Dawn volt a legjobb barátnőm, minden titkomat megosztottam vele, többek között azt is, hogy olyan szerelmes vagyok a bátyába, hogy akár a nevét is képes lennék felvenni.
Wyndham Tulsa a kezdetektől fogva védelmező menedékként szolgált minden arra tévedő földönfutó részére. Nem számított a bőrszíned, hogy milyen nemzetiségű vagy és a faj sem, amibe tartozol. Így vegyültek el közöttünk a Félvérek és viszonylag békésen éltünk. Kisebb-nagyobb lázadások, nézeteltérések persze akadtak, de pont ezek azok a tényezők, amik összekovácsolják az embereket és ebben a világban aligha létezik fontosabb, meghatározóbb dolog az összetartásnál. A hozzánk hasonló emberekben mindig volt valamiféle ellentmondás, mélyben megbúvó feszültség, amikor újabb Félvér csatlakozott a kolóniánkhoz. Soha senki nem mondta, vagy mutatta ki, hogy nem bízik bennük, az érzés, a gondolat mégis ott lógott a levegőben, megbújt a sötétben és eluralkodni látszott a hozzánk hasonlókon, a Lázadókon.
Forró leheletem zihálva szakadt fel a mellkasomból és sűrű páraként tört utat magának a fagyos szélben, ami az arcomra dermesztette előbuggyanó könnyeimet. Bakancsom minden bukdácsoló lépésemnél nyomot hagyott a szűz hóban, a gerincemen pedig áramütés szerűen szánkázott végig a hideg, akárhányszor újabb és újabb elesett társam hullájába botlottam. A felismerés, miszerint lelepleződtünk, vihart keltett a gyomromban, amitől az egész kavarogni kezdett.
-Gyere Dawn, ne engedj el! - Sipákoltam rekedten, de nem voltam benne biztos, hogy meg is hallotta a szavaimat. A jeges szél és a kétségbeesés gátat képezett a hangszálaimon. A vér a fülemben lüktetett, az adrenalin valósággal szét akarta szakítani az ereimet.
-Hova megyünk? Nem menekülhetünk el, nem hagyhatom itt a bátyámat! - Megtorpant, a lábai földbe gyökereztek és megrántotta a kezem. Istenem, annyira féltem, hogy képes lettem volna az anyámat, a testvéremet, a szerelmemet, a CSALÁDOMAT hátra hagyni a túlélésem érdekében, de Dawn nem hátrált meg, ő küzdeni akart az utolsó csepp véréig és én borzasztó büszke voltam rá. Az elszántságtól, amit ott és akkor a szemében láttam, kis híján elbőgtem magam.
-Iigazad van. Ez a mi otthonunk és meg kell védenünk. - Ezzel leakasztottam a hátamra erősített tartóból a nyílpuskámat, majd céloztam és... A fegyver métereket -vagy inkább mérföldeket?-, röpült a kezemből és hamarosan én is követhettem. A fejemre mért ütéstől megszédültem, a látásom elhomályosult, majd kiélesedett, elhomályosult és a térdemre rogytam. Csupasz kezeimmel belemarkoltam az alattam elterülő hórengetegbe és zihálva meredtem az előttem szépen lassan növekvő tócsára, mely vér volt. Az én vérem. Körülöttem a világ lelassult, az emberek kiabálása, a fegyverek hangja helyett émelyítő sípolás töltötte ki a hallójárataimat és képtelen voltam megmozdulni. Tudtam, hogy meg fogok halni, és engedtem a kísértésnek, hogy magával rántson a sötét, feneketlen mélységbe.
Halálhörgés rántott vissza az eszméletlen állapotból. Kézfejemmel letöröltem az orromat, számat beterítő alvadt vért és a fegyverem után kutattam a hóban, mikor látóterembe került Dawn, ahogy utolsó légvételeivel, néhány méterre tőlem felém nyúl. Felnyögtem, a testemet nyughatatlanul rázta a kétségbeesett, hang nélküli zokogásom, átfagyott, vöröslő ujjaimmal pedig Dawn felé nyúltam, de már nem érhettem el... Néma sikoly szakadt fel a gégémből és Dawn néhány csepp vére vörösre festette az arcomat, aztán eltűnt. Soha nem láttam többet.
