Csendesen ülök Cora mellett, nem zavarnak a hosszúra nyúlt percek a némaság burkában, türelmesen várok, amíg a lány magától mondja el, mi bántja. Sokan nem értik ezt a módszert, általában az emberek többsége azonnal tudni akarja a választ, ezért nincs elég türelmük, hogy megvárják, míg az adott személy magától elmondja, mi történt valójában. Elég volt egy pillantás és tudtam, hogy el fogja mondani, de időre van szüksége, amit viszont adhatok. Komoly dologról lehet szó, ha Cora ennyire kiborult, ezért sem sürgetem őt, inkább várom, s meg is lesz a jutalmam, mikor végül megszólal. Feszült figyelemmel hallgatom, amit mond, s már az elején felsejlik, hogy mi lesz itt a probléma, ennek ellenére megvárom, hogy teljesen befejezze, csak aztán szólalok meg rá pár percre. - Tudod, a függőség nem szégyen, főleg nem nálunk. Olyan dolgokat látunk… olyan dolgokat kell látnunk, amiket a legtöbb embernek nem… olyan szörnyűségeket, amikbe mások beleőrülnének, ez különböztet meg minket a többiektől – szólalok meg csendesen, gondolatban én magam is messze járok, egy olyan régi helyen, ami hajdan az otthonom volt, de a családom halála óta nem jártam ott. - Mikor Eric és Zoey… meghaltak… akkor én is ide jutottam. Nem vagy egyedül ezzel – pillantok a lányra, tekintetemben mérhetetlen szomorúság és fájdalom tűnik fel egy röpke pillanatra, de lassan félresöpröm az érzést. - Függő lettem, de nem a drogoktól, hanem a harctól, hogy abban leljem örömömet, amiben jó voltam, amiben megtaláltam a vágyat arra, hogy felejtsek, hogy örömöt érezzek, mióta elvesztettem őket, mégha csak röpke pillanat az egész. Mit gondolsz, miért nincs állandó partnerem, miért taszítok el mindenkit magamtól? – nézek mélyen a lány szemeibe, érezheti a mögötte meghúzódó érzéseket, azt a mérhetetlen fájdalmat, haragot, frusztrációt, mindent, amit akkoriban éreztem és ami most is meghatározza az életemet. - Nem mondom, hogy könnyű lesz lejönnöd a szerről; de csak azt tudom tanácsolni, hogy beszélj egy orvossal. Nem szégyen segítséget kérni, ne kövesd el azokat a hibákat, amiket én, Cora – csendesen beszélek hozzá, más egyébként sem hallhat minket, erre odafigyelek. Ha nem is tökéletesen, de nagyjából tudom, min mehet keresztül, nehéz lejönni arról, ami örömöt okoz, ami segít túllépni a pillanaton, mégha csak pár percig, esetleg óráig tart az eufória. Pont azt vonjuk meg magunktól, amire vágyunk, mégis hiszem, hogy képes lesz rá, ha segítséget kér, akkor pedig biztosan helyre fog jönni, de ez az ő döntése kell, hogy legyen. - Nem vagy egyedül, ezt soha ne felejtsd el, ez adjon erőt, hogy le tud tenni a szert! – teszem még hozzá, ismét megszorítva a karját, nincs egyedül, ebben biztos lehet és ez a beszélgetés kettőnk között fog maradni. Én nem mondom el senkinek, ez Cora dolga lesz, ha egyáltalán elárulja valakinek.
