Kansas. Gyönyörű otthonom, mit csak elképzelek olyannak, mivel illetem. Soha sem láttam. Vagy ha igen... Nem emlékszem rá. Az első évemet tölthettem ott. Anya nélkül... Bár nem volt maradandó a sérülés, hiszen... Még aprócska voltam. Semmire sem emlékszem belőle. Anyám arcából... Mindössze egy kép maradt, amit apám holttestéből túrtam ki, miután Wells magamra hagyott.
Tulsai vagyok. Sáros pofa, elhordott ruhák és a hűvös cellák. Legalábbis a Kristályvárosiak így hiszik. Azt hiszik, hogy mind sárban fetrengünk malac módjára... De a múlt városa már csak ilyen volt. Egy csapat sznob barom, akik azt hiszik, hogy bármivel is többek nálunk. Hogy elfelejti nekik bárki is, hogy kirakták őket, vagy elhajtották a kapuból. Hogy ellátmánnyal kenyerezhetnek? Ha egy orvos áll feletted, miközben haldokolsz, s nem tesz semmit, csak közli, hogy "Sajnálom"... Nos az épp ilyen.
- Wells? - álltam a hatalmas kapu előtt, az első udvarban, mikor megpillantottam a bátyám vánszorgó testét. Az alak csak úgy hullámzott a betonból felfele áradó hőben. Az arcomról csepegett a víz, a látásomat homályosította. Nem tudtam, hogy napszúrást kaptam-e vagy valóban a bátyámat látom. De őt láttam. Wellst. Közelebb ért, majd pár méterre a kaputól, sárosan, sebesen s kiszáradtan hullott a sistergő talajra.
- WELLS! - kiáltottam el magamat, majd rontottam neki a kapunak, majd rángattam azt teljes erőmből, hogy minél hamarabb kinyíljon. Be volt zárva. - Doug! A kulcsokat! - kiáltottam fel a bástyához, mire egy értetlenkedő arc tekintett vissza rám, a kezében szorítva puskáját.
- Mi ez az egész Jim? - tette fel a kérdést értetlenkedve. S habár jól tudta, hogy ha valaki aggódóan kiabálja a másik nevét, valószínűleg épp nem a Kristályvárosi színházba készül... Mégis feltette a bolond kérdést!
- Add már azt a kulcsot!- kiáltottam el magamat ismét. Ezúttal ércesebben, s türelmetlenebbül. Mindössze ennyire volt szükségem, mire a fickó ledobta a kulcsot, ami a kezem között landolt. Remegő kézzel, sietve dugtam bele a lyukba a fémlapot, majd fordítottam el, hogy aztán kirántva a kerítést, verjem fel a port magam mögött. Pár métert rohanva rogytam le bátyám teste mellé, hogy fejéhez kapva megbizonyosodjak arról, hogy él e még.
- Wells! WELLS! - rángattam ölembe a nehéz testét, majd töröltem le tenyeremmel az izzadtságra tapadt porréteget arcáról. Élt, de ajkai már véresre repedeztek a szomjúságtól. A szemei lassan nyílni kezdtek. A poros szempillák lassacskán váltak egy egymástól, hogy kitűnjön mögülük a világos szempár.
- Hell? - tette fel a kérdést, erőltetett, rekedtes hangon.
- Wells... Te élsz!- örültem meg, az arcomon rég nem látott mosollyal, amire testvérem arca eltorzult.
- Ne érj hozzám! - morrant fel, kipréselve a hangot száradt torkából. S én csak elképedve néztem őt. A világító szemekbe, amely oly gyűlöletet sugároztak felém, ami bármikor el tudott volna pusztítani.
Karok nyúltak elő a semmiből. Felemelték őt, majd egy hordágyra pakolták, hogy aztán távozzanak. Csak néztem nagyra nyílt szemekkel, lesokkolva. Hiszen a fivérem még félholtan is csak a gyűlölet az egyetlen érzés, amit mutat irányomba.
Tizenéves voltam. Ekkor tanultam meg, hogy van, hogy nincs ok, se indíték... Csak a gyűlöletet érzed. A gyűlöletét. S ha hagyod magad, darabokra tép. Semmi sem marad belőled, csak por és hamu. Minden léptével eltipor. De az okát... Sosem fogod megtudni. Egészen addig, amíg nem szorult a nyakad körül a hurok.