Amikor az ember az iskolapadban ül és tanul, tömik belé a temérdek információt, avagy egyszóval: tanítják… nem arra gondol, hogy egy nap majd valóban életekért fog felelni. A lehető legtöbb értelemben. Mindig is úgy gondoltam, hogy aki orvosnak megy, az egyszerűen elköteleződött a világ felé. Az emberi életeknél ugyanis nincs értékesebb és egyben törékenyebb a világon. Ezt az a vírus is alátámasztja, ami felütötte a fejét és futótűzként terjedt szét. Bevallom őszintén, gyerekként nem gondoltam volna, hogy a mesék, a fantasy filmek valóságosak lehetnek, avagy a bennük élő, kitalált és demonstrált szörnyetegek. De tévednem kellett. A szörnyek ugyanis köztünk jártak több, mint 20 teljes éve. Elképzelésem sem volt róla, hogy hogyan fajulhatott eddig a világ. Nem. Tényleg nem tudtam. Abban viszont biztos voltam, a magam józan eszével, hogy egy ilyen vírus nem önmagától keletkezett. Képtelenségnek tartottam.
Gyengén csóváltam meg a fejemet, majd a gondolataimból az egyik nővér rázott fel, miközben meglengette előttem a papírt.
- Dr. Lockhart, figyel maga egyáltalán? – Úgy nézett rám, mintha minimum fél órája levegőnek néztem volna. Lehet, így is volt?
- Igen, drága Jessica? – Rámosolyogtam azzal a lehengerlő mosolyommal, mire ő gyengén a vállamba csapott.
- Már vagy ötször elmondtam, hogy várják a sürgősségin. Ahogy én tudom, nincs komoly eset, de azért jobb, ha ránéz a beérkezett esetekre – Magyarázta, miközben a kezembe nyomott egy dokumentumot. – Az egyik kisfiú kifejezetten önt kérte – Sejtelmesen mosolygott, majd ahogy megfogtam a papírost, elment. Lepillantottam a sorokra, a macskakaparására, majd a nevet elolvasva halványan elmosolyodtam.
- Lincoln – Végigsimítottam a betűkön, majd azonnal útnak indultam. Lincoln egy hónapban legalább egyszer nálunk kötött ki. Mindig történt vele valami apróbb baleset, de már-már úgy éreztem, csupán arra megy ki a játék, hogy velem találkozzon. Nem tudom, miért, de a gyerekek valamiért szerettek. Ami azt illeti, én is őket. Néha elgondolkodtam azon, milyen lenne, ha nekem is lenne egy saját gyermekem, de a szerelem eddig valahogy elkerült. Vagy csak én magam nem akartam meglátni.
Ahogy megpillantottam a kissrácot a nővérével, szélesen elmosolyodtam és odalépve hozzájuk, máris átadtam magamat az újabb esetnek, azaz Lincoln hóbortjainak.
Noha nem volt mindig időm erre, de most szakítottam rájuk néhány percet. Amúgy sem volt ellenemre… nem csak Lincoln, de a nővére is egész szimpatikus volt és jó társaság.

Ám nem minden nap telik ennyire békésen. Közel sem… én alapvetően ugyanis a katonákat látom el. Az ő sérüléseiket, s az ő műtéteiknél nyújtok segédkezet. Az, hogy besegítek olykor a többieknek, csupán a saját döntésem, a saját felelősségem. Néha viszont azt kívánom, bárcsak ne vállaltam volna el ezt az egészet. Ugyanis 2 éve… azt hittem, nem csak én vérzek el, hanem a műtőasztalon az egyik guardian is: Caia Rockwell. Egészen addig a napig nem ismertem őt, míg be nem hozták a kórházunkba. Fogalmam sem volt róla, hogy túl fogja-e egyáltalán élni. Az egyik lábát egy mutánst tépte le, míg a vállát megharapta egy másik. Cselekednünk kellett és több órán keresztül küzdöttünk az életéért. Én és másik négy orvos, plusz talán két, vagy három nővér… már nem emlékszem pontosan. Igyekeztünk megmenteni a karját, de be kellett látnunk, hogy esélytelen. Annyira elfertőződött, hogy muszáj volt amputálnunk. Egyszerűen nem akartam belegondolni abba, hogy mi lesz, ha magához tér ez a lány. Az arca, a teste, mindene csurom véres volt, de még ígyis látszott, mennyire gyönyörű. Nem ezt érdemelte, mégis ezt kapta. Vajon miért? Ki írja a sorsunkat odafent?
Napokig nem tért magához a műtét után, de én minden egyes nap meglátogattam őt. Ellenőriztem a lélegeztető gépet, a bekötött infúziót és minden egyebet, gyógyszert, amit még adagoltunk neki. Aggódtam, hogy nem fog magához térni, de egyszer csak megtört a jég. Megmozdultak az ujjai, majd hirtelen felnézett és máris kitépte volna magából a tűt, s mindent.
- Ne, várj! Jó kezekben vagy, nyugodj meg, kérlek! Bízz bennem, Caia! – Ugrottam máris oda, finoman lefogva a kezét, míg másik kezemmel az arcára simítottam nyugtatólag. Láttam a kétségbeesést a tekintetében, azt, ahogyan végül végigmérte saját magát. Szinte megszakadt a szívem. Végül magára hagytam, s szóltam egy nővérnek, hogy végezze el a szükséges vizsgálatokat, míg én magam értesítettem az egyetlen embert, akit jónak láttam. A silah párját; Sedrick Byrnes-t. Ezt az információt a dokumentumai közt olvastam; így azt is tudtam, hogy a testvére, az egyetlen rokona… nem rég hunyt el. Borzasztó volt ez az egész.

Mikor az ember orvosnak megy, nem készítik fel a szörnyű esetekre. A halálra. Nem mondják meg, hogy milyen súlyos döntéseket kell hozni. Nem mondják el, mennyire nehéz együtt élni azzal, amivel naponta szembesülsz. Nem mondanak el semmit. Vannak viszont dolgok, amiket egy életen át cipel az ember…