Azt hiszem sosem fogom elfelejteni azt a napot mikor először találkoztam velük. Gyerekek voltunk még... Én alig múltam 5 éves.
Az apám akkor is magával vitt már mindenhová, míg  otthon dajkák vigyáztak a húgaimra. Anyánk már nem élt, belehalt a szülésbe mikor a húgaim megszülettek. Apám még a mai napig gyászolja őt. Látom a szemén, a mozdulatain, látom mikor a lányaira néz. Őt látja mindenhol, néha még bennem is.
Sokszor heteket is távol voltunk így. Csak mi ketten... Apa... És fia. Szerettem ezeket a napokat, nagyon felnőttnek, nagyon fontosnak éreztem magam. Mint aki egyszer tényleg kancellár lesz. Fontos ember aki embereket felügyel, egy egész várost irányít.
Mikor megpillantottam azt a koszos, csontsovány kisfiút nem értettem miért olyan nagy dolog hogy megtaláltuk őt és a kishúgát. Két aprócska gyerek volt, erőtlenek, fejletlenek mint a kiscicák.
Én csak egy velem egyidős gyereket láttam benne, aki miután megfürdették és levágták a haját majdnem olyan volt mint én. Igaz... Jóval kevesebb hajjal de attól... az még mindig csak egy kissrác volt. Egy kissrác aki nem értettem miért nem akar velem játszani, hogy miért néz rám mindig olyan nagy rémült szemekkel. Mintha sosem látott volna még hozzám hasonlót.
Sosem felejtem el a napot mikor az apám elém állt. Odahívott és azt mondta valami nagyon fontosat kell mondania nekem.
Nagy szemekkel néztem fel rá mikor leguggolt hozzám.
- Max... Tudod hogy hány testvéred van, fiam? - kérdezte tőlem egyre a hajamat simogatva ki az arcomból.
- Kettő... - feleltem bizonytalanul. Apám megcsóválta a fejét és intett egyet hátra.
A kisfiú lépett be, karjában a kishúgával. Mindketten csinosan fel voltak öltöztetve, megfésülve. Egyedül a tekintetük és az alkatuk árulta el hogy mi történt velük.
- Ő itt Victor és Caroline, Max. Ők is a testvéreid a mai naptól kezdve. Az édestestvéreid. Érted amit mondok? - kérdezte tőlem komolyan az apám mire én csak bólintottam.
Fogalmam sem volt hogy az az ötéves kisgyerek mibe egyezett bele, ahogy arról sem hogy ahogy Victorra nézek...
Életem legfontosabb emberét, a legjobb barátomat, a testvéremet, a bizalmasomat és a társamat fogom látni benne egyszer.
A... társamat akit néha igencsak ki akarok nyírni. Nézni ahogy szépen ellilul a kis feje a kezeim között.
Najó. Imádom az öcsémet de néha baromi idegesítő tud lenni.
Például mikor égre földre keresem, mert fontos megbeszélésünk van de neeem, ő éppen csajozik valahol. És engem nevez Robinnak... Pont engem.
Kettőnk kötül ő a Robin ezt jobb ha jóelőre leszögezzük.
Persze a két lánynak egyből elvontam a figyelmét Victorról. Volt valami a kék kiskutya szemeimben és a bongyor fejemben amit szerettek a lányok. Igaz én nem vertem olyan nagyra a csajozási szokásaimat mint kedves öcsém.
Nagynehezen kirobbantottam onnan és elindult utánam.
- Muszáj mindig rosszkor beállítanod a bongyori fejeddel és elcseszni a bulit? - suttogott nekem mérgesen mire csak a szememet forgattam- Tudod milyen nehéz volt befűzni őket?
- Dugulj el és kövess! - szóltam rá a szememet forgatva és öles léptekkel elindultam. Úgyis utánam jön. Nem merne nem utánam jönni. Tudja hogy akkor nagy lebaszást kapna apától. Meg tőlem.
- Reggel óta kajtatok utánad. Seth már háromszor leüvöltötte a fejemet miattad - morogtam mikor utolért. Seth a hadsereg feje volt a városban. Consul, a kancellár alatti első ember. Furcsa belegondolni hogy egy nap én leszek a felettese.
- Mi a fenére kellünk? - morogta Vic mire csak sóhajtottam egy nagyot. Imádom az öcsémet de mint említettem... Egy kanál víz és már nem lenne.
- Bevetésre megyünk. Fontosra. Szóval szedd össze a segged egy kicsit, hisztérika - - feleltem rá se nézve. Seth tiszta ideg volt így is... És semmi kedvem megint az üvöltözését hallgatni.