A plafont bámultam, abban reménykedve, hogy az majd megadja a gyógyírt minden bajomra, hiába tudtam, hogy semmi nem fog történni, legfeljebb egy gúnyos kacajt kapok az istenektől, vagy legyenek akárkik felettünk az égben, akik előszeretettel szabták meg sorsunkat, gördítették elénk a nehézségeket. Ne essék félreértés, nem voltam vallásos, azonban mindig is hittem abban, hogy minden, ami történik velünk, nem a véletlen műve. Gyerekként ezzel próbáltam megmagyarázni mindazt a szörnyűséget, ami engem ért félvérként, az évek teltével pedig annyira belém rögzültek ezek a gondolatok, hogy máig szentül hittem bennük. Hallottam, ahogy Verkir is lehuppant mellém, majd ahogy szólásra nyitotta száját, felé fordítottam tekintetemet. Tudtam, hogy a férfi olyan volt, aki biztosan nem kotyogta volna ki a titkomat, mégis vonakodtam elmesélni neki, hogy miért voltam ennyire tropán. Talán azért, mert szégyelltem magam, talán azért, mert tudtam, ha hangosan is kiejtem azokat a szavakat, elkerülhetetlenül valóságossá válnak, én pedig képtelen leszek tovább elbújni előlük, vagy kihátrálni a felelősség alól. Így hát csak az arcát tanulmányoztam hosszúvá nyúló percekig, azon tanakodva, hogy mi tévő legyek. Nem tagadhattam, szükséges volt valamilyen segítségre, és az, hogy jóformán senkinek sem beszélhettem a történésekről, csak még inkább megnehezítette a dolgomat. Úgy éreztem, lassan megfulladok. Végül egy lemondó sóhajjal adtam be a derekamat. Úgy tűnt, Balthazar valóban aggódott értem, nekem pedig szükségem volt arra, hogy valaki meghallgasson. Ki tudja, talán a férfinak még volt is valamilyen tippje a számomra, amivel egy fokkal elviselhetőbbé tudtam volna tenni az elvonási tüneteket. Az én ötlettáram már kifogyott. - Az egész egy küldetéssel kezdődött a csatornában – kezdtem hát végül bele a mesélésbe, miközben tekintetemet ismét a plafonnak szegeztem, és hagytam, elmém hadd repítsen vissza azokhoz az eseményekhez, amik elindítottak lefelé a lejtőn, s aminek következményeivel még mindig küzdöttem. – Killiannel találtunk egy lyukat a csatornafalában, meg egy halott munkást. Kiderült, hogy egy orchida szökött be a lyukon keresztül, megmérgezte a másik tisztítót, aki a hallucináció eredményeképp megölte a társát, a mutáns pedig a halottból vígan lakmározhatott. A másik férfi azonban nagyon nem volt jól, amikor rátaláltunk, eszementül szabadulni próbált tőlünk, még a tulajdon vállát is eltörte eközben – rántottam egy aprót a vállamon. Igazából nem volt fontos részlet, nem is tudom, miért említettem meg. – A férfit nem ölhettük meg, kiiktatni pedig nehezebbnek bizonyult, mint gondoltuk volna. Egy pillanatnyi figyelmetlenség volt, aztán az orchida már engem is megharapott. Igaz, hogy a vírus minket nem tud mutánssá változtatni, de azért van hatása a szervezetünkre. Kill segíteni szeretett volna nekem, mert elég rosszul voltam, ezért beadta nekem azt a gyógyszert, ami a vírus terjedését megelőzi. Egy kettőre jól lettem, csak hát… van egy olyan mellékhatása, hogy könnyű rászokni… - sóhajtottam fel, majd hagytam, hogy Balthazar tegye össze a történet többi részét. Nem volt nehéz kitalálni, hogy mi történt ezt követően, én pedig továbbra is vonakodtam attól, hogy beismerjem, függővé váltam.
Having courage and showing courage means we face our fears.
We are able to say, I have fallen, but I will get up.
