Tárgy: Re: Golden Cauldron feketepiac Szomb. Május 02, 2020 3:03 pm
Chris & Kaitlyn
Tudjátok, élt a fejemben egy kép erről a piacról, igazából egész hasonlóan képzeltem el, mint a többit, pusztán annyi különbséggel, hogy itt minden csupa régiség, érdekes áru, amik mind rendelkeznek egy történettel, az árusok pedig alig várják, hogy valakire rásózzák a portrékáikat, vagy hogy elmesélhessék a történeteiket, amik egy-egy tárgyhoz voltak köthetők. Az a személy azonban, akinek bódéjánál megálltam, minden illúziót eloszlatott az elmémből hibátlan modorával. Felvont szemöldökkel emeltem fel fejemet, hogy az áruk helyett tekintetemet a csöppet sem udvarias árusra függesszem. Eddig nem különösebben vettem szemügyre a nőt, elvégre nem igazán foglalkoztatott az, hogy kitől veszem meg azt, amit, most azonban alaposan felmértem. Bakancsos lábait feldobta a pultra, ölében egy könyv pihent, ő pedig tekintetét el sem vette onnan, úgy válaszolt nekem vissza, zsigerből. Szinte biztos voltam abban, hogy a nő általában nem árulni szokott, sokkal inkább egyike a kincsvadászoknak. Veszélyes aura lengte körbe, olyan, akiről elárulja, hogy nem kerül neki pár másodpercnél többe az, hogy elvágja a torkod, s még csak a szeme se rebbenne meg közben. Azt nem tudhattam, hogy embert is szokott-e gyilkolni, de biztosan nem riadt volna vissza tőle – ezt teszi az emberrel az, ha kimerészkedik a városból, és a mutánsoktól hemzsegő erdőket kezdi el járni kincsek után kutatva. Kezeimet karba tettem, miközben arcomról lehervadt a korábbi kedves mosoly. Nem tehettem róla, a veszélyt érzékelve előjött belőlem a katona énem, és készen álltam arra, hogy ha a szükség úgy hozza, bármelyik pillanatban cselekedni tudjak. Hiába tudtam, hogy most munkán kívül voltam itt, civilben, egy pisztoly mindig volt nálam, és persze a dögcédulám is ott lógott a nyakamban, a póló mögé rejtve. Nem hittem volna, hogy a nő olyan ostoba lett volna, hogy fényes nappal jelenetet rendezzen Kristályvárosban, de a rendbontás lehetősége mindig fennállt. - Ha tucat ajándékot akarnék neki venni, nem ide jöttem volna – válaszoltam vissza, miközben hideg tekintettel méricskéltem a másikat. – Nagyon érdekli a vírus előtti idők, de keveset beszél magáról, nem tudom, hogy minek örülne pontosan – tettem még hozzá, miközben fél szemmel megint az felsorakoztatott árukat tanulmányoztam, ám a másik szememet nem vettem le a nőről. - Feltételezem nem maga szokott lenni az árus itt – jegyeztem még meg, ahogy feltűnt, mindenki a lehető legnagyobb ívben került ki bennünket. Nem mintha bárkit hibáztattam volna ezért.
