A borosüveg tartalma fogyóban van, Vic az utolsó adagot tölti előbb az én poharamba, aztán a sajátjába. A kanapén ülve az ablak felé pillantok. Odakint esik az eső, és csak a jóég tudja, hogy  a családunk többi tagja hol van, bár azt hiszem, hogy ennyi pohár bor után mindez már nem is igazán számít. Kettőt számoltam, aztán elveszítettem a fonalat. Nem szoktam inni, a részeg embert is gyűlölöm, most viszont jól esik. Hacsak egy pillanatig is, de megfeledkezhetek mindarról ami igazán bánt, és amiről sosem beszélek. Arról, hogy bármennyire is próbálkozok, nem én leszek az apánk kedvence, és nem juthatok be azokra a partikra, ahol amúgy nekem is lenne helyem, én is az apám lánya vagyok. Mégis elégedett vagyok az életemmel, büszke vagyok mindarra, amit elértem, még akkor is, ha sokan nem látják a munkám szépségét. Az embereken segíteni fantasztikus érzés. Kortyolok egyet az italomból, aztán a mostoha bátyámra nézek, akivel találkozik a tekintetem, fogalmam sincs, hogy mióta bámul. Az arcom kipirul - bár ezt szeretném inkább a borra fogni -, majd zavartan kapom le róla a tekintetemet, és a poharamra összpontosítok. Zavarban lennék? Talán. Egy kicsit. Csak nemrég tudtam meg, hogy Caroline és Vic valójában nem a testvéreim – legalábbis vér szerint biztosan nem -, és azóta mintha valami megváltozott volna. Megköszörülöm a torkomat, miután kezd kínos lenni a közénk beálló csend, aztán ismét  Vicre nézek, aki még mindig engem bámul, ez pedig már idegesítő. Zavartan rakom le a poharamat az előttünk lévő kis asztalra, majd egy szemembe lógó, tincset a fülem mögé helyezek és próbálom elhessegetni magamtól ezt a sok ostoba gondolatot, ami a fejemben van. Ahogyan nézem őt, valami mást látok benne. Vonzó. Meg sármos. Megrázom a fejemet, hogy észhez térjek végre, hiszen minden bizonnyal csak a bor hatása. Kissé undorító ilyeneket gondolni valakiről, akiről nemrég még azt hitted, hogy a testvéred, és akivel együtt játszottál a kertben. Mondanom kéne valamit, például, hogy ne nézzen így, és már mondanám is, de megelőz és a száját az enyémre tapasztva fojtsa belém a szót. Én pedig engedek neki, nem törődve azzal, hogy ha kitudódik, mekkora bajba kerülünk. Max, a bátyám, valószínűleg megöl.

A laboromban ülök, és épp egy kis növényt tanulmányozok a mikroszkópommal, amikor az ajtó nyílik amin az ikertestvérem lép be. Egy csodaszép estélyi ruha van rajta, ami hihetetlenül jól áll neki, kicsit mindig rosszul érzem magam mellette. Jelenleg is csak egy itthoni tréning nadrág, meg a fehér köpenyemben ülök a dolgozó asztalom előtt, miközben Ő szinte ragyog.
- Milyen? – kérdi izgatottan, majd pördül benne egyet, én pedig barátságosan mosolyodok el. Néha igazán nem értem Őt. Ha tudja, hogy jól néz ki minden ruhában, amit csak magára vesz – talán még egy lepedőben is gyönyörű lenne -, akkor miért jó az, ah engem kérdez? Úgy tűnik, hogy szereti hallani azt, amit Ő maga is nagyon jól tud.
- Gyönyörű vagy. – válaszolok mosolyogva, és valóban így is gondolom. - Hová mész? – kérdem, hogy eltereljem a gondolatait, különben esküdöznöm kell arról, hogy valóban csinos, ahhoz pedig most igazán nincs kedvem. Az Ashley boldogsága az én boldogságom is, még akkor is, ha néha szeretnék egy kicsit én lenni Ő.
- Tudod van az a parti, amit... – kezd bele, én pedig bár hallom, hogy még mindig beszél, minden bizonnyal beszélni is fog még egy darabig, de nem igazán figyelek oda rá. Nem azért, mert nem érdekel, hanem azért, mert elképesztően zavar. Igen, azt hiszem, hogy ezt hívják féltékenységnek. És nem csak azért, mert az apánk többre tartja Ő, mint engem, hanem azért is, mert valahogy van egy olyan érzésem, hogy Vic és Ő is... Ettől pedig a hideg ráz. Bár azóta sem beszéltünk arról, ami történt, ráfogtuk az alkoholra az egészet, én legbelül mégis bánom és belefáradtam, hogy az ikremmel kelljen versengenem. - Hahó... Elice? – gondolataimból a testvérem hangja riaszt fel, én pedig csak most jövök rá, hogy valóban fogalmam sincs, hogy ezidáig miről beszélt. Felkapom a fejem, majd rá nézek, és lelkesen bólogatok, mint aki képben van. - Úgy el voltál gondolkodva, azt hittem, hogy nem is figyelsz. Na mindegy. Késésben vagyok. Reggel beszélünk még. Elmesélek mindent, ígérem. – igen, abban nem kételkedek. Gondolom magamban, kimondani azonban nem mondom, csak intek egyet búcsúzóul, amit egy sóhajjal megpecsételek. Kettőnk közül legalább valaki jól érzi magát.