Reagok száma :
41
Tárgy: Re: #2 Fedett Gyakorlótér Pént. Május 15, 2020 10:25 am
Cora & Balth
Kijelentésére, miszerint ő nem gonosz, csak elhúztam durcásan a képemet, mert szerintem meg az, hát megfoszt ettől a szép látványtól, ez istenkáromlás a részéről. Ettől függetlenül örülök, hogy még ilyen nyúzottan is veszi a poénjaimat, s miután megvolt a bemelegítés, már a harcnak adjuk át a terepet, ami viszont meglep, hogy mennyire összeszedetlen. Nem így ismertem meg őt, tízből nyolcszor biztos, hogy felülkerekedik rajtam, elvégre félvér silah, sokkal jobb az állóképessége, a reflexei, mindene; most mégis valami hibádzik. Nem mondja el, de a csapásaiból, támadásaiból leszűröm, hogy valami nincs rendben és ez zavar. Egy dolog, hogyha valaki rossz passzban van, én is szoktam ilyet, de edzés közben mindig arra összpontosítok, amit csinálok, mert bármikor komoly sérülés lehet a vége; nála ez viszont sokkal tovább ment, legalábbis azok alapján, amiket tapasztalok folyamatosan. Ahogy karjai elfáradnak és védekező állást vesz fel, én úgy kezdem meg erőteljes csapásaimmal sarokba szorítani őt, ha lenne rá időm, még csodálkozó arcot is adnék hozzá, de nincs ilyen, csak erősen koncentrálok, mindent beleadva, egészen addig a mozdulatig, aminek eddig ő csak egyszer dőlt be, most mégis a földön huppan, kardom pengéje pedig a torkának feszült, még épp időben megállítva a mozdulatot. Most már konkrétan rákérdezek, mi a baj, mert ez így nem lesz jó, reakciója sem nyugtat meg, csak nagyot sóhajtok, kardomat elveszem onnan és finoman lefektetem a földre, aztán lehuppanok mellé. Egyébként is úgy tűnik, nem akar onnan felkelni egyhamar. - Úgy érzem, ez az egész dolog nem a támadással függ össze, különben nem magadat hibáztatnád, hisz ott sem voltál. Mi baj történt, Cora? – teszem fel nyíltan és őszintén a kérdést, hangomat csak annyira lehalkítva, hogy csak ő hallja, aki a terem előtt elsétál, csak annyit láthat belőlünk, hogy Cora a földön fekszik én meg mellette ülök törökülésben. Az pedig, hogy a rendes nevét használom, elég okot adhat neki, hogy most komolyan beszélek. Tudom, milyen érzés, mikor valaki súlyos terheket cipel, átéltem én magam is, elég sok mindent. - Remélem, tudod, hogy amiről beszélünk, az kettőnk között fog maradni – mondom még neki, elvégre nem egy pletykás alak vagyok. Tudok komoly és határozott is lenni, ezért is van az, hogy nincs állandó partnerem, mert az összeset elüldözöm magamtól, pontosan amiatt, mert kiállhatatlan alak vagyok a magam módján, amit hordozok, azok az emlékek örökre beleégtem az agyamba, de soha nem szegem meg az adott szavamat. Ha elmondja, mi van vele, az kettőnk között marad, erről senki más nem fog tudni, amíg Cora úgy nem dönt, hogy mással is megosztja. Tenyeremet finoman karjára helyezem, aprót simítok rajta, ebben semmi szexuális felhang nincs, majd finoman karjára szorítok, hogy érezze, ott vagyok mellette, nem kell bujdokolnia, mindenki hordoz valamilyen terhet, ha pedig tudunk, segítünk egymásnak. Nekem semmi bajom a félvérekkel, még akkor sem volt, mikor gyerek voltam. Sem ellenérzés, semmi nincs bennem, ők is olyan emberek, mint én vagy a többi katona.
Csak nevetve megcsóváltam a fejemet, amikor azzal jött, hogy mennyire gonosz vagyok, amiért nem vagyok hajlandó meghagyni neki ezt a páratlan örömöt. - Én? Gonosz? Soha – vigyorogtam tovább, mutatva, hogy cseppet sem hatott meg a durcás arca és viselkedése. De persze tudtam, hogy csak viccelődött, bár ahhoz nem fértek kétségeim, hogy valóban szívesen látott volna abban az öltözékben. Balthazarról mindenki tudta, hogy egy nőcsábász, úgyhogy ez már egy nyomos indok volt azért, hogy meg se forduljon a fejemben bármi ilyesmi. A társasága addig volt szórakoztató, amíg csak viccelődtünk egymással. Végül aztán elkezdtük az edzést, viszont már az első támadás nagyon mutatta a koncentráció hiányomat. Balthazar ugyanis majdnem elkaszált a kardjával, az utolsó előtti pillanatban sikerült kilépnem előle, viszont ez neki is feltűnt. Nem akartam mutatni neki, hogy mennyire szarul voltam, ami azt illette, senkinek sem akartam elárulni ezt a kis drogos kalandomat. Nem voltam rá valami büszke, sőt, szégyelltem magam. Leginkább azért, mert esztelenül még Killiant lerántottam magammal, aztán majdnem mindketten meghaltunk. Tisztában voltam azzal, hogy ha ez kiderült volna, biztosan felfüggesztettek volna, mindkettőnket, és ez alól még az sem mentett volna meg, hogy