- A nap fénye simogatja az arcomat, miközben a házunk teraszán ülök, anyám a hintaszékében kötöget valami pulcsit. A kedvenc barbibabáimmal játszok, és hallgatom ahogyan a szél dallamokat játszik le a szél csengőnkön. A húgom, Claire bent van, és duzzog, mert megette a csokit, amit apa adott, én pedig nem voltam hajlandó odaadni neki az enyémet. Ez az utolsó emlékem arról a korról, amikor még az emberek uralták a bolygót, ami nekik teremtetett. Én már az új világban nevelkedtem, a testvéreimmel együtt. A szüleink meghaltak a vírustól, de mi a nagynénénk segítségével túléltük, és most ugyan úgy élünk, mintha mi sem történt volna, Kristályvárosban - mondom teljes nyugalommal a hangomban a mellettem ülő férfinak. A kocsmában alig van ember rajtunk kívül, de teljesen kizárom őket is. Csak  barna szem párra koncentrálok, és arra, hogy hogyan reagál a szavaimra. Előtte egy üveg sör van a pulton, előttem egy boroskóla. Talán kicsit többet ittam a kelleténél, de ez kell néha, hogy el tudjam viselni a szüleink emlékét, ami folyamatosan ott kopácsol az elmémben.
- Furcsa ezt hallani egy pszichiátertől - mondja a férfi, aki Adrian-ként mutatkozott be. Hanga mély, és kellemes a fülemnek.
- Mindenkinek vannak démonjai, amikkel meg kell küzdenie - mondom keserű mosollyal az arcomon, és beleiszok az italomba - és mi a maga története?
- Tíz voltam, amikor elkezdődött ez az egész. Az apám hadnagy volt a katonaságnál, így szinte rögtön ide kerültem. Itt is nőttem fel, ahogyan te is. Orvos vagyok, csak nem olyan, mint kegyed - mondja szórakozottan, s mintha hazugságot vélnék megcsillanni a szemében - az én szakterületem a kórtermekben való élet mentés.

Az este úgy borul ránk, mint lepedő a megvetett ágyra. Sötéten és rejtelmesen öleli körbe a kocsmát, az utcát és az egész várost. Hideg fut végig a karomon, amitől liba bőr keletkezik rajta. Végignézek az embereken, és a lelkem mélyén tudom, hogy Celeste nagyon meg fog szidni, ha így megyek haza. Kócosan, elkenődött rúzzsal és bortól illatozva. Ráadásul az erős férfi kölni és szex szagot sem tudom levakarni magamról. A kocsma WC-je is arról árulkodik, hogy valakik nagyot buliztak odabent. És azok a valakik, én voltam és Adrian. Még érzem az ajkait a nyakamon, és a kezét a melleimen, amik úgy hullámzottak heves mozgásától, mint a tenger habjai. Érzem nyelvének édes, mentolos ízét a számban, és hirtelen visszavágyok a karjaiba. Nem tudom hol jár már, hiszen a kocsmából kilépve elváltak útjaink. Ilyenek ezek az egy éjszakás kalandok, amúgy sem illettünk volna össze, csak a kémia volt, ami néhány órára egymásnak döntött minket.
Kifújom a hajamat a szememből, és rágyújtok egy cigarettára. Nehéz ilyet beszerezni, még jó hogy vannak barátaim, akik a feketepiacon kereskednek olyan holmikkal, amiket odakint, a régi világban találtak. Lejjebb húzom a szoknyát a combomon, és az orromon keresztül kifújom a füstöt. Marja a nyálka hártyám. Remélem, hogy Claire még nem alszik, és beenged az ablakon.
Egy apró kavicsot emelek fel a lábam elől és pontosan célozva eltalálom vele a szobánk ablakát. Igen, huszonnégy évesen még az iker nővéremmel lakom. Pár perc telik el csupán, és az ablakban megjelenik a testvérem feje, ami megszólalásig hasonlít az enyémhez.
- Jaaaj, Chloe… - mondja miközben elkezdi dörzsölni  szemét - miért kell mindig felkeltened?
- Jaj, hazudj másnak, nem is aludtál. Hagyd nyitva az ablakot, hogy bemászhassak. Nem akarok összefutni a drága nénikénkkel - mondom flegmán, és már fent is vagyok a falon. Két mozdulattal tornázom fel magamat az ablakba,  hogy kissé instabilan ugyan, de bejussak a szobámba. Ahogy a lábam a földhöz ér, bedőlök az ágyamba, és ahogy vagyok, elalszok.
***

A másnap úgy veti magát rám, és rántja le rólam a takarót, mint egy kíméletlen szörnyeteg. A fejem hasogat, a gyomrom forog a saját tengelye körül, és minden másodperc közelebb sodor engem a hányáshoz. A húgom halkan löki be a szobánk ajtaját, kezében egy nagy pohár, zöld valamit tart.
- Aki éjjel legény, az nappal is legyen az - mondja mosolyogva, és boldogan odaadja nekem a löttyöt. Befogom az orromat egyik kezemmel, és gyorsan lehajtom a borzasztó ízű italt, ami szinte percek alatt helyre teszi kavargó gyomrom. Azzal, hogy lendületet kapok, kikászálódok az ágyból, veszek egy irtózatosan gyors zuhanyt, és elkezdek készülődni. Ez a napi rutinom része. Be kell érnem a munkába, ugyanis mára bejelentkezett egy új kliens, és kimondottan engem kért orvosának.
Hajamat fésülve rápillantok mögöttem álldogáló testvéremre, aki megszólalásig hasonlít énrám, és elmosolyodom.
- Cel már nincs itthon, úgyhogy teljes nyugalommal mehetsz el. Nem is kérdezett semmit veled kapcsolatban, szóval szerintem nem tudja, hogy kimaradtál - mondja s arcán felfedezem a jó testvéreknek járó jogos büszkeség érzetet önmaga iránt.
- Köszi C! - mondom miközben futólag megölelem és puszit nyomok az arcára - Szeretlek! - nem várom meg, hogy válaszoljon, már ott sem vagyok. Munkába menet veszek egy jó erős kávét a sarki pékségben, és már semmi nem állíthat meg.
Az irodában leülve leveszem a blézerem, és belekortyolok a feketébe. Diane, a recepciós szól, hogy megérkezett a betegem, én pedig intek, hogy engedje be.
- Jó reggelt, Kedves! - köszön, s a hangjától végigfut a hideg a hátamon. A nyakamon ott forrong a csókja emléke. Felnézek a papírokból, és enyhén elnyílik a szám. Ő az, aki Adiren-ként mutatkozott be, az aktájában mégis más név van. Hogy lehetséges ez?