Az élet kegyetlen. Rohadtul. Mit érdemel a legjobb kincsvadász? Na mit? Megmondjam? Megmondom. Kiküldik árulni. Engem! Kaitlyn Ayerst! Árulni! Miért? Oh, hát ez egyszerű. Megtaláltam az öcsémet, aminek azért örültem. Emiatt lehet, hogy elhanyagoltam a munkám. Ha nem, kicsit simliskedtem és nem minden szajrét passzoltam le. Erre mi történik? Na, mi? Hát ez. Hogy a rossebb enne meg mindenkit, de tényleg. Unottan ülök a széken, lábamat a bódé lapjára pakolom fel, keresztbe. Kezembe egy könyvvel pontosan nem érdekel a külvilág. Nem érdekel, hogy mit akarnak venni, vagy épp mit óhajtanak. Tényleg nem érdekel. Felőlem aztán mehetnek is tovább, nem foglalkozom velük. Persze, mintha ez ilyen könnyű lenne, nem igaz? Folyton megállnak és kérdezősködnek. Én pedig csak morgok. Nem igazán vagyok jó hangulatomba, lássuk be. Így elpazarolni, mind a drága időm, mind pedig a tehetségem. A falakon kívül kellene lennem, hogy nagyobb szajrékat szerezzek be. Az öcsémmel kellene lennem, hogy jobban megismerjem. De nem. Mert nem én vagyok a fejes. Áh, hagyjuk. Nem megyek bele. Egy újabb fickó áll meg a bódé előtt. Büszkeség és balítélet, A könyvet a combjaimon fektetem végig, nyitva. Mély sóhajjal emelem fel fejemet, várakozóan pillantok arra, hogy mit akarhat. Az első, akihez ma bárhogy is szólok. Persze nem szavakkal, csak türelmetlen tekintettel. Ha így is felteszi a kérdést, szemöldököm magasra emelem. - Egyszarvút, szivárvány macskával - hajtom vissza a fejem, mint aki olvasni akar tovább. Mégsem hagy nyugodni a gondolat, hogy miként lehet ilyet kérdezni!? Így!? Újabb mély levegőt veszek. - Milyen lány? - tekintek fel újra, lábaimat még mindig a bódén tartom. - Mit szeret? Mit nem? Mi a kedvenc színe, kutyája, hobbija? Hogy lehet ilyen kérdést feltenni? Egyedit akarsz, vagy tucatot? - záporoznak tőlem a kérdések, mert hát ez nem ilyen egyszerű. Nagyon nem. A nők nem egyszerűek, hát még ajándékot venni nekik. Abba férfiembernek nem kellene belemásznia.
A Golden Cauldron az a hely volt, amiről mindenki tudta, hogy ami itt folyik, az teljes mértékben illegális, mégsem szüntette meg soha a vezetőség a létezését. Valószínűleg azért nem, mert ők is sejtették, hogy az embereknek legalább ennyire szükségük volt ahhoz, hogy a régi korra emlékeztesse őket, még a vírus kitörése előtti időkre. Elvégre az áruk legnagyobb része ilyesfajta régiségek voltak, amiket, őszintén szólva, halvány lila gőzöm se volt, hogy honnan szereztek be. De nekem csak az volt a fontos, hogy itt voltak. Nem szerettem idejárni. Az emberek már így is épp eléggé tele voltak előítéletekkel a Reed családot illetően, elképzelni se tudtam volna, hogy mi lett volna akkor, ha még a pletykák közé szővik azt is, hogy megjelentem egyszer a feketepiacon. Tuti odáig fajult volna az egész, hogy már arról sutyorognának az emberek, hogy ilyen meg olyan illegális tevékenységben veszek részt. Ez pedig nem is magam miatt foglalkoztatott, hanem Rora miatt. Elvégre ő is ugyanúgy Reed volt, ugyanúgy megbélyegezték őt is, mint engemet is, annyi, hogy ő sokkal érzékenyebb volt nálam, és az ő jövője jobban érdekelt a sajátomnál. Ma mindenesetre kivételt tettem, és mégis csak megjelentem a piacon. Lehet, hogy csak felesleges szentimentalitás volt a részemről, de szerettem volna Erisnek venni valami apróságot. Mindig érdekelte, amikor a vírus előtti időkről meséltem neki, amiket én is csak az apámon keresztül hallottam. Szerettem volna hát ennek egy kis darabját neki ajándékozni. A múltjáról még mindig vajmi keveset tudtam, de épp elég volt annyit ismerni, hogy elmenekült onnan, ahol élt. Ez nem lehetett véletlen. Talán ő nem vette észre, hogy nézem, de sokszor figyeltem őt, így sokszor láttam azt is, ahogy tekintete a messzeségbe révedt, és az arckifejezése ilyenkor mindig szomorúvá vált. Biztosan voltak személyek, akik hiányoztak neki onnan, ahonnan jött, én pedig szerettem volna jobb kedvre deríteni. Szerettem volna, hogy amikor ránéz az ajándékomra, tudja, hogy nincs egyedül. Ennek tudatában sétáltam a bódék között, szemügyre véve a kínálatot, azon gondolkodva, hogy mi lenne a legjobb ajándék gyanánt. Végül megálltam a bódé mellett, ahol mindenféle nyaklánc, karkötő, és egyéb ékszer sorakozott. Ezeket nézegettem, amikor megpillantottam a bódé tulajdonosát is. - Elnézést, tudna nekem segíteni egy kicsit? – kérdeztem a tulajdonostól mosolyogva, majd ha igenlő reakciót adott, akkor folytattam a beszédet. – Egy lány ismerősömnek szeretnék ajándékot venni, maga mit ajánlana? – érdeklődtem, mivel én egy kicsit bajban voltam azt illetően, hogy mit kellett volna adjak Erisnek.
Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Nem lehet túl férfias ha valaki meg sem mer szólalni a lány közelében aki tetszik neki és én... Igen... Sajnos én ez a fajta ember vagyok. Nagyra nyílt szemekkel néztem le a nálam alacsonyabb lányra és hirtelen azt sem tudtam mit mondjak. Oké amúgy is elég szerencsétlen voltam ha beszélgetésről volt szó de azért... nem ennyire. Mégis... meglepődött ahogy megszólaltam. Egy pillanatra megváltozott az arckifejezése én pedig nagyokat pislogva gyönyörködtem el benne megint. Már nyitottam volna a számat hoyg megkérdezzem hogy miért haragszik egyáltalán... Hogy én szívesen meghallgatom ha valakivel beszélgetni akar. Hátha egyedül van... Én sem tudok beszélgetni a Silahmmal... Igaz az én Silahm gyűlöl engem... csak azért mert ember vagyok, nem mintha bármi rosszat is tettem volna ellene... De mielőtt emgszólalhattam volna Emily újra rám förmedt. - Mi..? - kérdeztem vissza roppant frappánsan a hirtelen jött meglepetéstől. Megveszi? Miért venné meg? Hiszen ajándékba vettem neki. - De... ez ajándék... Nem kell fizetned érte - gyenge mosolyra húzódott az ajkam de a várt pozitív reakció elmaradt. Már csak a fényes, barna lófarkat láttam libbenni és a karcsú alak el is tűnt a tömegben. Összevont szemöldökkel néztem utána és azonnal neki is lendültem hogy utánamenjek és az egyik sátrat megkerülve hamarosan újra az útjába lépek. Nem számítottam ilyen hirtelen újratalálkozásra így el is ejtettem a csokoládét. Az leesik a macskakövekre de mielőtt utána kaphatnék Emily felkapja és olyan erővel csapja a mellkasomhoz hogy felszusszantam a hirtelen jött lökéstől. Egy felet hátra kellett lépnem hogy a lendület fel ne borítson. Tényleg volt erő a csajban. Mérgesen nézett rám és várta hogy elvegyem végre a csokit. - Nem - életemben először sikerült határozottan válaszolnom neki - Neked vettem. Szeretném ha elfogadnád. Ajándékba... Tőlem. Akármilyen rondán is nézett rám álltam a tekintetét és akármilyen nagy is volt a kényszer nem fordítottam el a fejemet, és még a szemem sem sütöttem le. Nem nyúltam a csokiért, addig vártam míg meg nem fogta és el nem húzta a mellkasomtól. - Egészségedre... Remélem jól fog esni... - mondtam aprócska mosollyal ránézve – És remélem nem fogsz már rám haragudni amiért én kaptam Codyt… társamnak… Tényleg elviselhetetlen a fickó… - nevettem el magam halkan zavartan megvakarva a tarkóm. Kissé félve néztem vissza Emilyre aki zavart pillantással fürkészett. Biztosan nem értette hogy mi a fenéért beszélek hozzá. Igazából ötletem sem volt. Valószínűleg a háta közepére sem kíván… Én mégsem akartam még elbúcsúzni tőle… Csak látni akartam még az arcát egy pár percig.