O’Connor vagyok. Az összes támadásomat könnyű szerrel kivédte a férfi, amin meglepődni ugyan nem lepődtem meg, azon viszont már sokkal inkább, hogy már ennyitől kifáradtak a karjaim. Nem kifejezés, hogy nem voltam a toppon. A pocsékabbnál is pocsákabbul voltam. Balthazar rögtön ismét támadásba lendült, amint visszaléptem védekezőállásba. Erőteljes csapásaival egyáltalán nem kímélt, én pedig épphogy ki tudtam védeni őket. Emiatt viszont egyáltalán nem találtam lehetőséget a visszavágásra, nem sokára pedig sarokba szorítva találtam magamat. A fegyvere pedig már lendült is felém, amit ösztönösen löktem ki oldalra, ám abban a pillanatban, hogy ezt megtettem, leesett, hogy mekkora hibát követtem el. Nem most edzettem Balthazarral először, mégis talán most volt a második alkalom, hogy bedőltem ennek a trükkjének. Nagyot huppantam a földön, ahogy testével meglökött, majd mielőtt félregördülhettem volna, már a torkomnak is szegezte a kardjának a hegyét. A teljesítményem több volt, mint szánalmas, és azzal is tisztában voltam, hogy ez már Verkirnek is feltűnt. És amikor rá is kérdezett erre, csak egy nagy sóhaj hagyta el az ajkaimat, miközben kiterülve a padlón arcomat a tenyerembe temettem. - Őszintén? Soha nem voltam még ennyire szarul, és mindez az én hibám – sóhajtottam fel ismét. – Azt hittem, hogy egy kis edzés ki tudja majd tisztítani a fejemet, vagy legalább ez idő alatt meg tudok feledkezni mindenről, de nem igazán jött össze – horkantottam fel, nem mutatva jelét, hogy fel szeretnék kelni a földről. A szó minden értelmében padlón voltam.
- Olyan vagy, hát nem tarthatom meg magamnak ezt a páratlan élményt, gonosz nőszemély! – felelek neki durcás arcot vágva hozzá, csak hogy érezze, mennyire megbántott vele, ami nincs így, de már ismer annyira, hogy tudja kezelni a faszságaimat; amiért le a kalappal előtte. Még nem vágta le a fejem, hipp-hipp-hurrá! Na, de ha már edzés, vágjunk is bele a közepébe, nekiállok gyorsan bemelegíteni, nem akarok egyelőre sérülést, azt maximum a csatatéren akarok összeszedni, amennyiben nagyon muszáj, egyébként nem kell az nekem, hogy utána fájjon a fejem, hogy kiesek a munkából. Bemelegítés közben azért figyelek Conyra és válaszára, így már részben megvan, miért érzi pocsékul magát, de attól még ez nem a teljes indok lehet, nem szokták ezek ennyire megviselni, itt valami más van, de jótékonyan inkább nem dumálok. Ha akarja, megosztja velem; ha nem, hát akkor nem. Én se beszélek mindenkivel annak ellenére, hogy amúgy nagy pofám van és csak azért is belekötök másokba, de ez részletkérdés, én férfi vagyok, ő meg nő. Kard elkap, megpördít párszor, hogy érezzem a súlyát, hol van pontosan az egyensúlya, milyen a fogása az igazi fegyveremhez képest. Nem a legjobb, de nem is olyan rossz, ezek a gyakorló kardok nem az igaziak, de nem panaszkodhatom. Kezdőknek kiváló eszköz, mielőtt levágják valamely végtagjukat. Láttam már olyat igazival, nem szép látvány, főleg utána takarítani, ehh… Gyors támadással indítok, úgy tűnik nagyon elkalandozott, mert épp hogy csak sikerül hátra lépnie a támadás elől, mielőtt elkaszáltam volna őt. - Cony, figyelj oda! Még egy ilyen és vesztettél! – kiáltottam rá, hogy térjen azért észhez, ez nem játék, főleg nem edzés közben. Tényleg nagyon összeszedetlennek tűnik, valami nincs rendben vele, nem így szokott harcolni. Sokan mondják, hogy úgy ismerhetsz meg egy embert és annak szándékait, ha harcolsz vele és Cony most olyan dolgokat produkál, amit még nem láttam tőle és ez zavar. A csapásait könnyű szerrel hárítottam, tértem ki előlük, védekező állásban, s mikor már elért arra a pontra, hogy elfáradt a karja, jött a váltás, ekkor léptem én előre. Elkezdtem erőteljes csapásokkal támadni őt, szúrás, vágás, fordulat, szúrás, vágás, fordulat, nem kímélve és sarokba szorítva. Erősebb voltam nála fizikailag jelen helyzetben és ez meglepett, nem úgy ismertem, mint aki könnyen kifáradt volna, ezt igazolta remegése is. A következő csapással vittem be az egyik kedvencemet, előre szúrtam irányába egyenesen, kikényszerítve, hogy lökje oldalra fegyvert tartó kezem és ne őt találjam el, forduljon bele a mozdulatba, hogy aztán már lendültem előre és a testemmel löktem Conyt a földre; fordítva a kardon, ami így a torkának feszült egyenesen, ha kicsit előrébb mozdulok és nem állítom meg a támadást, átszúrom a gégéjét. - Tényleg minden oké veled? – kérdezek rá, mert nem hagy nyugodni a dolog.
