Krys & Max

Felesleges volna takargatnom, vagy tagadnom, miszerint nem érintett a legörömtelibben amint lenyomott. Nem is igazán az önbizalmam rombolása miatt, sokkal inkább azért mert ennél én erősebbnek gondoltam magam. Ebben pedig ezúttal semmiféle beképzeltség nem volt, egyszerűen a tesztek, miket teljesítettem, mind arról árulkodtak, hogy ennél jobb lehetek. Ezek szerint a tesztek sem ritkán tévednek, mert ha az ember élő ellenféllel kerül szembe, nos az már teljesen más tészta. Én pedig híján vagyok a gyakorlásoknak, ami részben a lustaságnak tudható be,. Részben pedig az ellenfél hiányának. Eddig egyetlen, ismétlem, egyetlen olyan személy nem volt akivel igazán meglett volna az a bizonyos szikra, miszerint egy vagy legalábbis majdnem egy szinten vagyunk. Mindig gyengébbek, ügyetlenebbek vagy kezdők voltak az ellenfeleim, már azok akik bevállaltak. Mert az sem utolsó, hogy nem sok katona vállal be guardiant érthető okokból kifolyólag. Mi már értelemszerűen túl vagyunk az enigma kór legyőzésén s az sem kizárt, hogy katonák hada gondolja azt, hogy a kórnak lehetnek utóhatásai, melyek nem jöttek ki az előbb említett gyenge tesztek során. Nos efelől pedig én is van, hogy kételkedek, hiszen ki ne szeretné elhinni, hogy semmi gond, azonban tényleg ott van bennem nap mint nap a félsz, hogy mi van ha mégis gáz van. Nem kontrollálhatom egyszerre Raynat és magamat is, vagy mi a szösz.- Bár én így is úgy érzem, hogy ez lehetetlen, ha egyszer a szervezetünk képes volt legyőzni a kórt, nem most fog kijönni a mellékhatása évek távlatából.
- Nem is igazán fenyegetés ez, sokkal inkább figyelmeztetés, hogy ne bízd el magad. - Habár belül tudom, hogy az erejét illetően esélyem sincsen nála, mégis jól esik mindezt kimondani, hogy aztán rágyakorolhassak és ezáltal erősebbé válhassak, ne adj Isten, le is győzhessem Maxet. Mert igazából ez lenne a végcél, jobbnak lenni, a mi feladatunk mindenek felett jobbnak lenni. Hogy kinél? Nos, mindenkinél és mindennél, ez nem csak ilyenkor, de odakint is előnyünkre válhat, hiszen sosem tudhatjuk miféle mutánssal hoz össze a sors és milyen erős is az a bizonyos. Jobb felkészülni magyarán a legrosszabbra, talán én éppen ezért fejlesztettem mindig is a gyorsaságomat, mert habár nem feltétlenül leszek képes legyőzni másokat, de b-terv gyanánt ott van a menekülés vagy a társ kifárasztásának lehetősége, mely mindkettő gyorsaságot és remek állóképességet képvisel. - Nos ahhoz többre lesz szükséged, hogy elmenjen a kedvem a küzdelemtől. - Azt már pediglen nem teszem hozzá, hogy nyilvánvalóan eljön majd az én időm is, mikor én alázom porba, khm vagy inkább szőnyegbe. Szedem végül hát a cókmókomat és a kabátomat a hátamra terítve átveszem a vállam felett a táskámat, melybe gondosan belecsúsztatom a fegyvereimet, melyeket a kis párbajunk előtt tettem le hanyag módjára. - Akkor szerintem induljunk, mielőtt elfogy a csapolt sör, nagy kár lenne érte. - Oldalra biccentve vigyorodok el, majd szemeimmel invitálom magam után, míg elindulok.