Sose voltam társasági ember. Nem szeretek ismerkedni, beszélgetni, nem is vágyom arra, hogy száz meg száz ismerős vegyen körbe. A magányos farkas jelző úgy illik rám, mintha csak miattam találták volna ki. Az egész Guardiankedésben is az a legrosszabb, hogy csapatban kell dolgozni. Egy olyan csapatban, aminek ráadásul az egyik tagja komplett idióta és valami furcsa és megmagyarázhatatlan vágyat érez a tűz iránt. Nem mellesleg félvér is, ami azért még egy jó nagy adag kétellyel ruházza fel az együttműködés amúgy is csekély esélyeit. Tényleg semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy nyugodtan elfogyaszthassam azt az egy fránya csokoládét, ami ebben az őrült világban az egyetlen békességet tudja nyújtani nekem, de természetesen ezt is szabotálnia kellett valakinek. Bár meg sem kellene lepődnöm azon, hogy megint ez a Morrish gyerek tesz keresztbe nekem. Tudom én, hogy nem szándékosan csinálja, de valahogy mindig az utamba kerül és ezzel csak felébreszti a bennem szunnyadó ördögöt. Azt már réges rég elfelejtettem, hogy annak idején egy apró ütéssel a földre tudtam küldeni őt. Hisz betudtam a zöldfülűségének. Talán már az se bökte annyira a csőrömet, hogy őt osztották be a Guardian ölő mellé, bár ezt a döntést szerintem sosem leszek képes felfogni, hogy miért is volt ez jó. De az, hogy hajnalok hajnalán nincs jobb dolga, mint az én édességemet elcsórni... az már mindennek a teteje. Tényleg nincs jobb dolga? Nem vagyok kedves, sosem vagyok az, de most különösképpen nem bírok magammal és a kitörni készülő dühömmel. Szerintem fel sem fogja, hogy mindössze másodpercek választanak el attól, hogy betörjem az orrát, s hogy a kezem pontosan e célból szorul máris ökölbe. Válaszát hallva viszont értetlenkedve nézek rá. Szavai őszintén meglepnek és bevallom, nem is igazán tudok mit kezdeni ezzel most. - Nekem? - kérdezek vissza, mintha nem hallottam volna elsőre is. - Én mindenkire haragszom... - közömbösen megvontam a vállamat, mintha nem lenne ez olyan nagy dolog. Különben is, miért vette ennyire a szívére, hogy haragszom rá? Nem tök mindegy neki, hogyha évente egyszer ha összefutunk, akkor milyen szemekkel nézek rá? - Inkább mondd meg, mennyit fizettél érte. Megveszem tőled. - nekem ugyan ne adjon senki semmit se ingyen. Még a végén hetek múlva feltűnik az ajtómban és kér érte valamit cserébe. Ezt nem vállalom és senkinek nem is fogok tartozni, se most, se soha. Úgyhogy ezt elfelejtheti szépen. - Á, hagyjuk. Tartsd meg. - vetem oda neki és nemes egyszerűséggel faképnél hagyom. Nem fogok könyörögni neki egy nyamvadt csokoládé miatt, azért ennyi tartás még szorult én belém is! Igyekszem minél távolabb kerülni tőle, de a megérzéseim azt súgják nehezebben fogom elkerülni őt, mint szeretném. És mit ad Isten, a megérzéseim beigazolódtak. Átvágtam a tömegen, egyszer balra fordultam, majd az egyik ócska sátor mellett jobbra. S mikor már azt hittem végleg a hátam mögött hagytam Tate-et, belé ütközöm. Hitetlenkedve nevettem fel, amikor ez történt. - Miért vagy még mindig itt? - idegesít. Kár lenne tagadnom, van benne valami, ami folytonos feszültséget generál a gyomromban és ettől csak még inkább viszketni kezd a tenyerem. Miért kerül mindig az utamba? Puffogva, dühösen csípőre teszem a kezem és ahogy lenézek, észreveszem, hogy a földön hever a csokoládé. Leguggolok, hogy felvegyem, majd teljes erőmből Tate mellkasához nyomjam az édességet, ami az ütközettől legalább két darabra szakadt. - Jobban is vigyázhatnál rá, ha már lenyúltad előlem... - mérgelődök tovább, a csokit pedig rövid ideig mozdulatlanul tartom Tate mellkasán, aki mintha lefagyott volna. - Elvennéd végre? - kérdeztem, jobban hozzányomva a csokit és vártam, hogy végre megfogja, én pedig szabadulhassak ebből a lassan rémálomra hajazó őrült reggelből.