És pontosan azt a reakciót kaptam, amire számítottam is. Vigyorogva közölte, hogy mennyire szívesen látott volna úgy, miniszoknyában és magassarúkban, én pedig mit meg nem adtam volna azért, hogy beváltsam az ígéretemet. Bár, a számára még ez is édes fájdalomnak számított volna. - Ó, meghiszem azt – nevettem fel, miközben megcsóváltam a fejemet. – De ne aggódj, nem te leszel az első, aki úgy fog látni – kacsintottam rá. Balthazart csak úgy lehetett elviselni, ha nem vetted komolyan a szavait, és persze ha mindig volt a tarsolyodban egy-két visszaszólás. Egyébként a humora még szórakoztató is volt, egy bizonyos mértékig. De azért hosszú távon valószínűleg jóval inkább az agyamra ment volna. Ha jól rémlik, ő is egyike volt azoknak, akiknek elég gyakran cserélődtek a partnerei, mondjuk, nem csodálom. Az elviselhetetlenség mestere tudott lenni. A pusztakezes harcnál most sokkal inkább a víváshoz volt kedvem, habár egyik sem az volt, amiben én kiemelkedtem volna, de jelenleg annyira ez nem is foglalkoztatott. Csak az számított, hogy üthessek valamit, és talán titkon egy picit abban is reménykedtem, hogy az adrenalin hasonló hatást fog elérni bennem, mint a drogok tették. Tudom, hogy nem volt jó így gondolkodni, de egyszerűen borzasztó volt elviselni az elvonási tüneteket. Folyamatosan úgy éreztem magamat, mint akin átment az úthenger, kivert a víz, ideges voltam, és még remegtem is, mint a nyárfalevél. - A körülményekhez képest jól vannak, bár a tettes még szabad lábon garázdálkodik – tettem még hozzá, ami nem kicsit nyugtalanított. Megfordult a fejemben, hogy esténként talán a régi villánknál kellene-e őrködnöm, csak a biztonság esetére, de ezt az ötletet aztán el is vetettem, hiszen a félvérekre speciális szabályok vonatkoztak, és hiába voltam O’Connor, én sem voltam kivétel alóluk, legalábbis nem mind alól. A gondolataimból végül aztán azt szakított ki hirtelen, hogy Balthazar megkezdte a támadást felém. Előreszúrt a karddal, a bal oldalamat vette célba, én pedig nem is tudtam volna kivédeni a csapást, ha az utolsó pillanatban nem léptem volna hátra, és fordultam volna ki előle. Az időt nem vesztegetve, egyből ellentámadást indítottam. Előre szúrtam a kardommal, a mellkasának a közepét megcélozva, azonban abban az esetben, ha ezt a támadást kivédte, egyből újabb csapást indítottam ellene. Nem kíméltem, szünet nélkül próbáltam meg találatot bevinni, hol egyik, hol másik oldalán. Amikor a karom már kellőképpen elfáradt az erőteljes csapásaimban, egy lépést hátráltam, és védekező támadást vettem fel. Igyekeztem visszanyerni a normális lélegzetemet, nevetséges volt, hogy pusztán ez a pár támadás ennyi erőt kivett belőlem. Nagyon elhagytam magamat, erre csak most jöttem rá igazán.
