„A filmek vége, érdekes módon sosem mutatja, hogy mi van a bizonyos „happy end” után. Tudjátok, a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”féle végszó után az élet pereg tovább. Igazából nincs befejezés. Az élet megy tovább. S két fejezettel odébb megint történik veled valami.Egy újabb akadály, amit le kell győznöd, vagy így, vagy úgy. Dacolhatsz ezer veszéllyel, farkasszemet nézhetsz a gonosszal. Hisz ez a dolgod, ezt kell tenned. Mindig tovább menni. Az élet mindig lapoz egyet életed könyvében. Egy új oldal, új fejezet, ami lehetséges, hogy újabb tragédiát is von maga után. Nem ereszt el addig, egészen addig, amíg el nem éred az egyetlen: valódi befejezést. S az tudod, hogy micsoda? A halálod. Az élet egészen addig pereg tovább, míg teljesen vége nem szakad. De igazán csak akkor lesz vége, ha mindazok, akik ismertek, örökre elfelejtenek.”

Ahogy ezeket a sorokat olvasom, egyre több ránc jelenik meg a homlokomon. Őszintén szólva, cseppet sem derít jobb kedvre ez az aprócska szösszenet, amit az egyik könyv hátulján találtam néhány perce. Egyáltalán minek is kezdtem el olvasni? Kikapcsolódásra vágytam, valami vidámra, de ez közel sem azt az eredményt nyújtotta, amit akartam. Az élet kegyetlen, s fáj. Minden pillanat, amit eltöltünk az életünkben, egyre közelebb visz a halálhoz. Mindenkit. Nem számít, hogy hány éves valaki, a pillanatok pörögnek életünk homokóráján. Egyszer pedig a homok, nos, egyszerűen elfogy. S vége. Nincs tovább. Néha várom, hogy az én bizonyos időm elfogyjon. Annyival könnyebb volna! A szidások örökös célpontjának lenni nem egyszerű. Csak azért, mert félvér vagyok, még nem hinném, hogy ezt érdemlem. Mintha én is egy lennék azok közül a szörnyetegek közül, akik valóban az emberek életére törnek! De nem, hisz nem én vagyok itt az ellenség, hanem ők! S ezt ki fogja vajon elhinni? Vagy mikor értik meg az emberek ezt a tényt? Mi kell ahhoz, hogy elfogadják, a félvérek nem rosszak? Az emberek bosszantóak. Néha úgy érzem, meg sem érdemlik, hogy a bátyám bármit is tegyen az érdekükben. Máskor viszont, mikor nem nézem ennyire borúsan a világot, azt mondom, ő csinálja jól. Azt kell tenni, azt az elvet kell megfogadni, amit ő közvetít mások felé. Tudom, hogy vele együtt egy jobb világ jöhet el. Egy tisztább, békésebb világ. Ha valakinek, neki sikerülhet ezt elérnie. De mi az én feladatom? Én miért vagyok itt? Ezen annyit, de annyit gondolkodtam már, s a választ nem igazán találtam meg.
Egy kisebb sóhajjal rakom vissza a polcra a könyvet, sőt, jóformán odalököm mérgemben, majd szőke tincseimbe túrok. Ezután kecses léptekkel indulok tovább, egyenesen a szekrényhez, amit kinyitok. Egy üveg whiskyt veszek elő. A gondolkodáshoz, elmélkedéshez néha jól jön az ital. Kitöltöm egy pohárba, miközben elmerülök egy múltbéli emlékben.

Hetek óta éheztünk a bátyámmal és a nagyapámmal. Seth a karjaiban cipelt, nem voltam magamnál, de mintha megéreztem volna, mi folyik körülöttem, felébredtem. Csupán néhány szót vettem ki abból, amit beszéltek, de tudtam, hogy ennek mi lesz a vége. Elválasztanak Sethtől és a nagyapámtól. Nem akartam, gyűlöltem érte a helyzetet, azokat, akik elszakítottak tőlük. Azonban erőm nem volt tiltakozni, sőt, rövidesen újra elájultam az éhségtől és a rosszulléttől. Mikor pedig magamhoz tértem, nos, csupa idegennel voltam körülvéve. Először ijedten néztem körbe, aztán dühösen, s kétségbeesetten.
- Hol van a bátyám?! Hol van a nagyapám?! – Lehet, nem volt túl sok erőm, de az adrenalin, valamint az, hogy túlzottan felidegesítettem magam, adott annyi energiát, hogy felkeljen. Az idegenekkel ordibáltam, mire ők megpróbáltak lefogni. Megnyugtatni.
- Nem lesz semmi baj, kicsi lány… - A felfokozott érzelmeimnek hála megmutatkozott az, hogy ki is vagyok valójában. A szemeim vörösen izzottak fel, s talán ettől valamennyire megijedhettek, ugyanis az idegen férfi kéz elengedett. Szavakkal tovább nyugtatott, de én még napokig nem fogadtam el sem ételt, sem semmi mást. Inkább éheztem, s szökni próbáltam, de végül beláttam, hogy nem akarnak nekem ártani. Elfogadtam hát a felém nyújtott ételt, minek kapcsán újra erőre kaphattam.
De a legnagyobb erőt az adta, mikor Seth, a bátyám visszatért az életembe. Hálás voltam a Sorsnak, hogy visszakaptam őt, ugyanakkor gyűlöltem a világot, amiért a nagyapámat elvette tőlünk.

Meglötyögtetem a poharamba kitöltött whiskyt, s ezzel lépek az ablakhoz. Elhúzom résnyire a függönyt, hogy kilássak a sötét éjszakába. Belegondolni, hogy honnan jutottunk ide, avagy sokkal inkább a bátyám honnan tornázta fel magát ide, és tett annyi mindent… elképesztő. De én eközben szinte semmit nem változtam. Még mindig képes vagyok egy törékeny kislány lenni, mikor bántanak a fajom miatt. Mégis emelt fővel kell elviselnem. S ezt is teszem. Mások előtt. Azonban ha magam vagyok, igenis összetörhetek. Minden nappal egyre nehezebb, de nem okozhatok aggodalmat sem Sethnek, sem Siennának. Van elég bajuk, így a magam problémáját nekem kell megoldanom.
Kortyolok az italból, majd a csuklómra pillantok. Hány és hány heg van rajta, melyek azt jelzik, feladtam volna. A kérdés már csak az, hogy meddig maradok itt tulajdonképpen. Megiszom a pohár tartalmát, majd a poharat végül a földre ejtem, ami szilánkokra törik. Leguggolok, megragadva egy nagyobbacska szilánkot, s az ujjaim közt megforgatva húzom a csuklómhoz. Ám hamar elmosolyodok, s megrázom a fejem. Ekkor lép be valaki kopogás nélkül az ajtón, s szólít meg.
- Maia? Mit csinálsz? – A bátyám az. Egyből elnézek felé, méghozzá a lehető legártatlanabb mosolyommal együtt, s közlöm vele:
- Csak összetörtem a poharat véletlenül. De összetakarítom.