Vannak olyan pillanatok az életben mikor tudod hogy ezentúl minden megváltozik. Azok a pillanatok amikor meglátsz valamit... vagy valakit... És akkor emgszűnik a világ. Lehet kicsit fájdalmas ez a találkozás vagy... átvitt, szívbéli értelemben vagy... valóban. mint az enyém is. Mert... Az enyém az volt. Igen... Mikor először láttam meg Emily Gardnert a gyakorlótéren le sem tudtam venni róla a szemem. Még azután sem hogy dőlt a vér az orromból. Gyönyörű volt, erős. És ahogy rám nézett... Ahogy odahívott magához. A kiképzésem alatt, sosem felejtettem el. Reméltem hogy még lesz alkalmunk együtt edzeni. Talán... jobban megismerni egymást. Jó persze nem csak úgy... Vagyis úgy is mint... Randi vagy... Ilyesmi. Khm. Nem. Ő sosem nézett volna egy olyan srácra mint én. KIvéve persze ha meg akar fenyegetni amiért én kaptam Silahmnak Cody Carsont. Nem én kértem... Mégis úgy haragudott rám. De az a gyönyörű szem amiben úgy csillogott a harag. AHogy rám nézett el is felejtettem hogy mit akarok mondani. És ismét teljesen lejárattam magam előtte. És pont ezért... Ki akartam engesztelni. Tudtam hogy mennyire szeret egyfajta... fura csokit. Sós kekszdarabkák vannak benne. Már idejét se tudtam mióta nem ettem csokit. De... őt meg akartam lepni. Kiengesztelni ha úgy tetszik. Egész héten kutattam hogy kinél lehet ezt a csokit kapni és kora hajnalban ki is mentem hogy elkapjam az árust. Az megijedhetett a szolgálati fegyveremtől mert nem ellenkezett túl sokat. Rögtön megkaptam a csokit és ki is fizettem. Boldogan a csokikat markolva indultam el vissza a félvérkörzetbe. El kell dugnom majd őket Cody elől nehogy megtalálja. Még megenné... Magamban mosolyogva haladtam hazafelé mikor egy vasmarok kapta el a karom és egy pillanattal később az egyik sikátor falának csapódtam. Ahogy nagy szemekkel lenéztem a lányra újra fájón megdobbant a szívem. Olyan szép ez a lány. Még így is hogy be akarja törni az orromat. - É-én neked vettem -mondtam kissé megszeppenve - Tudom hogy szereted... És.. Meg akartalak lepni. Mert... haragudtál rám - feleltem. Most sikerült először normálisan beszélnem hozzá. Najó... Az túlzás hogy normálisan de én igyekeztem. Legalább mostmár szavakat formáztak az ajkaim nem csak motyogtam.
Tárgy: Re: Golden Cauldron feketepiac Szomb. Márc. 17, 2018 12:29 am
Tate & Emily
Sometimes the most shocking surprises are
Napok óta erre vártam. Az édesség olyan volt számomra, akár egy drog, ami ijesztő megszállottságot tudott kiváltani nálam. Nem fogyasztottam belőle túl sokat, hisz ha akartam se tudtam volna, hála a rendelkezésre álló szűkös forrásaimnak. De ma hétfő volt. A hétfő, méghozzá a hétfő hajnal pedig egyet jelentett az egyik kedvenc elfoglaltságaim egyikével, mikor is meglátogattam a feketepiacot, ahol beszerezhettem vágyaim legfontosabb tárgyát. Semmi különlegesség nem volt egyébként ebben a csokoládéban, én mégis az életemet adtam volna érte. Mennyei volt, ahogy egy harapásban érezni lehetett a tejcsokoládé édességét és a felszínén megbúvó sós keksz keveredését. Sokan utálták, én viszont odáig voltam érte, de így legalább nem kell másnak beszerezzék ezt a csodát, csak nekem. Még több is marad, úgyhogy kifejezetten jobban járok. Nincs várólista, nincs hirtelen megnövekedett ár, mert nincs ellenfelem a vevők között. A hajnali levegő még kissé csípős volt, engem azonban ez sem tántorított el attól, hogy tőlem nem éppen megszokott módon, már majdnem hogy csak mosolyogva siessek a feketepiacra. Őrült volnék? Lehet... de a csokimért ezt is büszkén vállalom. Amint meglátom az árust s felveszem vele a szemkontaktust, ő rögtön elkapja a tekintetét és hirtelen más irányba kezd el sétálni. Most mégis mi történik? Sietek utána, szó szerint rohanok és úgy kell két kézzel elkapnom a fickó karját, hogy megállásra késztessem. - Jó reggelt magának is! Ne aggódjon, nem tartom fel sokáig, csak a csokoládém kell és már itt sem vagyok. - előveszem a pénzt, nyújtom felé, de ő eltolja a kezem és idegesen