Nem szokott hívni, ezért is lep meg, hogy most mégis itt állok, úgy nézem meg magam előtt a pöttöm lányzót, aki nincs épp a toppon, legalábbis nekem nem úgy tűnik, mint aki valóban jól érzi magát. Tartott ez addig, amíg már pörölni nem kezdett velem. Ah, de, ez Cony biztosan, akkor nincs baj! - Nem mondod? Szóval ez felhívás keringőre, mikor húzod azt a magassarkút és szoknyát, látni akarom! – csapom le a magas labdát vigyorogva, mint akinek nincs jobb dolga, de közben azért beljebb tessékelem magam, ital a földre kerül, én meg nekiállok melegíteni. Azért rákérdezek, hogy mivel is akar edzeni, biztos ami biztos, megadom az előnyt, válasszon ő, nekem aztán mindkét lehetőség megfelel, mindegyik az én terepem, szóval… Csendben vagyok addig, amíg összeszedi a cuccait, legalább a bemelegítésre fókuszálok, egészen odáig, amíg nem végzek és már lendül is irányomba a kard, hogy markolatnál elkapom és pördítek rajta párat magam körül, kitapasztalva ezzel az egyensúlyát és a fogását. Ellenben csak felteszem a millió dolláros kérdést, hogy amúgy mi van vele, mert pocsékul néz ki, és még csak le sem tagadhatja, de szavaira csak bólintok határozottan. Igaz is, kiment a fejemből, ami velük történt, bár nem úgy ismertem meg Conyt, mint akit ennyire megviselnének ezek a dolgok. Én már nem tudom, milyen aggódni valakiért, neki ellenben van négy testvére és még ott van az apjuk is. Népes egy család. - Sajnálom, remélem mindketten rendben vannak. – Komolyan beszélek és így is gondolom, kinyilvánítva ezzel, hogy együtt érzek vele és értem, mi aggasztja, de többet nem szólok hozzá, ha akarja, majd úgy is mesél. Addig is gyakorlás, elvégre ezért vagyunk itt mind a ketten! Figyeltem, ahogy beállt alapállásba, szemben vele helyezkedtem el én is, de a tőlem megszokott hanyagsággal és lazasággal. Most mit szépítsek, nem vagyok az a szokványos beállós típus, hiába kaptam kiképzést, szerettem elhülyéskedni olykor a dolgokat. Úgyhogy laza tartás, egy kézzel fogtam a kardot, úgy pillantottam rá; végül, mint a villám, törtem ki előre és lendítettem felé a kardomat jobb kézzel indítva a csapást bal oldalra suhintva. Remélem, azért még a reflexei a régiek, mielőtt elkaszálom a nyakát.
Igen, eleinte valóban nagyon jó ötletnek tűnt, hogy Balthazarnak szóljak ki, és edzünk együtt, de abban a pillanatban, hogy Cony-nak szólított, már a nyelvem hegyén is volt, hogy inkább kiadjam az útját. Utáltam, ha így hívott, ennél igazából minden becenevem jobb volt, és jó párszor pöröltem vele már emiatt, de gondolom, ő annál jobban élvezte, hogy így szólíthatott. Megadóan megforgattam hát a szemeimet, hiszen nem tudtam semmit tenni az ellen, hogy leszoktassam erről a névről. Edzőpartnerre meg jelenleg szükségem volt. - Te? Elverni engem? – nevettem fel a szürreális elképzelésén. – Ugyan, Verkir, téged még magassarkúban és miniszoknyában is könnyűszerrel elvernélek – villantottam rá egy magabiztos mosolyt. Nos, ami azt illeti, könnyebb volt vele viccelődni, mintsem valóban beváltani a szavaimat. Mert sejtettem, hogy a jelenlegi állapotomban, kihívást sem jelentenék neki. De pontosan ezért volt szükségem rá, egy élő boxzsákra. A levegő ütlegelésénél pedig még ő is jobb volt. - Kard – vágtam rá egyből, majd miközben megindult a terembe, én is megfordultam, hogy összeszedjem a korábban szétdobált fegyvereket. Mivel én már bemelegítettem, hagytam, hogy Verkir is megtegye ezt, eközben visszatettem az ikerkardjaimat a helyükre, és a rendes kardokért nyúltam. Felkaptam kettőt, majd amint Batlhazar végzett a bemelegítéssel, felédobtam az egyiket. A kérdésére felvontam a szemöldökömet. - Semmi különös – rántottam egy aprót a vállamon. – Csak a stressz. Az apám elleni merénylet, meg hogy a nővérem majdnem meghalt, egy kissé megviselt – válaszoltam neki, és ez félig igaz is volt. Tényleg megviselt az is, viszont nem emiatt néztem ki olyan rosszul. Sőt, ami azt illető, drogfüggő állapotomban igazán el sem jutott a tudatomig, hogy milyen súlyos dolgok történtek körülöttem. Ideje volt komolyan összeszednem magamat. Lendítettem párat a gyakorlófegyveren, hogy megszokjam a fogását, majd beálltam középső alapállásba, készen állva a párbajra. Igyekeztem szorosan fogni a fegyverem markolatát, hogy minél kevésbé látszódjon, mennyire remegtek a kezeim valójában.
