Szomorúan bandukoltam végig a réten, egyre csak távolodva a labdázó fiatal gyerekektől. Emlékszem, akkoriban szeretetre éhes, nyitott kisfiú voltam, aki nem vágyott másra, csak anyja ölelő karjaira, vagy apja szorítására a vállán. Szerettem volna Killiannel csínytevéseket elkövetni, megtréfálni a szüleinket. Húzni a húgom vörös haját, amit általában csúnyának tituláltam, pedig titkon imádtam nézni a napsugarak ezernyi színes villanását a rezes ékszeren. Alapvetően kedveltem a csillogó, feltűnő színeket, amik ragyogtak a fényben. Ezért húztam mindig Chery haját... Igazából simogatni szerettem volna, és megbűvölve bámulni azt, de akkoriban még túlságosan gyerek voltam az érzelmeim normális kifejezéséhez.
S pont ezeknek a hiánya vezetett ahhoz, hogy manapság képtelen legyek bármiféle érzelmi megnyilvánulásra.
Az pedig csak olaj volt a tűzre, hogy nem találtam könnyen barátokat. Nem, soha nem bántottam senkit. Nem voltam veszélyes vagy agresszív. Mindig mosolyogtam másokra. Egyetlen oka volt annak, hogy kirekesztettek... Két színű szemmel születtem.
És bármerre is halad a világ, bármennyire is fejlődünk technikailag... Egyszerre leszünk tudósok, bölcsek, és primitívek. Talán most az Enigma kór ural mindent, talán felfordulás van a világban a félvérek és a titánok megjelenése miatt. Talán az emberiség halálra van ítélve... De az emberek még mindig nem képesek összefogni és elfogadni másokat olyannak, amilyenek. Senki sem tudja, hogy mennyiszer itta magába a föld a könnyeimet ez miatt. Hogy hat éves koromban már tudatosult bennem:@ a világban nincs béke. Akkoriban még nem tudtam volna megindokolni, hogy miért érzem így, de már sejtettem a dolgot. Nem volt mesevilágom, nem ringattam magam álmok tengerébe, mert tisztába voltam a ténnyel, hogy úgysem lehetek szőke herceg. Hogy is lehetten volna, amikor a legtöbben kigúnyoltak csak azért, mert két színű tekintettel néztem a világba? Attól még, hogy az egyik kék, a másik barna, nem látok kevésbé jól, mint azok, akiknek a pupillái körüli részek árnyalata megszólalásig hasonlít.

Félvérnek hívtak. Akkoriban még nem voltunk tisztában a szó jelentésével, mert még újdonságnak számított a dolog. Mivel apám katona volt, már hallottam a kifejezést tőle, de inkább tűnt szitoknak a szó, mint dicséretnek. Éppen ezért is esett rosszul, amikor a kortársaim rótták rám ezt a kifejezést. Eltávolodtam tőlük, szépen lassan tűntem el a szemem elől. Szerettem volna, hogy megállítsanak és labdázni hívjanak, de nem tette senki. Valahol éreztem, hogy nem fog megtörténni a dolog, mégis minden alkalommal reménykedtem. Mire eltávolodtam tőlük, és a hangjuk sem jutott el a fülemig, ki mertem engedni egy kósza könycseppet, amit rögtön fel is itatott a jobb szememet takaró szemfedő.


Egy kifejezetten kényelmesnek tűnő farönkön depresszióztam, mélyen leszegett fejjel. Éreztem, ahogyan a kissé hosszabbra nőtt tincseim az arcomba lógva lesznek egyre nedvesebbek, de nem zavartattam magam. Hiszen mindig csak egyetlen cseppet engedtem el. Az már, hogy percenként szabadult ki a dagadék, krokodilméretű, nem volt mérvadó, hiszen csak egyetlen cseppről van szó. Így senki sem nevezhetett bőgő masinának. Mert csak egyet engedtem el ténylegesen.
Elég messze kerültem a réttől, aminek hála nem hallottam a mulatozást és a játék okozta nevetgélést. Viszont azt a hatalmas visítást képtelenség lett volna nem meghallani, amit pillanatokkal később műveltek le a játszadozó kölykök. Talán egy kicsit örültem is neki, mert valamivel sikerült tönkretenni végre a jókedvüket, de bennem volt az is, hogy ha most segítek nekik, akkor talán befogadnak. Így hát hamar készenléti állapotba helyeztem magam és  gyakorlatilag ugrásra készen állva füleltem tovább, majd pedig pár másodperccel később fel is pattantam. Odamenjek? Ne tegyem?
Már majdnem győzótt a kíváncsiságom, de végül hirtelen elhallgattak a visítók, és egy reszkető vállú, törékeny kis csomagra emlékeztető valami húzta szét az ágakat. Láttam a cseppecskéket, amik szégyentelenül gördültek végig az arcán. Ő valószínűleg nem így volt vele, ugyis akkora hasast dobott, hogy azt hittem fel sem kel többé. Szinte hallani véltem az esés puffanásának visszhangját.
Elnyílt ajkakkal figyeltem, ahogyan feltápaszkodik, és már éppen fejeztem volna ki minden elismerésem a produkcióra. Végül ő is észrevett engem, de csak egy félénk pillantást vetett rám a szempillái mögül. Emlékszem, hogy anno eléggé megrémültem tőle, mert szinte láttam, ahogyan villan a tekintete, és szegény nem tudhatott róla, hogy mennyire csúnyán nézett akkor.
Percekig csak meredtünk egymásra, aztán hirtelen felemelte a fejét és rám mutatott.
- Kalózosat játszol? - tette fel a kérdést, én pedig gyorsan lesütöttem a tekintetem.
- Nem, csak beteg a szemem - mondtam a már jól begyakorolt szövegem, mire meglepő válasz érkezett.
- Az enyém is - elmosolyodtam a szavaira. Nem volt a hangjában vádló él, vagy gúny. Őszintének tűnt, és végül ezért is tudtam ránézni.
- Akarsz kalózosat játszani? - elmosolyodott, aztán bólintott egyet.

