Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Reagok száma :
1652
Tárgy: Re: Seth Wilson irodája Szomb. Márc. 24, 2018 9:33 am
In the middle of life, a death lurks at us.
To my Boss
Csak a szememmel figyeltem Sethet. A jól ismert, fiatal arc, hiszen a főnök tényleg nem volt sokkal idősebb nálam most mintha hosszú, nehéz éveket öregedett volna. Mintha egy ötvenéves, átháborozútt életű férfi ült volna előttem az asztalon. Ennyire megviselte volna ami Ashleyvel történt? Mondjuk biztosan... nem könnyű neki. Biztosan nyomoz.... Pedig ránk bízhatná, a katonáira. Mégsem teszi. Egy pillanat alatt erős hálát éreztem a férfi iránt aki dühös szemekkel méregette a vele szemközti falat. És én csendben vártam, hagytam, hadd szedje össze a gondolatait. Biztos elég zűrös az egész... és én nem akarom megzavarni benne. Türelmesen vártam, rajta tartva a tekintetem mikor egy nagy sóhaj kíséretében megszólalt végre. A hangja komoly volt és mintha tényleg valami nagyon komoly dolog nyomta volna a vállát. Némán bólintottam. Tényleg szerettem volna bemenni Ashleyhez és biztos voltam benne hogy Victor is. Még mindig nem szóltam csak vártam hogy folytassa hogy miért hívatott és végül... A szemembe nézve szólalt meg megint. Ahogy beszélt úgy kerekedtek el fokozatosan az én szemeim is. Seth nagyon ritkán dicsért de mikor így tett azt komolyan gondolta. Előléptetést kaptam... Amit nem is tudtam hogy kaphatok. Az egyik pillanatról a másikra helyettes consul lettem. Egy pillanatra minden más eltakarodott a fejemből és csupa csupa kérdőjel jelent meg benne. A félszeg mosoly valami egészen új dolgo volt amit eddig az arcán láttam. Nem is tudtam hova rakni. - É-én köszönöm fő... Seth. Ez.. hatalmas megtiszteltetés nekem. Én... nem is tudom mit mondjak - mondtam még mindig döbbenten őt fürkészve. Aztán folytatta azzal hogy ma este elhagyja a várost és addigis... én leszek a megbízott helyettese. Csak bámultam az időközben elsétált férfi hátát ahogy bámult ki az ablakon. Micsoda? Hova megy? Miért megy el? Kristályváros sokkal kevésbé lesz biztonságos hely ha itthagy minket. Seth az a fajta biztos pont volt itt a katonaságnál és a városban is amit nem lehet pótolni. A félelem ami eddig a megrökönyödés miatt távolmaradt tőlem most újra, sokkal hevesebben tért vissza. - Hogy érted hogy elhagyod a várost? Miért...? - kérdeztem döbbenten és teljesen elszaladt a fülem mellett hogy mehetek ha akarok. Máskor már rég rohantam volna kifelé Victorhoz hogy szabadnapunk van mégis... Most meg sem bírtam mozdulni a döbbenettől. - Történt valami...? - kérdeztem még bizonytalanul - Ha a merénylet miatt... Vagy... valami más történt? - kezdtem teljesen összezavarodni. Ha Seth ithagy minket félek hogy valami szörnyűség fog történni... valami amire senki nem számít. És én képtelen vagyok egyedül irányítani egy egész katonaságot... Hiába képeztek világéletemben kancellárnak... Nekem nem ez a sorsom. Nem lehetek consul és főleg nem helyette. Nekünk szükségünk van rá itt...
