Kezemet megemelve nézem a napfényben, ahogy csillog a gyémánt, teljesen elrévedek gondolataimban, és magam sem tudom mi legyen. Nagy sóhajjal gondolok vissza arra a pillanatra, amikor csak erről álmodoztam. Kis koromban mindig arra vágytam, hogy aki elvesz, majd térdére fog ereszkedni, csillogó szemekkel fog az enyémbe nézni, és én ragyogni fogok a boldogságtól. Mindent elterveztem, a könnyeket, hogy a nyakába ugrok, és boldogan fogok a szüleim nyakába is ugrani, hogy én bizony feleség leszek hamarosan. Ebben reménykedtem, erre vágytam, de semmi sem így történt, nem éreztem az elsöprő örömöt, nem akartam azonnal beleugrani az esküvői előkészületekbe, ami meg a legfontosabb... Nem sírtam örömömben. Úgy éreztem, hogy nem kellene ezt tennem, nem akarom, de ott van mögöttem az anyám, aki szerint pedig az esküvő és a házasság igenis fontos. Ebben a családban valahogy mindig is háttérbe volt szorítva az, hogy én mit szeretnék, és mire vágyom, így már én magam sem tudom, hogy mi az amit igazán akarok. Már csak azt lesem, amit elvárnak tőlem otthon, és a kép amit a világ elé tárok magamról.
Sosem voltam egyszerű eset, nagyon jól tudom magamról, ezért is ringattam magam hamis reményekben, és vágyakban, de ez sosem fog teljesülni. Más vagyok, mindig is az voltam, de szerettem volna nem az lenni, olyan lenni, mint minden más lány. A szüleim sosem mutattak jó példát, csak a pénz, és a név miatt voltak egymás mellett, mind tudták, hogy nem szerelmesek, még én is, pedig csak gyerek voltam. Az ő hibájukat nem akartam elkövetni, mégis itt van az ujjamon ez a gyűrű, ami szép és jó lenne, ha éreznék valamit úgy igazán a vőlegényem iránt. Tisztelem, és nagyon jó ember, de a szerelem… Az nincs meg, csak reméltem, hogy egyszer majd megérzem, nem alakul ki első látásra, majd szép lassan, de nem. Egyszerű tisztelet, és egy kis szeretet, az iránt, hogy engem elvisel, amikor nem is vagyok könnyű eset.
- Fleur, kedvesem, figyelsz te rám egyáltalán? – a hang visszaránt, és csak sok pislogás árán tudok ráfigyelni, és visszatérni a rideg valóságba. Nem figyeltem rá, és ingatom is a fejemet, hogy ennek hangot is adjak, amire csak egy hangos elégedetlenség a válasza elsőre. -Arról beszéltem, hogy az anyád ma sem hagyott békén, amíg bele nem mentem abba, hogy ő is eljöjjön velünk a tortakészítőhöz- anyám nagyon szeret belemászni a dolgokba, ahogy most is tette, de az én válaszom erre egy hatalmas sóhaj elsőre.
- Akkor menj el vele, én nem érek rá, dolgozom – vonok vállat, és fel is kapom a táskámat, korbábi helyemről felpattanva, kiakarok menekülni a lakásból, nem akarok itt maradni már.
- Még nem is mondtam mikor mennénk – hátra fordulok és értetlen tekintetével találom magam szembe, így odalépek hozzá, és mosolyogva megveregetem a mellkasát.
- Hidd el, mindig dolgozni fogok – vigyorogva elfordulok és ki is megyek az ajtón, mélyeket lélegezve a kissé hűvös levegőt szívom magamba, de annyira jól esik. Sírhatnékom van, kezdem úgy érezni, hogy nekem erre nincs szükségem, de ismerem magam, nem fogok tenni ellene. Úgy látszik az a végzetem ami a szüleimé is volt, csak lehet nem a vőlegényem hal ki előbb a családból, hanem én.