Krys & Max

Mondatára csupán elvigyorodok, de nem adom meg azt az örömöt, hogy valami frappáns beszólással illessem. Sokkal inkább a tettek embere vagyok mintsem a szavaké és ez már megannyiszor megnyilvánulni látszott. Most is amint visszaállok a szőnyeg szélére miután elfogadom Max segítő karját és feltápászkodok  Ahhoz képest, hogy a hangulatbak közöttünk halálosnak és komolynak kéne lennie s szinte lángolnia kéne a feszültségnek, ez nincs meg. Bár ezt nem is bánom, mert egy barátságos mérkőzés gyakortan többet segít mint egy mély viaskodás. Azt inkább megkell hagyni odakint a mutánsok számára, ő nekik kijár ez az ellenségeskedés.
Nem hagytam, hogy legyűrjen maga alá így harc helyett úgy döntöttem kifárasztom egy jókora futással. Hagytam hogy kergessen, hogy aztán támadhassak és bevihessek pár egyszerű ütést a lehető leggyorsabban. Azonban az én hátrányom pedig, hogy habár a csatatéren is az öklöm használom, de Max erősebb nálam. Bizonyára e-mögött rengeteg gyakorlás és jó pár év van. Hiába is próbáltam áltatni magamat, nem voltam annyira formában mint azt hittem s ha így is lett volna, mérget vennék rá, hogy sokkal több év van mögötte. Nem a kor miatt, sokkal inkább az erő befekteted az oka. Tudja mikor és hogyan csapjon le, ütései rendezettek és átgondoltak. Én sajnos sok esetben nem mérem fel a helyzetet, csak lesújtok, ez most sem volt különbül és meg is jártam, hiszen egy jobbhorgos volt az eredménye aminek köszönhetően elterültem akár egy elesett vad. Habár előtte végig taktikázva védtem ki csapásait s csupán minderre az immáron már sajgó alkarom emlékeztetett, mely megszenvedte a védelmet. Erre pedig csak rátett egy hatalmas lapáttal, hogy a földhöz is nyomott. Ha valóban homok lett volna az ami alattam van nem csak hogy fájdalmasabb lett volna, de bizonyosan nyeltem is volna a földet, így csak kellemetlen volt midön hátra nem feszíttette a karomat bevíve számomra a végső csapást. Nem is volt nagyon más ami jobban megviselt, mintsem ha elérték, hogy ne tudjak mozogni.
Nagy nehezen emeltem meg a szabadon hagyott kezemet, hogy szinte csapkodni merjek a szőnyegen jelezve, hogy most már bizony jólesne amennyiben elengedné a karomat. Mikor ezt meg is tette, felültem s habár barátságos volt megnyilvánulása nem tudtam annyira értékelni a sakkban tartását. - Legyen, de legközelebb garantálom, hogy visszaszolgáltatod - Kissé bár megtört önbecsüléssel, de félmosollyal közöltem mindezt, hogy aztán felálljak és megmozgassam a sakkban tartott karomat. Még sajgott ha belegondoltam, hogy az imént hátra szorították, akárcsak a hátam a ránehezedéstől. Megindultam le a szőnyegről, hogy mielőtt valóban pénzt szórni készülök, lehűtsem magamat. Mert hiába a hűvös idő, a harctól fűtött testem könyörgött a hideg vízért.