Az érzelmek eltipróak, gyengeséget adóak, s fájdalmat okozóak. Egészen mélyen a lélekbe gázol, nem törődvén a kimenetellel, s nem hagyva maga után többet, mintsem az ürességet. Mondhatjuk, miszerint nem fáj, miként nem érezzük az összehatást, kedvünkre hazudhatunk, tagadhatunk, s egy álom övezetbe ringathatjuk önmagunk. De a tény nem múlik el, ahogy nem is semmisül meg, ugyanis: a fájdalom velünk marad örökre. S ha azt gondolod futóléptekkel magad mögött hagyhatod, vagy, hogy néhány kitérővel elkerülheted, akkor tévedsz. Az érzelmek hátba döfnek, megsebeznek, s porba döntenek. Nincs menekvés, nincs kiút, s nincs oly' dolog, amivel felmenthetnéd a személyedet, ugyanis, ha érzel darabokra törsz. Szeretni pedig voltaképpen egyet jelent a pusztítással, s aki szeret, az elpusztul. Érezhető volt a feszültség a levegőben, hiszen ott lappangott mindenhol. Kimondatlanul is, de dühös voltam. Szinte minden kis apró szösszenetre felkaptam a vizet, vele mégsem bántam így. Ez alkalommal jó hírrel szolgálhattam, ugyanis elvan engedve: egy szabadnap. Azt hiszem a történtek után rájuk fér, s ha mindez nem lenne elég, akkor még elő is léptettem. Formális keret ide, vagy oda: a helyettesem lesz. - Nem szeretném sokáig húzni az idődet, hiszen nyilván már várod, hogy láthasd Ashley-t. - Jegyeztem meg komoly hangvétellel, ahogy szaggatottan vettem magamhoz a levegőt. Röviden, de tömören kell közölnöm, s ehelyett mégis hosszas logikai érvek keringenek az elmémben. Vajon képes lennék ennyit beszélni egyhuzamban? - Szóval.. - Néztem az íriszeibe. - ..először is nagyra értékelem a munkád, és azt a fajta kitartást, amit ezáltal bizonyítasz. Rendkívüli módon megvagyok elégedve a teljesítményeddel, és ennek fejében szeretnélek előléptetni, azaz úgymond a helyettesemé választani. Megérdemled, hisz' rengeteg olyat tettél, amire mások nem lennének képesek. S ha már itt tartunk, akkor nyugodtan elfelejtheted ezt a formális mizériát, hogy: főnök, meg magázás, és egyebek. Szólíts csak nyugodtan Seth-nek, helyettesem. - Vigyorogtam rá félszegen, ahogy aztán az ablak felé tekintettem. - Másodsorban... ma este elhagyom a várost, határozatlan időre. - Jelentem ki, ahogy elrugaszkodom az asztaltól, és az ablakhoz lépek. Útközben pedig leteszem a bögrét az íróasztal tetejére. - S nem tudom, hogy mikor jövök vissza. - Bámulok ki a terepre. - Addig is te veszed át teljes körűen a helyemet, szóval jó rendbontást kívánok nektek. - Nevetem el magam egy pillanatra, majd megráztam a fejem. - Csak ennyit akartam, szóval, ha menni akarsz, akkor nem tartalak fel. - Nem néztem rá, csak az épületek kirajzolódását vizsgáltam mindvégig, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy láthatnám őket. S vajon tényleg ez volna az?