Sosem beszélgettünk a félvérekről. Hét éves koromig titkon azt hittem, hogy én is az vagyok a felemás szemem miatt. Később egyszerűen nem tudtam megérteni a lázadókat, hiszen testközelből ismertem egy olyan srácot, aki tényleg félvér volt. Talán túl érzékeny, talán néha erősebben csapott oda nekem a fadarabbal, ami a kalózos játékban használtunk kardnak. Ilyenkor néha elestem, és felszakadt a térdem... De mindezek hétköznapi gyerekekkel is megtörténtek. Nem akartam, hogy Caint bántsák. Nem akartam, hogy vadásszanak rá, vagy azokra, akik hozzá hasonlóak. Végül viszont pont én lettem az, aki elárulta, és bántotta őt úgy, ahogyan velem is tették gyerekkoromban. Semmivel sem lettem jobb azoknál, akik annó nem barátkoztak velem. És az egészben az a legszomorúbb, hogy nem cselekednék másképp.


Habár úgy nézek ki, mint aki agyilag teljesen képben van és csak ki akarja menteni magát a bíróságon, agyilag teljesen máshol jártam végig. Gondolatban folyamatosan visszatértem ahhoz az egy bizonyos találkozáshoz, amikor Cain pofáraesett, és ezért barátok lettünk. Az egész kurvára gyerekes és béna, de így történt. Ő felnyalta a mocskot, én pedig hatalmas szemekkel néztem végig az egészet. Illetve szemmel. Nem szívesen gondolok vissza a gyerekkori énemre. Most már nem bőgök, amiért nem fogadnak el. Jelenleg profi módon likvidálom magam körül az embereket és érem el, hogy mindenki megutáljon. Pedig micsoda csávó lett belőlem, te jó ég... A rút kiskacsa története komolyan kutya fasza ahhoz képest, ami velem történt. Kár, hogy jelenleg nem áll túl jól a szénám. Ha az elején kellene kezdenem, akkor volt egy legjobb barátom, akit miattam utált körbe mindenki, és aláztak meg. Fogalmam sincs, hogy most merre lehet, egy ideje már elveszítettem a nyomát. Apám megfenyegetett a húgom halálával, ami miatt minden piti kis szarságába könnyedén bele tudott rángatni. Anyám egy utolsó ótvaros kurva, de ez mindig így volt, mondhatni talán ő zavarta a legkevesebb vizet. Killie meggyűlölt, és jelenleg a kivégzésemet akarja. Julian meghalt. Chery szintén. Caroline lecserélt az öcsémre. Egy jó barátom meggyilkolásával vádolnak. Apám életét a saját kezemmel oltottam ki, hogy véget vessek ennek az egész őrületnek.
Mindenki azt hiszi, hogy rosszat tettem vele, és soha senki nem kérdezett rá  hogy Axel, mégis mi a faszt csinálsz?
Mert talán hibáztam, amikor nem adtam magyarázatot. Cain volt az egyetlen, aki hajlandó volt ezt követelni tőlem, senki más. Mint korábban is említettem... Soha nem változtatnám meg a múltat, mert én magam pontosan tudom, hogy mit miért tettem. Nincs szükségem arra, hogy elmondjam az igazat másoknak latolgatva az esélyét, hogy vajon hisznek nekem. Elég, ha én hiszek magamban, mert soha nem számíthatok senkire. Soha nem bízhatok senkiben. Éppen ezért is mosolygok könnyen Killianre, aki farkasszemet néz velem. Tudtam, hogy élve fogok távozni innen és azzal is tökéletesen tisztában voltam, hogy nem látjuk egymást többet. Ki akartam mondani. A nyelvem hegyén volt, de végül visszaszívtam. Elfordítottam a tekintetem róla és leküldtem a szavakat, hogy ne törhessenek fel. Ugyanúgy, ahogyan minden alkalommal tettem, ha megláttam Cheryt. Ahogyan Cain arcába hazudtam azokat az ocsmány szavakat. Elvágtam az utsó lehetőségemet. Nincsen több esékyem. Én magam szakítottam el, a minket összekötő láncot abban a pillanatban, amikor a bíró elordította magát. Éppen ezért csak én hallottam az ezerszer visszaszívott szavakat, amiket nem mondtam sem neki, sem másnak.

"Melletted akarok lenni."

"Nem hagyhatsz el, velem kell tartanod."

"Nem akarom, hogy elhagyj."

"Minden pillanatban hiányzol, Kölyök."

"Szeretlek, Öcskös"