Krys & Max

Megmondom őszintén, nem sok kedvem volt ehhez a reggelhez és pláne nem a nap további részéhez. Nem kívántam edzeni, csak punnyadtam volna egy jó könyvet olvasva és olykor kipillantva a könyv mögül, ellenőriztem volna, hogy Rayna mit csinál. Nem-e készül valakit megölni, ami abszolút szürreálisnak tűnt. De nem tehettem ezt, mert a parancs, az parancs. Nagyon sokat kedvezett nekem a hadsereg így is, hiszen nem mindenki választhatja ki a silah társát és pláne nem azt, hogy mi szeretne lenni, milyen szerepet töltene be. Nekem ez megadatott így nem is jutna eszembe áthágná bármely parancsot, habár szeretek minden mást elmismásolna vagy poénkodni ezen meg azon. Igazából szinte mindent elpoénkodtam az utóbbi időben mert tartottam tőle, ha komolyan veszem a munkám, akkor előbb vagy utóbb, de inkább előbb, beleőrülök. Nos, őrülten nem igen vennék hasznomat és jobban belegondolva, magam sem szeretnék bekattanni. Ami viszont Maxet illeti, átlagosnak tűnik, nem olyannak, aki szívesen tesz meggondolatlan dolgokat vagy támadja hátba a másikat. Jobban belegondolva rendes fickónak tekintem, persze ez nem jelenti azt, hogy így is van. Mostanában nem annyira kitűnő az emberismeretem, mint egykor. Viszont ez jól jött mikor másképpen volt, hiszen mindenki idiótának nézett, hogy olyan guardianja szeretnék lenni, aki meg akart ölni. De én tudtam, pontosabban éreztem, hogy Rayna nem fogja ugyanezt a hibát elkövetni. Megváltozott, tudja magát kontrollálni és lám, igazam lett, valóban így van. Egy percig sem bántam meg a döntésemet.
Lendületemben elkaptam Max derekát és le is terítettem egyből, de nem tudott érdekelni, így természetesen adtam neki még egy esélyt, miszerint megpróbáljon földre küldeni. Nem csalódtam benne, ugyanis sikerült is neki és habár nem mondhattam volna kellemesnek az ütközetet, mégis elismerésem. Igazából remek párost alkotnánk, a gyors és az erős egy csapatban mindent vihetne. Csakhogy mindkettőnk guardian és meg van a magunk társa, ez így van rendben.
Levegő után kapkodva eresztettem Maxet a szorításból, majd csak bólintottam egyből a kérdésére s csak aztán válaszoltam, miután kiszuszogtam magamat, igazándiból addig fel sem ültem, csak hevertem a szőnyegen, akár egy darab rongy. - Megadom ezt a lehetőséget és nem kérek visszavágót ha meghívsz egy sörre. - Elvigyorodtam a gondolatra míg felültem, miszerint éppen az imént zsaroltam meg, bár egészen jogosan mert ha mindent beleadnék ez nem lenne bizonyára döntetlen. Amit viszont sosem lehet tudni, hiszen tényleg elég erős és hiába a gyorsaságom, ha egyszer elkap, nekem végem. Ezért is támaszkodok a gyorsaságomra, majd ha már bekövetkezett a baj és az öklöm sem segít, a csatatéren előrántom a pengéket a zsebemből. Ezek biztos pontot adnak nekem, így nem kell félnem, hogy ott maradok.