Az arcomon mégsem látszódott válAhogy beléptem az irodába egészen sok változás tárulhatott a szemem elé. Az első és legszembetűnőbb maga a főnököm volt. Mintha valami egészen más lenne most rajta. Az egész iroda szinte zizgett a feszültségtől. A tarkómon felálltak az apró szőrszálak ahogy csak megéreztem. Seth maga is feszült volt és ezt hallottam abból is ahogy a titkárnőjéhez szólt. Hallottam a hangja alatt megbúvó haragot és feszültséget. Láttam Seth bekötözött kezét. A sérülések nálunk nem voltak meglepőek. Katonák voltunk mind. Hol a gyakorlószőnyegen adtunk egymásnak maradandó foltokat, vagy horzsoltuk le magunktól valamitől, hol a bevetések alatt kaptunk kisebb nagyobb vágásokat lövéseket. A sérülések mindennapos vendég volt egy Guardian életében. De egy consuléban... nem. Egy ilyen súlyos sebesülés nem illett hozzá. Láttam hogy alig tudja mozgatni az ujjait. Az arcom mégsem rezzent ahogy végigmértem rajta. Nem engedhettem meg magamnak ezt a jellegű nyitottságot. A férfi megfordult és beljebb intett. - Köszönöm uram - biccentettem és kissé lejebb engedve a vállaim, lazítva a feszes tartásomon ültem le a székbe. Egy pillanatra úgy éreztem hogy átadhatom magam a fáradtságnak és a teljes kétségbeesésnek. Seth leült az íróasztala sarkára és szinte gyengéden babusgatta a kezét. Újra elmerengtem rajta hogy mi történhetett vele. Úgy tűnt a tenyere sérülhetett meg... Aztán el is terelődtek a gondolataim. Szóva jött Ashley én pedig egyből felkaptam a fejem. Ash jobban van? Ezekszerint Dr. Holland jó munkát végezhetett... Ő is nyugtatott minket de... Még nem volt biztos semmi. Soha nem volt biztos semmi és minden kérdésre az volt a válasz hogy: ki tudja...? Senki sem tudja a jövőt... És ez volt a legkétségbeejtőbb. Szabadnapot kaptunk Victorral és egyből megfeszültem hogy felpattanva a székemből kapjam össze az öcsémet és lobogjunk egyből a kórházba. Ha Ash már ébren van... Beszélni akarok vele... Meg akarom ölelni. Meg akarom szeretgetni annak ellenére is hogy tudom mennyire utálja. Mégis Seth megállított és azt mondta hogy még tartozik egy mondandóval. Egyből megtorpanva néztem fel rá. Mosolygott... Rámmosolygott... Még szerintem sosem láttam mosolyogni. Főleg nem idebent. - Oh... Rendben főnök. Hallgatom - húztam ki magam egyből, ismét visszatérve a formalitásokhoz. Nem tudtam mire számítsak. Ez az egész furcsa feszültség az irodában, Seth mosolya. Túl sok... furcsa tényező.
Rideg tükörképként csillant meg a képmásom az ablakfelületen, miként szembenézhetem a teljes valómmal. Alakom megtörten szimbolizált a jéghideg anyagon, míg az íriszeim tükrében sivár összhatás mutatkozott. Óvatosan érintettem meg a felszínét, mintha csak egyetlen érintéssel összetörhetném, miként azt nem régiben a lelkemmel is tettem. Az üvegen keresztül kirajzolódott a város horizontja; megannyi épülettel, és szűkös utca közeggel, de a falakon túl teljesen másmilyen volt a képzet. Egészen rémisztőt alkotott a látkép, s pontosan ezért is kellett jól megfontolnom a döntést. Tényleg képes leszek vajon kilépni a falon kívülre, s ezáltal bevállalni a halált is, mintsem tényt? Ugyanis nem biztos, miként visszatérhetek, nem fix, s nem ideális összjelleg. Ilyen gondolatokkal bámultam az elém táruló építményeket, melyek anno zordnak ható, de mégis unalmas városi képnek mutatkoztak, míg mostan ez az egyetlen helyszín, amely még valósan fennmaradt. Érdekes, hogy néhány év leforgása alatt mennyit változott a világ, s miként