Cipője talpa csúszkál a vizes leveleken. Próbál minél hangtalanabbul osonni, de eléggé nehéz, főleg szakadó esőben. Azzal is tisztában van, hogy a szél, ami már rég kimarta a száját és az arcát, a szagát is messzire viszi. Nem nyugtatta meg más, csak az hogy tudta, a szülei ott vannak a közelében. Nem volt több, tizenhárom évesnél. Szőke haja csimbókos volt a sártól és a víztől. Büdösnek, és betegnek érezte magát. Hallotta, ahogyan tetű rágja a fejbőrét, és szinte bizsergett a bőre a sok portól, ami ráragadt, de nem panaszkodott. Rendületlenül haladt előre, kezében egy éles vadászkést szorongatva, és vágta maga előtt a gazt.
A levegőbe fájdalmas sikoltás hasított, Emmie pedig megtorpant, és hátra nézett a válla felett. Édesanyja a torkát markolta. Vékony, csontos ujjai között vörös vér csapott ki, mint amikor a játékos gyerek megrázza a piros festékbe mártott ecsetet.
Egy ocsmány, felismerhetetlenségig eltorzult szörnyeteg állt előtte, és Emmie meg mert volna esküdni rá, hogy a démoni lény kéjesen nevet anyja haldokló konca felett.
Lába a földbe gyökerezett. Nem tudta, hogy az apjáért kiáltson, vagy fusson, és hátra se nézzen. Kék szeme vadul cikázott ide-oda, úgy markolta a vadászkést, hogy teljesen elfehéredett a tenyere. Két hatalmas, erős marok fonódott vékony vállára, és berántotta őt a bozótba. Emmie vadul rugdosódott, és kapálózott, érezte is, ahogyan a fegyvere belevág valamiféle húsba.
- Csitulj, kicsikém! Nem kéne, hogy meghalljanak. Nincs egyedül - mondta egy ismeretlen férfi hang, és maga felé fordította a lányt. Emmie még soha nem látta az előtt. A férif körülbelül a negyvenes éveiben járhatott akkor, arca elnyűtt volt, a bőre papírvékony - cigaretta, Emmie érezte rajta a nikotint és a dohányt. Haja a vállára lógott csimbókosan. Szemei, bár szűkek voltak, és első pillantásra barátságtalanok, megnyugtatóan kéklettek, mint a tenger habjai.
- Daryl vagyok - suttogta az idegen - téged hogy hívnak?
- Emily - válaszolt, s nem tudta tovább visszatartani a sírást. Anyja elvesztésével kitéptek egy darabot a lelkéből. Daryl felkapta a hátára, és úgy surrant át vele a bokrok, és ágak között, mint egy macska az árnyékok között. Észrevétlenül, és nyomtalanul.

- Makacs egy kórság, meg kell hagyni - mondja Emmie és egy újabb adag csalán szirupot adagol az előtte heverő leányzó szájába. Daryl felettük áll karba tett kézzel, és szúrós szemmel méregeti őket.
- Mi a helyzet vele?
- A láza még mindig az egekben, harminckilenc körül lehet. Mondjuk annak örülök, hogy az éjszakai harminckilenc egész hatról le tudtuk a húzni a borogatással. A csalán segít, de a sebei is csúnyák. Tisztítani és varrni kéne őket, hogy ne fertőződjenek el még jobban, de majd csak akkor kezdhetek neki, hogyha Lucky végre hoz valami fertőtlenítőt - Emmie úgy sorolta a dolgokat, mintha legalább az iskolában felelne. Aggodalmas pillantást vetett az előtte fekvő Dianara, majd mikor megállapította, hogy a lány alszik, felállt, és a könyökénél fogva arrébb húzta vezetőjét.
- Ha Luke nem ér ide ma éjszakáig, elveszted a távcsövedet - mondta, s próbálta minél inkább érthetetlenre formázni a dolgot, majd még halkabbra vette a hangját - Diana haldoklik. A sebláz nem akar múlni, a sebek pedig egyre csúnyábbak. Nem is értem, hogy miért hoztad ide - mondja gondterhelten - ha fejbe lövöd, legalább a szenvedéseitől megkíméled.
- Ezt meg se halljam még egyszer, Emily! - Daryl szeme villámokat szórt - ugyan annyira megérdemli az életet, mint ahogyan te is megérdemelted akkor!
- Igazad van… sajnálom! De, ha Lucky nem ér ide estig, tényleg meg fog halni. Nem halogathatom tovább.
Daryl bólintott. A fák között halk zörgés ütötte fel a fejét. Mindketten odakapták a tekintetüket. Ők voltak a táboruk egyedüli tagjai, akik harcolni tudtak. Nem is igazán nevezhették magukat tábornak, hiszen ketten voltak, mióta Daryl megmentette őt. A többi ember általában csak jött, és ment. Vagy a túlvilágra, vagy pedig a saját lábán, vissza az ismeretlenbe. Daryl egyfajta önjelölt messiásként a fejébe vette, hogy ha rábukkan egy sebesültre, vagy csak találkozik valakivel aki segítségre szorul, azon segít. Emmie pedig az évek alatt az ő kis magán orvosa lett. Lucky, azaz Luke Radnor, pár hete csatlakozott hozzájuk, mert megzúzódott a könyöke, és azóta nem is akar lelépni. Biztonságban érzi ott magát, s bár Daryl nem annyira, Emmie örül a fiatalabb társaságnak.
Lucky botorkált ki a bokrok mögül, egyik kezében egy pisztoly, másikban egy ember. A srác, aki hónaljánál fogva Luke karjára volt akasztva nem mozdult. Mellkasából előre meredt egy félbe tört dárda.
- A guadalupei szűzanya szerelmére, segítsetek már - nyögte Lucky, s Daryl már ott is termett, hogy átvegye a súlyt - eltörtem benne a dárdát, hogy könnyebb legyen hozni, akkor még nyögött, szóval szerintem menthető.
- Meglátjuk - suttogja Emmie, és a férfira mered. Nem tudja megmagyarázni miért, de érzi; őt meg KELL mentenie