Krys & Max

Amint meglátom a férfit a boxzsáknál beugrik, hogy talán nem is bele kéne ugranom ebbe a mérkőzésbe, hanem nem ártana felkészülnöm arra. Bár kétség sem fér ahhoz, hogy nem szeretem kerülgetni a forró kását, az nem az én műfajom, habár szeretem átgondolni a helyzetet de közben cselekedni amilyen hamar csak lehet. De kétség sem fér ahhoz, hogy be kell melegítenem ha nem óhajtok maradandó sérüléseket szerezni a saját hibámból. Márpedig lássuk be, nem szeretnék. Ezért miután kezet fogtunk és lefektette hogyan hívjam, úgy láttam helyesnek, ha magam is hasonlóképpen teszem. - Szólíts csak Krysnek. - Nyilván meghagyom neki a döntést, ha úgy kényelmesebb neki, nem fogom megenni ha Krystianként emleget, azonban ha mégsem, örömmel fogadom ha becéz, mert így nem érzem annyira idegennek, aminek köszönhetően a harc sem lesz olyan nehéz ha nem feszengek. - Max. - Zárom végül le mondandómat, majd bólintok, jelezve, hogy bemelegítenék és félrevonulok magam is az egyik boxzsák társaságát keresve. Ugyan teszek az ilyesfajta sérülésekre, most mégis amiért megláttam Max kezén, gézzel körbetekerem az ökleimet és úgy kezdem el püfölni a zsákot. Meg kell hagynom, jól esik kicsit levezetni a felgyülemlett feszültséget. Hónapok óta nyomják mások terhei a vállaimat. A kötelesség, miszerint óvnom kell Rayt másoktól és önmagától, a feladat, hogy jó guardian legyek, de közben egyedül is helyt álljak a harctéren. Mind-mind teher és olykor megaláztatás. Ugyanis nem vagyunk tökéletesek és akármennyire is hihetetlen nekem sem megy mindig minden tökéletesen. Van, hogy elbukok és fel kell álljak, amire nem segít rá az, hogy porba aláznak a bukásomért. De ez az életem, keménynek kell lennem, én választottam ezt, nem kényszerítettek, hát nem fogok megtorpanni és kiszállni. Végig csinálom, csinálom mindhalálig, amíg majd egy nap meg nem halok.
Megállítom a boxzsákot és felsóhajtok, a nagy gondolatmenetemben észre sem vettem, de olyan ütemben és olyan erővel püföltem azt, hogy nagyokat lengett és majdhogynem el is repült. Az utolsó pillanatban akadályoztam meg a kampóról való leakadását. Mindig is a pusztakezeim voltak a legfőbb fegyvereim, sosem akartam többet, csak ütni. Nem vágytam pisztolyra, vagy tőrökre, mert egyszerűen nem szorultam rá, az egyetlen ok, hogy kaptam az, hogy nem küzdhetek meg mutánsokkal a pusztakezeim által, belehalnék. Nem kivételezés ez,. Minden katonát felszerelnek, ez így van rendjén. Most azonban tisztáztam magamban, hogy minderre nem lesz szükségem. Ez egy fair csata lesz, fegyverek nélkül. Kipakoltam hát a nadrágom zsebét és levettem az övemre akasztott pisztolytartót benne a pisztollyal. Ott hagytam a zsák mellett és elindultam a szőnyegre, hogy végre szembenézzek Maxal. - Ne kerülgessük tovább a forró kását, mindent bele, győzzön a jobbik. - Szemernyi lenézés vagy beképzeltség nem figyelhető meg a hangomban, halál komolyan gondolom amit mondok. Érdekelten állok elébe, hogy megtudjam valóban melyikünk a jobb pusztakezes harc során.
Nem cicózom, nem vagyok az a fajta aki előnyt enged a másiknak, sőt én pont az ellenkezője vagyok. Aki elveszi azt az előnyt és jól hátba szúrja a másikat képletesen. - Felkészültél? - Meg sem várom a válaszát,  neki is lódulok, de nem társul hozzá segélykiáltás mint a filmekben, nem vagyok idióta és hatást kelteni sem óhajtok. Ez most a puszta gyötrelem, nem pedig egy show. Nem vagyok gladiátorok, se nem pankrátorok, harcosok vagyunk, katonák.