dőlt romba minden felépített munka, mintha sosem létezett volna azelőtt. Az emberi faj mulandó értékké vált, s ahogy terjedt a fertőzés egyre többen lettek. Vannak, akik menthetetlen állapotba kerültek, míg mások nem elítélhetők. Hisz egyáltalán ki tehet erről? Senki sem önszántából lett fertőző alany, s nem is maguktól választották eme életet. Nem is értem azokat, akik ítélkeznek, hiszen miféle alapon teszik, sőt milyen joggal. Mintha különbek lennének, vagy netán kiváltságosak, holott ugyanolyan halandó lelkek, mint akárki e bolygón. Kár is szót pazarolnom rájuk az elmémben, hisz' csak felidegesítem magamat az értetlenségük kapcsán. Bábok... Régen az álarcunk miatt, mostan pedig az apokalipszis által. Mély sóhajjal fordulok el a felülettől, ahogy az ajtó irányába pillantok. Várakozó tekintettem egyértelművé teszi, miszerint izgatottan várom a leendő helyettesem belépését. El sem hiszem szinte, hogy képes vagyok megtenni, s ennyi ordítás után valami jót is adok a számára; még pedig egy kitüntetést. A gondolat megmosolyogtat egy pillanatra, amíg meg nem hallom a magassarkú egyértelmű kopogását. Unott szemforgatásom tagadhatatlan, ugyanis még erősen bennem élt a titkárnő kis malőrje. Jó, hogy legközelebb nem az íróasztalon hancúrozik munkaidőben, csak mert ahhoz van éppen kedve. Ennyi erővel szabályok se kellenek, mindenki azt csinál, amit csak óhajt. Na még mit nem! Amint belépett, és közli, amit szeretne, kiemelő mértékű szúrós pillantással illetem. - Köszönöm, hogy szólt, Mrs. Pletyka. - Kicsit nyersebb volt a hangom a vártnál, amivel kiüthettem a biztosítékot. - Küldje csak be kérem, és legközelebb nem kell bejelentenie, akkor jön és megy Mr. O'Connor az irodán belül, amikor csak szeretne, érthető voltam? - Láttam, ahogy a szavaim meglepték, egy ideig tétovázott is az ajtóban, mire beengedte volna Maximilian-t. Oké, megértem én, hogy minden egyes alkalmazottam feljebbvalónak képzeli magát nála, csak, mert ő: guardian, és az apja keze nincs befolyással ide. De ettől még van egy rend, amit nem kellene megszegni, s ha ezt sokáig folytatják egyesek, nos létszám leépítést fogok tartani, aztán elkezdek önmagamnak dolgozni. Mert még mindig jobb, mintsem eltűrjem ezt a lenéző stílust. Megráztam a fejemet, ahogy belépett a katona a küszöb felett, a tartására pontosan ügyelt, s annak ellenére, hogy a történtek megviselték őt és a testvéreit is, nos bent volt, ami igazán értékelendő. Illedelmesen köszönt, míg maga a hangja rekedt volt, bár nem tudtam eldönteni, hogy mitől. Lehetett a kimerültségtől, vagy éppen a feszültségtől is, hiszen inkább lett volna a testvére mellett szerintem, mintsem itt. Ezt pedig teljes mértékig megértettem. - Jó napot, Maximilian. - Léptem az asztal mellé, ahogy intettem a számára, hogy jöjjön közelebb. - Foglalj csak helyet, s ez alkalommal tekintsünk el a formális keretektől. - Mosolyodtam el félszegen, ahogy helyet foglaltam az asztalsarkán, bár ügyeltem a bal kezem épségben tartására, hiszen, ha csak hozzáértem valamihez erősebben, majd kiugrott a szemem. - Kora reggel voltam bent a húgodnál. Valamivel jobban van, ami azt illeti. Ha gondolod ti is bemehettek hozzá, elvagytok engedve. Tekintsétek: szabadnapnak. - Nyúltam a bögréért, hogy belekortyoljak a kihűlt kávémba. - Mindenesetre még mielőtt elrohannál, szeretnék mondani valamit. - Mosolyogtam rá halványan, tőlem hetedhét határon sem ismeretes módon, hiszen mindig is komoly voltam, ha munkáról volt szó.
