2035-öt írunk…
Volt az az idő, amikor azt hittük, hogy ez az évszám, a jövő kecsegtető tudatával hagyatékként hagyja ránk a modern haszoneszközök sokaságát. Hogy ekkorra már repülő autókkal fogunk járni, hogy minden egyszerű munka, mint a postai feladatkör, a takarítás, és a háztartás körüli munkák túlnyomó része, a robotok kezében fog összpontosulni. Hogy az olyan pusztító betegségek, mint a rák, könnyen gyógyíthatóak lesznek, és olyan tünetmentessé tudják majd tenni az elszenvedőjét, mintha az egy egyszerű náthával dőlt volna az ágynak. Hogy a világ egy jobb hely lesz, ahol a fegyverkezés távol áll majd az emberi ideológiától. Ahol békére térhettünk volna minden ellenlábasunkkal, kiegyezhettünk volna, és az emberi közös érdekeket szem előtt tartva kerültük volna a háborús helyzeteket. Mindenki a jövőtől várta a megváltást, mivel akkor, a 2010-es években mi mást tehetett volna az ember? Lényegében ez igaz minden korszakra, de a jövő soha nem hoz semmi jót… tanulhattunk volna a hibáinkból, melynek fejében nem szabadott volna naiv álmokat dédelgetni afelől, hogy majd a jövő teszi a dolgát. Mert tette, úgy bizony, csak nem olyan szinten, ahogy azt mi vártuk volna.
A kór akkor érte el az emberiséget, amikor öt éves voltam. Akkoriban még az volt a legnagyobb problémám, hogy melyik színű fénykarddal essek neki apám lábának, mely az ellenséget jelképezte: a pirossal, vagy a kékkel. Egyszeriben változott meg körülöttünk minden… Roberth Vinham munkássága, aki egy egyszerű patikárius volt, ledöntötte lábáról a társadalmat, megszégyenítve a táplálkozási lánc tetején álló fajt egy betegséggel. Nagyobb pusztítást eredményezett, mint a fekete halál. A pestis… volt idő, amikor sokáig attól rettegtünk, hogy ez lesz az a betegség, ami újból felüti a fejét az emberiség körében. Most nevetve tekintünk vissza rá. Pestis? Mi lett volna az nekünk?!
Nagyobb károkat okozott, mint a majd’ száz éve beköszöntött Második Világháború, ami köztudottan nem csak a társadalomban, de az országok helyzetének ledöntésében is nagy sikert aratott, a nácik és a szovjetek háttérben zajló munkásságáról, a koncentrációs táborokról és a gulágról nem is beszélve. Talán azzal is jobban járt volna az emberiség, hogyha a hideg háború alatt a kubai rakétaválság során majdnem bekövetkezett atomháború nyert volna színteret magának az élet színházában. Már csak olyan szempontból is, hogy hogyha el is pusztult volna a Föld, legalább nem kellett volna megérnünk azt, hogy 52 évvel a ruszkik és amcsik viszálya után mutánsok lepjék el a Földet, mindezt egy nagyravágyó ember jóvoltából.
És mégis itt vagyunk. Hol a modern társadalom, amit annyira vágytunk húsz évvel ez előtt? Amiben a reményt láttuk, amibe kapaszkodhattunk, mondván, akkorra már minden jó lesz? Persze, Kristályvárosban! A múlt városa, ahol a legnagyobb probléma az, hogy éjszaka, mielőtt nyugovóra hajtanák a fejüket, be kell venni egy megátalkodott vitamint, és másnap reggel már munkába is állhatnak… És mi van velünk? Kérdem én… Mi, akik kint ragadtunk, nem számítunk. A félvérek, azok a nyomorult bíborszeműek többet érnek annál, mint hogy mi nyerjünk elszállásolást? A védhetetlen emberek? Én ki merem mondani: ők se többek nálunk, mégis elveszik a helyünket azok, akik semmivel nem jobbak, mint a mutánsok! Ugyan olyan kizsákmányoló, kiszámíthatatlan az összes, mint azok a szörnyek, amik megmásították a világunkat.