hebeg-habog valamit. - Mi? Hogy érti, hogy eladta másnak? Ez nem így működik! - ez nem így működött! Én megrendeltem, ő megszerezte, én kifizettem, ő odaadta. Ez volt az üzlet és egészen két éve csodálatosan működött is. Most akkor mégis hol került homokszem a gépezetbe? Ebben az esetben nagyon nem örültem annak, hogy elő kellett vennem az erőszakos, katona énemet, de a helyzet megkívánta. Viszont hiábavalónak tűnt minden igyekezetem, a hapsi már nem tudta megmutatni kinek adta oda az én rendelésemet. Ezért nem maradt más, minthogy dühösen mérgelődve eltűntem az árus közeléből, mielőtt olyat adtam volna neki, amiért évekig bűnhődtem volna. Pedig megérdemelte volna, hisz a mocsokja szerződést szegett. Mérgesen, szomorúan sétáltam az emberek között, mindenki a földre szegezte a tekintetét, nehogy valaki felismerjen valakit, aki aztán beköpje őt, hogy a feketepiacon vásárolt. Alig sétálhattam pár perce, mikor egy ismerős suhanc feje tűnt fel a tömegből. Nem akartam jelentőséget tulajdonítani az itt tartózkodásának, de amint a kezeire siklott a tekintetem, alaposan felment a vérnyomásom. Az ott az én csokoládém! Futólépésben indultam meg felé, mellé érve elkapva a kezét és ráncigálva őt arrébb, ahol kevesebb ember volt. - Te most szórakozol velem, ugye? - ráförmedtem, mielőtt bármit szólhatott volna. - Az mégis mi a kezedben? - veszekszem, esélyt sem adva neki arra, hogy megvédhesse magát. Mert őszintén szólva nem is érdekel, mit talál ki a védelmére. - Volt képed pont az én csokoládémat megvenni? Ha kell, rendelj magadnak, de ne az enyémet vedd el! - úgy vitatkoztam a csokoládé fölött, mintha csak öt éves kisgyerek lennék, de nekem tényleg szükségem volt a szokásos boldogsághormonjaimra. És azt csak a csoki tudta megadni a számomra, semmi és senki más. Nagyon ajánlom, hogy végre dalolni kezdjen, mint a kismadár, különben az orra találkozni fog az öklömmel és ígérem jobban fog vérezni, mint legutóbb. Gyerünk, szólalj meg!
Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Kezdőlap 
Tudjátok, élt a fejemben egy kép erről a piacról, igazából egész hasonlóan képzeltem el, mint a többit, pusztán annyi különbséggel, hogy itt minden csupa régiség, érdekes áru, amik mind rendelkeznek egy történettel, az árusok pedig alig várják, hogy valakire rásózzák a portrékáikat, vagy hogy elmesélhessék a történeteiket, amik egy-egy tárgyhoz voltak köthetők. Az a személy azonban, akinek bódéjánál megálltam, minden illúziót eloszlatott az elmémből hibátlan modorával. Felvont szemöldökkel emeltem fel fejemet, hogy az áruk helyett tekintetemet a csöppet sem udvarias árusra függesszem. Eddig nem különösebben vettem szemügyre a nőt, elvégre nem igazán foglalkoztatott az, hogy kitől veszem meg azt, amit, most azonban alaposan felmértem. Bakancsos lábait feldobta a pultra, ölében egy könyv pihent, ő pedig tekintetét el sem vette onnan, úgy válaszolt nekem vissza, zsigerből. Szinte biztos voltam abban, hogy a nő általában nem árulni szokott, sokkal inkább egyike a kincsvadászoknak. Veszélyes aura lengte körbe, olyan, akiről elárulja, hogy nem kerül neki pár másodpercnél többe az, hogy elvágja a torkod, s még csak a szeme se rebbenne meg közben. Azt nem tudhattam, hogy embert is szokott-e gyilkolni, de biztosan nem riadt volna vissza tőle – ezt teszi az emberrel az, ha kimerészkedik a városból, és a mutánsoktól hemzsegő erdőket kezdi el járni kincsek után kutatva.
∗ words: 371 ∗ 
┃
Sose voltam társasági ember. Nem szeretek ismerkedni, beszélgetni, nem is vágyom arra, hogy száz meg száz ismerős vegyen körbe. A magányos farkas jelző úgy illik rám, mintha csak miattam találták volna ki. Az egész Guardiankedésben is az a legrosszabb, hogy csapatban kell dolgozni. Egy olyan csapatban, aminek ráadásul az egyik tagja komplett idióta és valami furcsa és megmagyarázhatatlan vágyat érez a tűz iránt. Nem mellesleg félvér is, ami azért még egy jó nagy adag kétellyel ruházza fel az együttműködés amúgy is csekély esélyeit.