Nem voltam a toppon. Egyikünk sem a családból. Dr. Holland még nem engedte hogy bemenjünk Ashleyhez. Egész éjjel fent voltunk. Én egyszerre próbáltam vígasztalni apát és Adét akiket a látszólag legjobban megviselte a dolog. Cora és Vic is nagyon maguk alatt voltak és aggódtak így a családom két fele között ingáztam jobbra balra. Én voltam a nagy erős bátty akinek vigyáznia kellett a többiekre. Ashleyre is vigyáznom kellett volna. Victorral másnap be kellett mennünk a központba a szokásos eligazításra. Nagyban folyt már a nyomozás a merénylettel kapcsolatban de mindketten erősen szét voltunk csúszva. Nem tudtunk úgy koncentrálni mint máskor. ALig beszélgettünk pedig... Mi aztán tényleg állandóan pofázunk valamiről Seth és a többi kiképzőnk legnagyobb örömére. Vagy osztottuk egymást hangosan a terem két végéből ordítva, vagy sutyorogtunk valami baromságon mint a pletykás öregasszonyok. Most nem. Most némán, karikás szemekkel ültünk egymás mellett. Nem bökdöstük, nem piszkáltuk egymást, mint az általánosiskolások akik agyban voltunk. Nem húzkodta a tarkómon összefogott kis kontyot, sem a szakállamat és én sem lökdöstem le az orráról a szemüveget. Aggódtunk. Mindketten baromira aggódtunk. És ez az aggódás főleg nem múlt el mikor az egyik felügyelő a szobába lépve a nevemen szólított. Wilson Consul hívat, méghozzá sűrgősen, miért nem vagyok még ott? Nem bírtam elfojtani a gyilkos pillantást amit a felügyelőre vetettem. Ha nem lennék a katonai központban már a torkánál fogva vágtam volna a falhoz. Néha nehéz eldönteni hogy Victor és köztem ki a Silah... Néha vagyok olyan hirtelenharagú mint ő. Ha nem rosszabb. Mégis legyűrtem a ár egy napja bennem tomboló dühöt és Victorra pillantottam. Ő csinált megint valamit? De nem... ő ártatlanul pislogott rám és aprón megrázta a fejét jelezve hogy most kivételesen ártatlan. Most az egyszer hittem neki. A tegnapi napból kiindulva nem hiszem hogy olyan sok kedve lett volna zülleni... Na meg... Egész este vele voltam. Bólintva felálltam és követtem a felügyelőt aki Seth irodája felé vezetett. Odakint még megálltam. A titkárnő ellenségesen méregetett így semmi jóra nem számítottam. Valamit megint csinálhattam vagy valaki csinálhatott valamit. Féltem hogy most nem leszek olyan állapotban hogy nyugodtan végighallgassam ahogy Seth leordítja a hajam. Fáradt voltam, elkeseredett és a gondolataim folyamatosan Ashley körül jártak. Szerettem volna bent lenni nála. Mindig is közel álltunk egymáshoz mégha nem is úgy mint a többiekkel. Mi inkább csipkelődtünk. Ő sosem hagyta hogy tutujgassam mint Ade vagy Cora.... Mindig neki kellett a nagy erős nőnek lennie. Tudtam hogy utálja sokszor... A nő hamarosan nagy kegyesen felállt az asztala mögül és beszólt Sethnek. - Mr. Wilson - hallottam cigarettamarta hangját az ajtó mögül - O'Connor Guardian megérkezett. Egy pillanatra elfogyott a késztetés hogy emgint rágyújtsak. Majd ha Seth lebaszott. Amint megkaptam az engedélyt hogy bemenjek igyekeztem minnél jobban kihúzni a vállam mint egy igazi katonának. - Jó napot, főnök - köszöntem neki. A hangom mgé mindig rekedt volt és hallatszott rajta a fáradtság. Ahogy a férfira néztem próbáltam kifürkészni az arcából hogy miről lehet szó de a szemei nem adtak túl sok infót. Igazából semmit... Nem tudtam miért hívott, nem tudtam hogy jó vagy rossz hírt kapok-e. Már nem tudtam semmit.
Tárgy: Re: Seth Wilson irodája Szer. Márc. 14, 2018 12:10 am
To: Maximilian O'Connor
Ha egyszer rálépsz az útra...
