Bármerre megyek, megvető pillantások kísérnek. Ez így volt mindig is. Sokáig tartott megértenem, hogy ez nem az én hibám. Sajnos a puszta létezésemmel kivívtam az emberek ellenszenvét. Sosem fognak más szemmel nézni rám és a fajtámra, ebbe ma már beletörődtem. Gyerekként volt sokkal nehezebb. Mondjuk máig úgy gondolom, hogy azért, mert az a Vinham fazon elszúrt valamit 25 évvel ezelőtt, még nem kellene mindannyiunkat leprásnak tekinteni. Ami azt illeti, én okot sem adtam senkinek a gyűlöletre, hiszen nem bántok senkit, egyszerűen csak élem az életem, sőt igyekszem helyesen cselekedni. Noha ezt mások nem igazán veszik észre. Vagy csak nem akarják.
- Hahó, itt vagy? Eléggé elkalandoztál. Még fáj? - Lysandra csengő hangja zökkent ki az elmélkedésből. Halványan elmosolyodom a kijelentésén, aztán a sebemre emelem a tekintetem, ami már szépen gyógyulgat.
- Nahát, valaki aggódik értem? Ugye még dereng, hogy pillanatokon belül teljesen rendbe jövök? Az a nyomorult mutáns sokkal rosszabbul járt. - Most ezzel villogni akarok előtte? Fogalmam sincs, mindenesetre jólesik, hogy hiába dolgozunk együtt már régóta, ő még mindig ennyire a szívén viseli a sorsomat. Ő az egyetlen. Lényegében ő az egyetlen, akit...szeretek. Pontosabban ő az egyetlen, aki engedi, hogy szeressem. Néha úgy érzem, nincs is másra szükségem az életben, csak Lysandrára. Olyan számomra, mint...igazából pár éve még azt mondtam volna, mint egy testvér. Most már inkább bonyolult. Folyamatosan az arcát fürkészem.
- Te hogy vagy? - Talán túl hirtelen váltottam komolyra? Csak mert kicsit mintha riadtan nézne rám, vagy mintha nem értené, miért kérdezem. Lehet, nem kellene forszíroznom a dolgot, de tartok tőle, hiába mondogatja, hogy túl van a történteken, a tettének terhét továbbra is cipeli. Nem akarom, hogy feleméssze ez az egész. Most sem szól egy szót sem.
- Figyelj! A harctéren mindig tiszta a fejed, és ez remek. Nem is magam miatt aggódnék, ha nem így lenne, hanem miattad, de szerencsére ott szoktál lenni agyban is. Azonban...ne hidd, hogy érzelgős vagyok, sőt legtöbbször nehéz elviselni téged. - Megejtek egy gyors mosolyt, amikor látom, hogy nemsokára belilul a feje, holott pontosan tudja, hogy csak poénnak szántam, mert szeretem idegesíteni. - Szóval nem vagyok lelki segélyszolgálat, de melletted állok, és számíthatsz rám.
Mivel nem mond semmit, egy halvány biztató mosoly megejtése után némán elsétálok. Talán nem is várom el, hogy bármit is mondjon, hiszen jobb, ha megemészti, hogy a megszokott szarkazmusom egy rövid időre félredobva képes voltam átvedleni pszichoterapeutába. Miközben magam elé meredve gyalogolok, eszembe jut, mekkora vadbarom is volt Lysandra apja. Ha Lys nem ölte volna meg, lefogadom, hogy hamarosan én magam tettem volna meg. Vagyis ez így nem teljesen igaz. Mindig is eljátszottam a gondolattal, hogy kicsinálom azt a nyomorultat, de Lysandrára való tekintettel folyton visszafogtam magam. Igen, jobban belegondolva bár ez volt az egyetlen megoldás, de az is tény, hogy neki kellett megtennie. De milyen áron? Gyűlölte őt, érthető módon. Elmondása szerint pedig megkönnyebbült. Ezt is megértem. Azonban akkor sem biztos, hogy teljesen meg tudta emészteni a történteket. Ezért aggódom érte kicsit. Nem akarom, hogy idővel például valami hülyeséget csináljon, mert mélyen legbelül nem tudott teljesen megbékélni az esettel. Ahhoz ő túl fontos nekem, hogy ezt hagyjam.