenesen felfüggesztem. 30 perc szünet.
A bíróságról csak úgy csődültek ki az emberek, én pedig bátyámra várva álltam az ajtófélfának döntve hátamat. Figyeltem ahogy közeledik. Ahogy ideges tekintettel figyel engem és legszívesebben megölne.
- Felesküdtél, hogy az igazat mondod, Axel. - tekintetem végig kísérte őt, ahogy elsétál mellettem, majd az ablakhoz sétálva áll meg. Figyeli a várost,s  az azon túl elterülő természetet. A halál völgyét. Követtem őt, mire rám pillantott sziktárat szóró tekintetével.
- Nem hagyom el a várost. - jelentette ki, mire felszökött szemöldököm.
- Ugyan... Kivégeznek anyával együtt, ha veszítetek. - vetettem oda neki ridegen. Hiszen élvezném a látványát, ahogy apám halálát is.
- Meglepően nyugodt vagy... Jornetek szégyene. - jelentette ki, amire felvonva szemöldökömet pillantottam rá, teljes nyugalommal.
- Addig nem, míg a városban tartózkodsz. - biccentettem felé, amire elkapta nyakkendőmet, s hajolt hozzám közel, hogy mélyen szemeibe nézhessen.
- Ha megpróbálsz keresztbe tenni... Megismerheted, hogy milyen Axel Jornet ellenségének lenni. - végül taszított el, s távozott mellőlem, hogy a háta mögött hagyjon magamra. S én csak nézzem, miképp tűnik el távolodó hát a többi között.


Időről időre előtör az emlék, ahogy apám, a becsületes katona, a félvérek ellen lázadva hunyt el. Fellógatták, és a nép áthasította a hasát, hogy aztán a belei belepjék a földet. Az anyám, a nagy üzletasszony pedig emelt fővel nézte végig, ahogy a férje egyedül viszi el a balhét, amiben ő is benne volt. S még csak nem is beszéltünk Axelről, aki oly bőszen támogatta apánkat, majd a halála után követte a példámat azzal, hogy Guardianná válik. Persze mind ez csak taktika volt... Harcolni valami ellen, majd mellé állni... Maradni akart. A húgom se járt jobban. Fogalmam sincs, hogy ki vagy mi és, hogy miért ölte meg. Egy nagy ütés a fejen és máris meghalt. Az öcsém pedig... Nos Julian-t én öltem meg. Vér tapad a kezemhez. Az öcsém vére.  Mindenki eltűntnek hiszi.. Túl sokat tudott. Nem hagyhattam neki, hogy ismerje a titkaimat. Szerettem őt. De a bukásomhoz vezetett volna az élet, mely ereiben csörgedezik. Chery sem élhette túl. Bár az ő halálához közöm sem volt. De az élet így osztotta a lapokat. Valaki hamarabb kihúzza a kaszást, mint kellene. Bár az anyám húzta volna ki...

Csak csendben ültem a padon és néztem magam elé. A bőrkabátom a szokásos módon feszült a hátamon, miközben térdemen támasztottam alkaromat. Figyeltem a szökőkutat, s hallgattam a csobogását. Gyönyörködtem a felugró apró vízcseppekben, miközben egy barátomra vártam. Egy régi barátra. A társamra... De ahogy eddig, most úgy ezúttal is késett. Imád késni. Csak tudnám, miért nem hord órát.
- Találd ki, hogy ki vagyok? - szólalt fel az édes hang, amire azonnal mosoly húzódott arcomra.
- Késtél, Cora...- fogtam meg  lágyan ujjait, miközben húztam el kezét szemeim elő, hogy vállam felett tekinthessek hátra rá. Csak figyeltem őt, miközben vigyorodva lóg rám a pad háttámlájának dőlve, lábait nyújtóztatva.
- Ez így nem fear. Ne less Netty! - incselkedett velem, éreztetve hangjában egy kellemes hanglejtéssel. S természetesen mosolyom ezzel a jól irányzott ütéssel, el is múlt.
- Nem is tudom, hogy ki csalt a legutóbbi versenyünkön, Caroline! - emeltem ki kellőképpen nevét,
melyet oly annyira utál. Természetes, hogy nem hagyhattam megtorlatlanul az efféle magatartást.
- Oké... Nyertél! - tette fel kezeit, miközben hátra dobta magát annyira, hogy két lábára nehezítse súlyát, s ne rám. - Hé Kill... Együnk meg egy fagyit. Olyan rég nem ettünk fagyit...- vigyorodott rám,
majd mint eddig minden alkalommal, ezúttal is igen volt a válaszom.
- Ki nem hagynám...- álltam fel, majd indultunk el a fagyizó irányába, a hátunk mögött hagyva a nevezetes padot, melyen megismerkedtünk egymással évekkel ezelőtt.