Az emberek nagytöbbsége egy fárasztó nap után szeretne nyugodtan elvonulni a gondolataival és pihenni. De mi van akkor, ha erre nincs lehetőség? Mi van akkor, ha a saját gondolatai sokkal inkább megrémisztik, mint azt bárki is képes lenne ép ésszel feldolgozni? Én most pontosan ebben a szituációban voltam. Nehézkesen ment a koncentráció és az összpontosítás, pedig nem kellett volna, hogy így legyen. Mégis minden alakalommal amikor lehunytam a szemem Őt láttam. Az ajakait ahogy az enyémekhez ér, a kezeit amint végig futtatja ujjait a csupasz bőrömön, az együtt töltött éjszakánk egy-egy apró mozzanatát. Egy olyan éjszakát, aminek nem is lett volna szabad megtörténnie, hiszen Victor és én mindig is testvérek voltunk, még akkor is, ha valójában semmi közünk sincs egymáshoz.
Bőszen kortyolgattam a menet közben felnyalábolt narancslevemet, miközben folyamatosan próbáltam elkergetni a nem helyén való gondolatokat a fejemből. Természetesen több - kevesebb sikerrel. Talán emiatt is nem vettem észre, hogy az álltalában kilincsre zárt ajtóm résnyire nyitva volt. Talán ez adhatott volna okot arra, hogy gyanakodni kezdjek, de az ami az ajtón túl fogadott, még a legmerészebb rémálmaimat is felülmúlta.
A testem akaratlanul is reagált az érzelmi összezuhanásomra, aminek köszönhetően a kezemben tartott vastag falú pohár hangosan csörömpölve ért földet. Maga után ragacsos foltot és üvegszilánkokat hagyva. Az egész jelenettől hatalmas érzelmi káosz lett úrrá rajtam. Elfogott a hányinger, rázott a hideg és legszívesebben elsírtam volna magam, tombolni akartam, kiabálni és még kitudja mi mindent tenni. Megbántottak, kijátszottak és még azt a helyet is elvették tőlem, ami eddig a saját kis szentélyem volt. A laborom után az egyetlen olyan hely, ahol én, én lehettem.
Éreztem ahogy az álltalában nyugodt lelkivilágom cafatjaira hullik. Testem megfeszült miközben a szobalány kislisszolt mellettem az ajtón Minden bizonnyal tudatában van annak, hogy ez a kis incidens a munkájába is kerülhet. Nem vagyok az a bosszút álló típus, de szépen megfogalmazva is mindennek megvan a határa.
- Hihetetlen vagy! – förmedtem rá dühösen és sértetten Victorra.
Soha nem alázott meg még ennyire senki. Még Ash-ben is van annyi emberség, hogy a kis légyottjait nem szem előtt csinálja. De ezek szerint Victor ebben is különc, mint annyi minden másban is. Viszont arra még mindig nem sikerült rájönnöm, hogy miféle ember az, aki képes ennyire átgázolni valakin? Főleg azután amit tettünk.
Megbántott és ezzel Ő is tisztában volt, tudta, hogy most túl messzire ment. Láttam a szemeiben valamiféle bűntudat féleséget. De a mentegetőzésével nem segített a saját maga okozta zűrzavaron.
- Nézd… Ő erőszakolta rám. Nem akartam. Csak azért voltam itt...- mentegetőzött, végül csak elhallgatott.
Nem tudtam Őt kizárni és soha nem is tudnám, hiszen szeretem csak azt nem tudom, hogy végső soron milyen szeretet is ez valójában. Annyira zavaros és bonyolult az egész, hogy legszívesebben sikítva rohannék világgá, de valami mégis itt tart, a földhöz szegez.
- Miért kerülsz? – tette fel a millió dolláros kérdést, majd egy pillanattal később folytatta a társalgást, amihez most túlságosan is paprikás volt a hangulat.
- Amióta lefeküdtünk, mintha attól félnél, hogy elkapsz tőlem valamit... – hadarta gondolkodás nélkül a mondatait, amitől én még inkább kezdtem elveszteni a fejem, és még inkább azt éreztem, hogy az addig felgyülemlett feszültségtől mindjárt felrobbanok.
Legszívesebben a fejéhez vágtam volna mindent ami miatt okom van arra, hogy kerüljem Őt, de inkább nem mondok semmit, mert még a végén olyat mondanék amit nem is gondolok komolyan és utána nagyon megbánnám.
- Tudom. Itt voltam vele és... Adelice. Ez egy mocskosul szar véletlen volt. Rád vártam és… - mentegetőzött tágra nyílt kiscica szemekkel.
- Én ezt nem akartam...- indult el felém, de jelen pillanatban képtelen lettem volna arra, hogy elviseljem a testi kontaktust vele.
- Tudod mi a véletlen Victor? Ha otthon felejted a kulcsodat, vagy ha rossz kódot ütsz be egy zárnál. De nem ez! Ez baromira nem egy véletlen. Csak tudnám miért is vagyok ezen ennyire meglepődve. – csóváltam meg csalódásomat jelezvén a fejem, de még mielőtt mondhatott volna bármit is, folytattam a parányi kis kirohanásomat.
- Egy parányi részem bízott abban, hogy talán megváltozol. Talán mégsem vagy olyan reménytelen eset, de ezek után nem tudom mit gondoljak. Pont ezért kerültelek. Pont azért, hogy elkerüljem azt, hogy meg tudj bántani. De úgy tűnik, találtál rá módot még így is. – vágtam hozzá a fejéhez könnyes szemmel.
- Menj el! Kérlek, most csak menj el és hagyj magara. Jó? – léptem oda az ajtó mellé és kinyitottam előtte ezzel is nyomatékosítva benne, hogy komolyan gondoltam a kérésemet.
Ahogy elsétált mellettem olyan érzés kerített hatalmába, mintha a szívemet akarták volna kitépni a mellkasomból. Fájdalmas volt, pokolian fájdalmas, de talán erre volt szükségünk ahhoz, hogy rájöjjünk mihez is kezdjünk a későbbiekben.
Az ajtó zárja fülsértően hangos kattanással ugrott a helyére, ezzel zárva el minket egymástól. Bántóan nagy csend ölelt körül, ami csak még inkább feltépte a vérző sebet, amit egy olyan személy, egy olyan érzés okozott, aminek nem lenne szabad.
A hátamat az ajtónak támasztva bámultam a padlón heverő üvegszilánkokat és a ragacsos narancssárga pacát ameddig a szememben felgyülemlett könnyek utat nem találtak maguknak és én, mint egy pisis kislány, bőgve rogytam le a földre a saját életem romjaira.