Végre sikerült egy elfogadható emberi külsőt varázsolnom, s ezért azt hiszem kellő mértékben tapsot érdemlek, bár még lenne min csiszolni ez kétségtelen. Valamikor a kései délelőtti szakaszban érkeztem meg, s ekkor is jeleztem, miként már azonnal kerítsék nekem elő Maximilian-t, de még szinte azóta sem ért ide. Vagy a hírvivővel van a gond, vagy pedig ő nem találja az ajtót. Bár akármelyik eset is áll fent, nos nem igazán érdekes. Ez alkalommal nem éppenséggel a fejét óhajtom leüvölteni, amelyet általában oly' sokszor szokásom megtenni. S lehet hitetlen tény, viszont kedvelem a srácot, ám ennek ellenére vannak bizonyos szabályok, és úgymond elvárások, amelyeket még, akkor is rajta vezetek le, amikor nem kellene. Példának okáért legtöbbször a fivére kapcsán is ő felel, mintha lépten-nyomon azt kellene tőle elvárnom, miszerint felügyelje. Tudom, miként lehetetlen, de sokkal nagyobb nyomást kell ráhelyeznem. Egyszer követi majd az apja nyomdokait, és ő lép a Kancellári pozícióba, bár furcsa lesz a tény, de jelen helyzetben ez nem számít, s mint alám rendelt guardian szerepel a listán, tehát ennek megfelelő bánásmódban kell részesíteni. Hiába az apja a kancellár, hiába is lehetne kiváltságos személy -, nem lehet. Színtiszta feladatként kaptam annak idején, miként tanítsam. Én pedig ehhez mérten szabom ki számára a feladatokat, avagy éppenséggel a megrovásokat. Mostanában rengeteget bizonyított, és kiemelkedő munkája révén arra gondoltam, miként fentebbi pozícióba helyezem. Eddig nem alkalmaztam közvetlen helyettest, de ez alkalommal szükségem lesz rá, ugyanis valami eszméletlen őrültségre készülök. Na meg ideje lenne megújítani a gondolkozásmódomat, ezáltal bevonva a megbízható személyeket a közvetlenebb ügyekbe. Ugye nem is hangzik ez annyira harapósan, mint, ahogy éppenséggel gondolhatja, amint átlépi az irodám küszöbét? Kétségtelen, hogy rájátszottam a rosszat sejtető hírformátumra, ugyanis a kolléganő haját leordítva kértem meg arra, miszerint már azonnal hozza elém, de ettől eltekintve, nem szándékozom rosszat közölni. A pillanat hevében még ideges voltam, amikor is azon kaptam a hölgyeményt, hogy a munkája helyett a férjével cseverészik. Kétségtelenül túllőttem a célon, de remélem nem vetíti ezt ki Mr. O'Connor-ra, vagy, ha mégis, az sem baj, hiszen egy kellemes meglepetésben lehet része. A főnök ezúttal nem harap, hanem jutalmazz. Azt hiszem, ez jócskán megérdemelne egy hatalmas nagy főcímet az újságban. A gondolatra elmosolyodom, ahogy hátradőlök a székemben, belekortyolva a kávémba. S épp, hogy lenyelek egy kortyot, már kopognak is az ajtón. Kedvtelenül grimaszolok, majd erőt véve magamon betessékelem az illetőt. - Elnézését kérem, uram, de meghoztam a kért nyilvántartást, kiemelve azon személyek neveit, akiket kért. - Lépked beljebb, ahogy felém nyújtja a dokumentumot, én pedig készséggel és egy kisebb, de igazán hálásabb fejbólintással köszönöm meg a tettét, majd intek a kezemmel, miként mehet a dolgára. Újabbat kortyolok a kávéból, majd félretéve nyitom ki a barna színű mappát, amelynek a belsejében egy szépen összefűzött, ám, de annál is régibb papírköteg áll. Nevek, aláírások, engedélyezések... Mindig is ügyelve volt arra, hogy ki milyen fegyvert kaphat, avagy éppenséggel mit birtokolhat. - Hmm.. - Lapozgatás közben megakad a tekintettem egy bizonyos neven, eléggé érdekesen nézhetem, ami azt illeti. Néhány másodpercig időzöm még, majd tovább lapozok. Rengeteg előkelő, ismertebb, avagy éppen kevésbé ismert személy van itt. Ha jól számolom, akkor pontosan huszonöt név, de, ami a legérdekesebb az az, hogy ezek közül ki a fene akarhatna ártani a kancellárnak. Ha arra gondolok, hogy