***4 évvel a rajtaütés után***
Abee megalakulásával új távlatok nyíltak meg a Lázadók előtt, második esélyt kaptunk az életre, az újrakezdés, mint lehetőség mindenki számára adott volt és akinek volt egy kis esze, élt is vele.
Szeretem Wellst, de olykor megijeszt az a vérre menő elszántság, ami belőle árad. Jó vezetőnek tartom, és nyilvánvaló volt, hogy Wyndham Tulsa bukása után sokkal elővigyázatosabbnak kell lennünk -hiszen ott és akkor rengeteg embert elveszítettünk, köztük Dawnt, az anyámat és Lucyt-, de néha úgy érzem, hogy túlságosan magasra helyezi a lécet és teljesíthetetlenek az elvárásai az embereivel szemben.
-Szerinted sokan vannak még a falakon kívül olyanok, akik menedékre szorulnak? - Szakadt ki belőlem a kérdés, miközben tőrömmel a térdem fölé magasló füvet kaszáltam.
-Jósnak, vagy médiumnak nézek ki, Mir? - Ő az egyetlen, akinek megengedem, hogy becézzen. Válaszára, és a kaján vigyorra, ami kiült szemtelen arcára, rosszallóan összevontam mindkét szemöldökömet -amitől szerinte mindig úgy festek, mint egy napközis, aki elől elvették a nyalókát-, majd nemes egyszerűséggel oldalba könyököltem.
-Ne legyél f*szfej Wells! - Fenyegetően meglengettem előtte a tőrömet, majd visszabújtattam a combomra erősített tokba.
-Nem tudom, Mir. Fogalmam sincs, de ha vannak is még odakint túlélők, remélem, hogy Isten irgalmas lesz hozzájuk. - Búskomoran összevonta a szemöldökét, kezeit nadrágja zsebeibe fúrta és megtorpant. Meredten bámulta a naplementét, a zsákot pedig- amibe megannyi ellátmányt sikerült összegyűjtenünk-, leakasztotta a válláról és a lába mellé ejtette. Fekete, göndör, félhosszú tincseibe belekapott a szél és én úgy figyeltem őt, arcának vonásait, melyekre a világ minden fájdalma kiült, mintha maga az Isten állna mellettem. Számomra Ő a tiltott gyümölcs.
-Csodás ez a napnyugta. Rég nem volt már ennyire békés. - Behunytam a szemeimet és élveztem, ahogy a langyos, kora nyári szellő a hajamba kap. Kezemmel a karja után nyúltam és hosszú ujja után kutattam. Éreztem, ahogy érintésemtől a szőr feláll a karján és ettől én is tetőtől talpig libabőrös lettem. Tekintetét felém fordította, mire reszketeg sóhaj szakadt fel belőlem. Ujjaimat összekulcsoltam az övéivel és közelebb férkőztem hozzá. Lehelete az arcomat karistolta és én úgy éreztem, hogy menten kisiklik a talaj a lábam alól. Azelőtt még soha nem kerültem ilyen közel hozzá.
-Ugye tisztában vagy vele, hogy mit érzek? - Rebegtem suttogva, barnás íriszeim sötét szemei és ajkai közt cikáztak.
-Mir... - Felelte lemondóan, és tudtam, ÉREZTEM hogy ő is meg akarja tenni. Lábujjhegyre álltam, Wells homlokát az enyémnek döntötte és egy hajszálat simított a fülem mögé, tekintete mindent elárult.
-Csak egy csók... - Szánalmas voltam, ahogy könyörögtem, holott nyilvánvaló volt, hogy nem kölcsönösek az érzései.
-Azt hiszem társaságunk akadt... - Szűrte halkan fogai közt, hogy csak én halljam, eltávolodott és fejével észrevétlenül Matt felé biccentett.
-A francba... - Matt felé kaptam a fejem és eltávolodtam Wellstől.
-Menjünk vissza, hamarosan besötétedik. - Felkaptam lába mellől a vászon zsákot és sietősen a tábor irányába indultam. Egyszerre éreztem magam megalázva és sértetten.
-Mir... Miriam... Ne már! - Még hallottam, ahogy utánam szól, de már nem voltam hajlandó visszafordulni, akkor sem, ha a felettesemről volt szó. Szabad kezemet felemeltem, hogy jól láthassa az ég irányába meredező középső ujjamat, Mattet súrolta a vállam, ahogy nagy hévvel elhaladtam mellette és közben azon gondolkodtam, hogy miért vagyok még mindig itt...