Ideje a gyakorlásnak, szóval ezért hozott ide a sors, a többiek kerülnek, szóval nem egyszerű ez, de már szarok bele. Majd csak találok valakit, akit agyon püfölhetek és levezethetem a feszkót, ami tombol bennem! Komolyan, még vírus sem kell ide, elég, hogy ennyi szar borult a nyakamba, szerintem rosszabb vagyok, mint egy mutáns, ha már a főnökeim is állandóan rúgnak rajtam egyet, amiért nem bírok sokáig egy partner mellett maradni. Öles léptekkel haladok, már átöltöztem: tornacipő, melegítőnadrág, zöld póló van rajtam, egyik kezemben egy flakon izotóniás ital, ha majd végzek, legyen mit inni és mivel pótolni a vesztett tápanyagokat. Így ér a kiáltás, na, kinek hiányzom ennyire?! Lépek vissza kettőt az ajtó irányába, ahonnan O’Connor egyik lánya bukkan elő, az én arcomra meg már odakerül az elégedett mosoly. - Cony! – tudom, hogy nem bírja, ha így hívom, de nem fogom kimondani, hogy O’Connor, még a nyelvem is beletörik a fejemben, úgyhogy Cony marad. Érdeklődve állok meg előtte, nagyon szarul néz ki, nem szokott ilyen lestrapált lenni, nem így ismertem meg. - Nagyon úgy tűnik – vonom fel szemöldököm, végignézve magamon, hogy most ez kérdés volt? A partner dologra érdeklődve pillantok rá, na csak nem? Mi ütött ebbe a nőben, nem szokott hívni, sőt inkább mondanám, hogy olykor kerüljük egymást. - Ha nem félsz, hogy elverem a formás segged, részemről rendben van. Pusztakezes vagy kard? – kérdem, azért bármennyire tapló paraszt vagyok, mégis csak nő, és mégis csak edzőtárs, szóval nem vágok bele olyanba, amibe nem akar. Amíg eldönti, mit szeretne, addig ledobom az italomat a padlóra, nekiállok bemelegíteni, de ez ilyen nagyon gyors, futnom kellett volna, mielőtt lejövök, épp oda indultam, de hát ide lyukadtam ki. - Te figyelj, Cony! Mi van veled, elég lestrapáltnak tűnsz, csak nem beteg vagy? – kérdezem két mozdulat között, egyik kar nyújt, aztán a másik, szépen sorban. Azért kell tíz perc, de végülis hamar megvagyok, remélhetőleg nem lesz húzódás a vége, de annyi baj legyen, majd vedelek és attól elmúlik.