belső befolyás okán, akkor kötve hiszem, hiszen milyen indokkal rontanának a vezetőnkre? Bár mondjuk sokan ellenzik a Silah-k, azaz a félvérek jelenlétét. Ez lehetne egyféle indok, ugyanakkor külsős érdekek is diktálhatják ezt. Hiszen sokan beszeretnének jutni, de a túl sok lakos miatt ezt nem tehetik meg. Külsős bosszú, avagy belső lázadás? Akárhogyan is... először is kint kell keresnem a választ, ugyanis annyira hihetetlen, hogy valaki belülről akarja felborítani az egyensúlyt, miként nem tudom elhinni. Nem, amíg választ nem kaptam a kérdéseimre, és azt nem mondja valaki kint, hogy már pedig megőrültem, hiszen csak belülről zajlik az egész elmélet. - Létezne, hogy valaki ártani akar nekünk..? - Teszem fel e kérdést, miközben felállva az ablakhoz lépek, töprengőn. A külső táj látványa e pillanatban számomra egészen zord, s mégis annyira vonzó, hogy e kettős hatás képes megzavarni az elmém. S az eddigiekben folytatott gondolatmenet elillan. Talán rossz úton haladok, vagy csak nem veszem észre azt, ami az orrom előtt van, s oly' nyilvánvaló.
Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Kezdőlap 
┃
Az érzelmek eltipróak, gyengeséget adóak, s fájdalmat okozóak. Egészen mélyen a lélekbe gázol, nem törődvén a kimenetellel, s nem hagyva maga után többet, mintsem az ürességet. Mondhatjuk, miszerint nem fáj, miként nem érezzük az összehatást, kedvünkre hazudhatunk, tagadhatunk, s egy álom övezetbe ringathatjuk önmagunk. De a tény nem múlik el, ahogy nem is semmisül meg, ugyanis: a fájdalom velünk marad örökre. S ha azt gondolod futóléptekkel magad mögött hagyhatod, vagy, hogy néhány kitérővel elkerülheted, akkor tévedsz. Az érzelmek hátba döfnek, megsebeznek, s porba döntenek. Nincs menekvés, nincs kiút, s nincs oly' dolog, amivel felmenthetnéd a személyedet, ugyanis, ha érzel darabokra törsz. Szeretni pedig voltaképpen egyet jelent a pusztítással, s aki szeret, az elpusztul.
┃
Rideg tükörképként csillant meg a képmásom az ablakfelületen, miként szembenézhetem a teljes valómmal. Alakom megtörten szimbolizált a jéghideg anyagon, míg az íriszeim tükrében sivár összhatás mutatkozott. Óvatosan érintettem meg a felszínét, mintha csak egyetlen érintéssel összetörhetném, miként azt nem régiben a lelkemmel is tettem. Az üvegen keresztül kirajzolódott a város horizontja; megannyi épülettel, és szűkös utca közeggel, de a falakon túl teljesen másmilyen volt a képzet. Egészen rémisztőt alkotott a látkép, s pontosan ezért is kellett jól megfontolnom a döntést. Tényleg képes leszek vajon kilépni a falon kívülre, s ezáltal bevállalni a halált is, mintsem tényt? Ugyanis nem biztos, miként visszatérhetek, nem fix, s nem ideális összjelleg. Ilyen gondolatokkal bámultam az elém táruló építményeket, melyek anno zordnak ható, de mégis unalmas városi képnek mutatkoztak, míg mostan ez az egyetlen helyszín, amely még valósan fennmaradt. Érdekes, hogy néhány év leforgása alatt mennyit változott a világ, s miként dőlt romba minden felépített munka, mintha sosem létezett volna azelőtt. Az emberi faj mulandó értékké vált, s ahogy terjedt a fertőzés egyre többen lettek. Vannak, akik menthetetlen állapotba kerültek, míg mások nem elítélhetők. Hisz egyáltalán ki tehet erről? Senki sem önszántából lett fertőző alany, s nem is maguktól választották eme életet. Nem is értem azokat, akik ítélkeznek, hiszen miféle alapon teszik, sőt milyen joggal. Mintha különbek lennének, vagy netán kiváltságosak, holott ugyanolyan halandó lelkek, mint akárki e bolygón. Kár is szót pazarolnom rájuk az elmémben, hisz' csak felidegesítem magamat az értetlenségük kapcsán. Bábok... Régen az álarcunk miatt, mostan pedig az apokalipszis által.