Krystian & Maximilian

Mindig is szerettem harcolni egy jobb jövő érdekében, efelől sosem volt kétségem. Mióta csak megszülettem, magamért harcoltam, az életben maradásomért. Hogy megtaláljanak, aztán ismét küzdhessek valamiért, az életben maradásomért. De már nem magamért küzdök többé, hanem másokért. Raynaért, a katonaságért, a világért. Mindenek felett a mutánsok és a gonosz, mindent magának akaró emberek ellen. Ez a harc már többről szól, mintsem holmi túlélés, ez az életem. Megküzdök, bárkit is vessen elém a sors, ennek pedig a mai reggelen is eleget teszek. Eleget kell tennem. Nem azért, mert parancsot kaptam, hanem mert jól tudom, a küzdelem az én előnyömre is válhat, fejlődhetek tőle, és mindenek előtt tanulhatok az elkövetett hibáimból. Hogy ha majd oda sodor a sors, hogy élesben küzdjek, ne homályosítsa el az ítélőképességemet az érzelem és a sajnálat.
Már kora hajnalba magamhoz tértem és csupán néztem ki a fejemből, nem akartam elhinni, hogy ma dolgom lesz a gyakorlótéren. Azóta nem jártam a katonai központban, mióta a kiképzésem véget ért. Azóta csak vegetáltam, az volt a dolgom, hogy vigyázzak Rayre és ha kell, kontrolláljam. Belegondolva, hogy visszatérek oda ahonnan elindultam, kétségekkel tölt el. Nem tudom hova tenni a döntést, miszerint küzdenem kell. Nem bíznának bennem, vagy úgy gondolják elpuhányodtam az évek során? Talán igazuk lehet, talán valóban puhány lettem és ez most annyira lesz alkalmas, hogy a földre kerüljek és erről megbizonyosodjanak. De ezt nem fogom egykönnyen átengedni az ellenfelemnek, nem csak az önbecsülésem, de a pozícióm miatt sem. Küzdeni fogok minden erőmből és ha végül a földre kerülök, dicsőségben teszem majd azt, nem megalázkodva.
Reggel hét órát mutatott a karórám, mikor megemeltem fejemet és végre elszántam magamat, miszerint kikelek az ágyból. Jött a szokásos rutinom, míg próbáltam Rayt nem felverni. Megmostam az arcomat, majd hideg zuhanyt véve letusoltam. Kellemesen bizsergetett a levegő, amint vizes bőrrel kiszálltam a zuhany alól és egy darabon emiatt magamhoz sem vettem a törölközőmet, csak pár perc elteltével. Miután magamra öltöttem egy szürke pólót és egy melegebb kabát társaságában egy tréning nadrágot, elindultam a félvérkörzetből a központba. Alapos ellenőrzésen átesve végül visszakaptam a fegyveremet. Sosem lehet tudni miféle elvetemültet sodor elénk a szél, így jobbnak látni nem a vesztembe rohanva puszta kézzel nekivágni a harcnak. Bár amennyiben ez lehetséges, nem használnék se pengét, se pisztolyt, mert az elsődleges amivel harcolok, azok a pusztakezeim. Az ökleim, amik már kezdetektől fogva kísérnek engem.
A távollétemben őröket állíttattak a szobánk elé, bizonyosan hiába silah Ray, nem bíznak benne félvérsége miatt. Én velük ellentétben bízok benne és feleslegesnek tartom mind ezt az óvintézkedést, mind azt, hogy azért kell együtt aludnunk, hogy huszonnégy órás megfigyelést fordíthassak rá. A múltja teszi azt hiszem, de kár is valakit a múltja alapján megítélni. Ray megváltozott, tetszik nem tetszik.
A központi körzetbe érve megrohamozom a nyílt gyakorlóteret, és ugyan nincs a legnagyobb meleg, leveszem kabátomat annak reményében, hogy a harc hevében nem lesz rá szükségem. Körbe tekintek, míg kabátomtól szabadulok meg, így a túloldalon megpillantom az esetleges ellenfelemet. Maximilian O'Connort. Előzőleg tájékoztattak a nevét illetően, hogy amennyiben még nem ismerem – márpedig nem ismerem – akkor név útján rálelhessek. Ebből kifolyólag azt gondoltam sokkalta nehezebb lesz, de nem így lett, kellemesen csalódtam. - Maximilian? - Szólok oda míg elkezdek közeledni is, egyelőre békén hagyva fegyvereimet. - Ha minden igaz, én leszek az ellenfeled. - Hangom kissé makacs és magabiztos, de azért egyfajta baráti szándék is megtalálható benne. Eszem ágában nincsen magamra haragítani, főleg nem mielőtt egymásnak esünk. Nem volna szerencsés, valljuk be. Ezért mikor odaérek kezet is nyújtok, letudva ezzel részemről a formalitásokat.