Élni, vagy élni hagyni. Ölni, vagy megölve lenni… Élni, mindaddig, míg meg nem ölnek mindnyájunkat. Ezen a szinten áll most a túlélő emberek Kristályvárosból kitaszított része, akiknek kötelességükben áll a nap, mint nap ide hozott félvérek jelenléte felett szemet hunyni, eltűrni magasztos mivoltukat, ami sok ártatlanban félelmet kelt. Nem volt elég számomra az, hogy a rég megboldogult családom egyik tagja is ezen szörnyek képviseletében áll? Hell… az ember a mennyet vágyja, de a poklot kapja, ugyebár.  Felbukkanása olaj volt a tűzre, só a nyílt sebre. Évek teltek el úgy, hogy biztosra vettem, az öcsém már halott. Úgy gondoltam, hogy én vagyok az egyetlen Creek, aki életben maradt a posztapokaliptikus hangulat kellős közepén. Elhagyatott voltam, magamra maradott, és mégis jobban meg tudtam küzdeni ezzel a gondolattal a múltam során, mintsem azzal, hogy az öcsém újból belibegett az életembe azokkal a megátalkodott, vörösen parázsló szemeivel. Éreztem, ahogy izzik a tenyerem, hogy ökölbe szorul a kezem… nem az ütés vágya összpontosult megroppanó ujjaim között. Ilyen formán kívántam eloszlatni mindazt az érzést, amit úgy neveztünk hajdanán: bűntudat. Fellángoló megbánást éreztem, ahogy a bágyadt arcát néztem. Mint a bátyja, vele kellett volna lennem, hiszen osztoztunk a veszteségben, amit végül magamévá tettem, elvégre mindazért őt és a félvérek faját okolhattam. Hamar elernyedtek kezem izmai, amik megfeszítésben tartották egész testemet. A bűntudat nem kínzott tovább pár percnél… hiszen az öcsém egy félvér, aki nem érdemel családot. Aki nem érdemel életet.
Ő is egy mérvadó oka volt annak, hogy miért gyűlt mellkasomban a szorító, fojtogató undor a város iránt. A kristályvárosiak által deportált félvérektől nyüzsgött egész Wyndham. Mint a csőcselék, a zabolázatlan migránsok, akik felélik az éléskamráinkat. Szinte többen lettek, mint ahányan valaha is voltunk ott emberek. Tűrhetetlenné vált a helyzet, mégis össze kellett préselni a fogunkat, és csak tűrni… hiszen Nathan csendre intett minket. Wyndham biztonságos, azt mondta. A biztonságot a félvérek tartják fent, azt mondta… és mégis hol volt a biztonság, mikor a lázadóim életét oltották ezért a kijelentéséért? Egy remekbeszabott puccs volt az, amivel megdöntöttük az idealista diktátor hatalmát, aki szavaiban a demokráciát hirdette, de tetteiben elnyomta az emberi értékekkel rendelkező egyszerű fajt.
Teteme felett tort ültünk. Miért is ne tettük volna, mikor a kilátás elé helyezett vágyaink a tervek szerint nyertek kielégülést? Koccintásoktól, részeg rikkantásoktól volt hangos egész Tulsa, mikor Roberth betette a lábát annak területére. Nem éltünk még addig akkora jeges csendet, mint amit az ő megjelenése okozott… hiszen én magam a félvérek ellen tüntettem, mégis kezet fogtam azok ősatyjával, a legerősebbel és legdominánsabbal. Az ügyem, az embereim, a sajátjaim érdeke volt, ami miatt szembe mentem elveimmel. Utáltam azért, amit megalkotott, de magasztaltam, amiért utat engedett nekünk a célunk eléréséért. A veszettje vezetett el hozzá. Abee-t ajánlotta… magát, és Roberth segítő jobbját kínálta, melynek reménye édesebben hangzott az ő szájából, mint bármely szó. Neki mindent elhittem… pedig ő is egy volt közülük. Egy elfajzott, romlott világ szülöttje, aki mégis enyhülést hozott lelkemre, holott a tulajdon fivérem képtelen volt minderre. Hell szított a félvérek ellen, a titán viszont buzdított az elfogadásra. Viszont Ő tette bizonyossággá mindazt, amit addig csak remélni mertem. Ő támogatott, mikor erőim Nathan ellen fordultak. Ő hozta tudomásomra, hogy amit én akarok, az Kristályváros megszerzése. És az Ő, valamint apja segítségével el is fogom érni…
Egy jobb élet reményében. Egy jobb jövő reményében!