Nem voltam a toppon. Egyikünk sem a családból.
Végre sikerült egy elfogadható emberi külsőt varázsolnom, s ezért azt hiszem kellő mértékben tapsot érdemlek, bár még lenne min csiszolni ez kétségtelen. Valamikor a kései délelőtti szakaszban érkeztem meg, s ekkor is jeleztem, miként már azonnal kerítsék nekem elő Maximilian-t, de még szinte azóta sem ért ide. Vagy a hírvivővel van a gond, vagy pedig ő nem találja az ajtót. Bár akármelyik eset is áll fent, nos nem igazán érdekes. Ez alkalommal nem éppenséggel a fejét óhajtom leüvölteni, amelyet általában oly' sokszor szokásom megtenni. S lehet hitetlen tény, viszont kedvelem a srácot, ám ennek ellenére vannak bizonyos szabályok, és úgymond elvárások, amelyeket még, akkor is rajta vezetek le, amikor nem kellene. Példának okáért legtöbbször a fivére kapcsán is ő felel, mintha lépten-nyomon azt kellene tőle elvárnom, miszerint felügyelje. Tudom, miként lehetetlen, de sokkal nagyobb nyomást kell ráhelyeznem. Egyszer követi majd az apja nyomdokait, és ő lép a Kancellári pozícióba, bár furcsa lesz a tény, de jelen helyzetben ez nem számít, s mint alám rendelt guardian szerepel a listán, tehát ennek megfelelő bánásmódban kell részesíteni. Hiába az apja a kancellár, hiába is lehetne kiváltságos személy -, nem lehet. Színtiszta feladatként kaptam annak idején, miként tanítsam. Én pedig ehhez mérten szabom ki számára a feladatokat, avagy éppenséggel a megrovásokat. Mostanában rengeteget bizonyított, és kiemelkedő munkája révén arra gondoltam, miként fentebbi pozícióba helyezem. Eddig nem alkalmaztam közvetlen helyettest, de ez alkalommal szükségem lesz rá, ugyanis valami eszméletlen őrültségre készülök. Na meg ideje lenne megújítani a gondolkozásmódomat, ezáltal bevonva a megbízható személyeket a közvetlenebb ügyekbe. Ugye nem is hangzik ez annyira harapósan, mint, ahogy éppenséggel gondolhatja, amint átlépi az irodám küszöbét? Kétségtelen, hogy rájátszottam a rosszat sejtető hírformátumra, ugyanis a kolléganő haját leordítva kértem meg arra, miszerint már azonnal hozza elém, de ettől eltekintve, nem szándékozom rosszat közölni. A pillanat hevében még ideges voltam, amikor is azon kaptam a hölgyeményt, hogy a munkája helyett a férjével cseverészik. Kétségtelenül túllőttem a célon, de remélem nem vetíti ezt ki Mr. O'Connor-ra, vagy, ha mégis, az sem baj, hiszen egy kellemes meglepetésben lehet része. A főnök ezúttal nem harap, hanem jutalmazz. Azt hiszem, ez jócskán megérdemelne egy hatalmas nagy főcímet az újságban. A gondolatra elmosolyodom, ahogy hátradőlök a székemben, belekortyolva a kávémba. S épp, hogy lenyelek egy kortyot, már kopognak is az ajtón. Kedvtelenül grimaszolok, majd erőt véve magamon betessékelem az illetőt.