A nap tompa fénye ragyogja be az apró, takaros szobát sok emeletes társasház sokadik emeletén. Lábaimat felhúzva ülök az ágyon, előttem egy üres füzet. Ujjaim között ceruzát fogva forgatom körbe és körbe. Tekintetem kivezetem a fehér függönyön keresztül, melyet néha a szellő lebegtet meg.
Eldöntöttem, hogy nekiülök és hajlok a régi szokásoknak: naplót írok.
Vigyorogva, magamba kuncogva dőlök előre, korán sem szép kézírással fogok hozzá.
Hol is kezdem?
Nos.
Mit is kell rólam tudni? Stressztakarító és problémaevő vagyok. Hogy ezt mit takar? Az előbbi azt, hogy minden egyes stresszhelyzetnél muszáj vagyok takarításba fogni. Így tudom magam a legkönnyebben lenyugtatni. Volt már rá példa, hogy az alig húsz négyzetméteres kis lakásomat teljesen feltúrtam, pedig szabad szemmel egy apró kis porszem sem látszódott sehol. Mégis, fő az alaposság. Az utóbbi pedig, hogyha bármilyen problémával állok szembe kénytelen vagyok enni. Olyan őrjítő, farkas éhség jön rám, melyről a józan ember álmodni sem mer. Egyszerűen, nem bírom ki, hogy ne egyek. Gondolkozás közbe, muszáj vagyok rágni. Van, hogy egy-egy esetre pont azáltal emlékszem vissza, hogy azt tudom, hogy akkor mit ettem. Viszont eddig ez teljesen bevált.
Mh, ez nem jó, töröljük ki. Barna lélektükreimmel figyelem, miként satírozódik be kezem által a füzet. Nem így kellene kezdenem életem történetét, ez inkább egy leírás rólam. Viszont, ha belegondolok, akkor meg ez vagyok én. Sóhajtva söpröm le a satírozást, kezem élével. Mivel sokat nem érek el, csak annyit, hogy most az lett teljesen fekete.
Fejemet hátrahajtva hagyom, hogy buksim koppanjon a falon. Mégis miként fogjak ehhez hozzá? Soha egy ember nem mondta még, hogy ez milyen nehéz. Megéheztem. Ajkamat harapdálva figyelek valami belső hangra, hátha az segítségemre lenne.
Erőt véve magamon, hajolok vissza a füzet felé.
Napjára sem emlékszem, hogy mikor érkeztünk Nagyival Kristályvárosba. Megépítése után? Még azelőtt? Gyerekkoromból nem sok kép rémlik előttem, csak a folyton mosolygó arca, kedves hangja. Mély barázdái orra mellett, s homloka tetején. Ő maga sem gondolta, hogy egy újabb gyereket fel kell nevelnie, hisz egyszer már megtette. Anyám kívánsága volt mégis ez. A maga nemében mindent megtett, hogy ezt végre is hajtsa. Ily szeretetbe akkor sem nőhettem volna fel, ha a világ nem fordul ki teljesen önmagából.
Egy áldott szent asszony volt, ezt vallom a mai napig. Nem félt tőlem, nem ódzkodott tőlem, sőt mi több! Rengeteget beszélgetett velem. Nem csak anyámról, rólam, hogy mennyi minden közös bennünk, hanem a világunkról. Sosem kértem, hogy az legyek aki vagyok. Rengeteg alkalommal jöttem sírva haza, nem tudtam, hogy az emberek miért bántanak engem. Mit vétettem ellenük? Rengeteg éjszakát beszélgettünk át, eme apró kis lakásba vele.
Félnek tőlünk és ez teljesen érthető. Ismeretlen dologgal állnak szembe, ami az egész világok kipusztította. Fordított esetben én is, nem tartanék tőle?
Nagyanyám elérte azt, hogy ne csak magamat, a saját erőmet értsem meg, hanem a többieket is. Ezek után sose tudtam rájuk igazán haragudni. Szelíd mosollyal az arcomon fogadtam minden sárdobálást, minden pocskondiázást. A gyűlöletet átformáltam magamba szeretetté. Nem engedtem, hogy feleméssze lelkemet. Abból, mégis mi jó származhatna? Nem hinném, hogy sok.
Pár éve hunyt el a nő, kit legjobban szerettem a világon, mégis a mai napig él bennem ő is, minden tanításával együtt. A magam huszonkét évével azt kell, hogy mondjam remek munkát végzett. Nem lettem csavargó, sem bűnöző, sőt mi több! Pedig volt időszak, amikor nem könnyítettem meg a dolgát. A tinédzser kor… Egy normális embernek sem könnyű, hát még annak, aki minden érzelmét a teljes valójában éli meg. Voltak nehéz időszakaink, amikor legszívesebben mindenkit magam körül megöltem volna, végeztem volna velük. Meglehet, hogy ezért is alakult ki nálam ez a takarítás mánia. Már akkor is csak ez segített.
De ahogy nőttem, úgy múlt ez is el. Úgy is mondhatnám, hogy kinőttem magamból és elhatározásra jutottam. Megmutatom az embereknek, hogy ki is vagyok valójában. Nem engedem meg nekik, hogy azt lássák, kinek látnak, hanem, aki valójában vagyok. Tudom, hogy ez egy nehéz és főként egyoldalú harc lesz, mégsem tehetek másként.
Ezért is vált belőlem Silah. Igen erősebb vagyok, érzékeim jobbak, reflexeim gyorsabbak, ezt nem tagadhatom, ezzel mindenkinek szembe kell néznie. De látniuk kell, hogy nem vagyunk egyformák. A gyűlölet csak gyűlöletet szül, problémákat nem old meg. Én pedig segíteni szeretnék az embereknek. Tudom, hogy milyen veszélyesek is vagyunk valójában és a maradék emberiséget nem irthatjuk ki. Ezt magam sem engedhetem meg. Ha majd rajtam is eluralkodik a kórság, én is így fogom végezni.
Beletörődtem ebbe. Miért harcolnék ellene, amikor veszélyt jelentenék mindarra, mit szeretek? Meglehet, hogy a világ még nem fogadott el, társam is hamarabb ölne meg, mint megmentene. Ebben a szellemben nőttem fel.

Fejem újra felemelem és kitekintek az ablakon. Ajkamra vidám mosoly költözik. Semmit sem bántam meg életem során. Nem érzem úgy, hogy bármikor is hibát követtem volna el, vagy ha mégis…
"Sose kérj bocsánatot. Az a gyengeség jele." mondta mindig a nagyi. Mosolyom lassan olvad le arcomról. Könyököm az ablak párkányára simítom, fejemet simítom öklömre.
Az emberek - s félig én is az vagyok - társas lények. Vajon lesz társam eme világban? Lesz még egy ember, kit nem ijesztek el magamtól? Ki elfogad minden hibámmal együtt?
Újra mozdulok, államat immár felhúzott térdemre illesztem. Elolvasva írásomat zavaros. Ebből semmit sem tudok meg magamról, mégis minden benne van, mi számít jelenleg.
Csak egy mondatot írok újra és újra le.
Sose kértem, hogy ilyen legyek.