Még mindig nem tudtam elhinni, hogy mennyire bolond voltam. Tisztán emlékszem arra, hogy miért vonakodtam eleinte attól, hogy Kill beadja nekem azokat a pirulákat, hogy pontosan attól tartottam, ami végül bekövetkezett. De valahogy, a drog hatása alatt mindez nem számított. Semmi sem számított, csak az, hogy újra és újra érezzem azt a felszabadultságot, erőt, és intenzitást. Ezért hát újra és újra bevettem, állandóan annak hatása alatt állva. És ha ez még önmagában ne lett volna elég rossz, még Killiant is rávettem, hogy váljon függővé velem együtt. Egyszerűen nem tudom, hogy mi ütött belém. Annyira nem volt jellemző rám, hogy eldobjam az épészt, hiszen mindig arra szoktam hallgatni, az istenért, nem véletlenül voltam jó stratéga. De a bogyók miatt hibát hibára halmoztam, és… Kill-lel majdnem odalettünk egy küldetésen. De talán pont ez kellett ahhoz, hogy megjöjjön mindkettőnk jobbik esze. Valahogyan túléltük a mutánsokkal való találkozót, aztán hazamentünk, és egyből kidobtuk az összes drogot, mindtől megszabadultunk, egy másodperc habozás nélkül. Akkor persze jó ötletnek tűnt, és továbbra sem bántam meg azt a döntésünket, de utólag már azt kívánom, bár lettünk volna egy kicsit megfontoltabbak. Nem számoltunk ugyanis azzal, hogy elvonási tüneteink lesznek. Nekem talán még rosszabb is volt, mint Killnek, hiszen én régebb óta éltem a gyógyszereken, mint ő. Pocsékul voltam, semmire sem tudtam koncentrálni, és a testem is folyamatosan remegett. Legszívesebben ki sem mozdultam volna a házból, de ez ugye lehetetlen volt – küldetésekre ugyanúgy kellett mennünk. Nem tehettem mást, mint megpróbálni a legösszeszedettebbnek mutatni magamat, de ez baromi nehéz volt. Ma szerencsére nem kellett semmilyen küldetésre mennünk, ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálom egy kis edzéssel elterelni a figyelmemet. Valahogy a harc, az adrenalin mindig el tudta terelni a gondolataimat az adott problémáról, ezért reméltem, hogy most is segíteni fog, legalább egy picit. A Katonai Akadémia felé vettem hát az irányt, majd miután belebújtam az edzős cuccaimba, kerestem is magamnak egy üres gyakorlóteret. Felkaptam a gyakorló ikerkardokat, majd megpróbálva kikapcsolni az agyamat kezdtem el szúrásokat bevinni a levegőbe. Minden idegszálammal a mozgásra koncentráltam, a fegyvereimre, a szúrásokra, de mindhiába volt. Ez a sürgető kényszerérzés csak nem akart elmúlni – csak akkor tűnt volna el, ha ismét vettem volna be azokból a pirulákból. De ugye ez nem volt opció. Mérgemben felkiáltottam, és falhoz vágtam a fegyvereimet. Hajamba túrtam, és lehunyt szemekkel próbáltam meg visszaszerezni az önuralmamat. Nem hagyhattam, hogy totálisan szétcsússzak. Az életem már így is épp eléggé kaotikus volt, nem hiányzott volna mellé még az is, hogy elhagyjam a józan eszemet. Pedig közel álltam hozzá, nagyon közel. Amikor legközelebb kinyitottam a szemeimet, már egy fokkal nyugodtabban, éppen Balthazar Verkir haladt el az ajtó előtt. - Hé, Verkir! – kiáltottam ki neki, mielőtt még eltűnt volna a folyosón, én meg ismét egyedül maradtam volna. Reméltem, hogy ha mással edzek, akkor jobban tudok koncentrálni a harcra. Ez volt az utolsó reményem arra, hogy kizárjam az elvonási tüneteket az elmémből. – Edzeni jöttél? – kérdeztem tőle, miközben megindultam a bejárati ajtó felé. – Épp partner után néztem, szóval ha neked sincs még, akkor én itt vagyok – tártam szét a karjaimat, remélve, hogy legalább most szerencsém legyen.
Kezdőlap 
Csendesen ülök Cora mellett, nem zavarnak a hosszúra nyúlt percek a némaság burkában, türelmesen várok, amíg a lány magától mondja el, mi bántja. Sokan nem értik ezt a módszert, általában az emberek többsége azonnal tudni akarja a választ, ezért nincs elég türelmük, hogy megvárják, míg az adott személy magától elmondja, mi történt valójában.
A plafont bámultam, abban reménykedve, hogy az majd megadja a gyógyírt minden bajomra, hiába tudtam, hogy semmi nem fog történni, legfeljebb egy gúnyos kacajt kapok az istenektől, vagy legyenek akárkik felettünk az égben, akik előszeretettel szabták meg sorsunkat, gördítették elénk a nehézségeket. Ne essék félreértés, nem voltam vallásos, azonban mindig is hittem abban, hogy minden, ami történik velünk, nem a véletlen műve. Gyerekként ezzel próbáltam megmagyarázni mindazt a szörnyűséget, ami engem ért félvérként, az évek teltével pedig annyira belém rögzültek ezek a gondolatok, hogy máig szentül hittem bennük. 
